Múlt és Jövő, 2009 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám
BEVEZETÉS Ez a tanulmány egy nagyobb projektnek a része, amely arra irányul, hogy a női túlélők hangját beemelje a holokausztról szóló diskurzusokba, és hogy ennek révén gazdagítsa a holokausztkutatásokat és a Gender Studiest. Tanulmányom egyik, Women ’s Holocaust Memories: Trauma, Testimony and the Gendered Imagination című párdarabjában azokat a korábbi feminista — főleg történeti és szociológiai — kutatásokat tekintettem át, amelyek nagyrészt biológiai és szociológiai meggondolások alapján érveltek amellett, hogy a nők sajátos holokausztélményeire igenis szükséges figyelmet fordítani. Ennek a cikknek a második részében egy másik olyan, szintén a nemi szerepekkel kapcsolatos kérdéssel is foglalkoztam, amely mindeddig kevés tudományos figyelemben részesült: azzal, vajon állíthatjuk-e, hogy van egy sajátosan női módja annak, ahogyan a túlélők a holokausztélményekre emlékeznek, és róla tanúságot tesznek. Arra viszont nem volt lehetőségem, hogy a nők élettörténet-írásának egyéni eseteit tanulmányozzam ebből a nemileg meghatározott perspektívából — mint ahogy ezt itt most reményeim szerint tenni fogom. Noha a női holokauszt-túlélők már közvetlenül a háború vége után írni kezdtek, ezek közül az írások közül aránylag kevés maradt fenn nyomtatásban, lett lefordítva, vagy kapta meg az őt megillető tudományos figyelmet. Az elkövetkező oldalakon arra törekszem, hogy történeti bevezetést adjak az emigráns magyar nők azon „irodalmiasított” tanúvallomásaiba, amelyeket jó öt évtizeden keresztül írtak. Közben kitérek a fordítással és a nemi szerepekkel kapcsolatos kérdésekre is, valamint azokra a különféle narratív technikákra, amelyeket a szerzők használnak, és amelyek közül néhány egybevág a szóbeli tanúvallomások technikáival. Az általam tanulmányozott nők egyike sem magyarul írt, bár néhány esetben volt valamiféle előzetes vázlatuk, vagy az eseményekkel egy időben vezetett naplójuk ezen a nyelven. Ezért tanulmányom címének első fele, a „lefordított trauma” az önmagunk megértésének, lefordításának azokra a további bonyodalmaira próbálja irányítani a figyelmet, mellyel az emigrációban élő felnőtt túlélők szembesülnek, amikor arról az Ént megváltoztató, széthasító élményről próbálnak írni, ami a trauma. Egy olyan idegen nyelven kell tanúskodniuk, melyet nem birtokolnak teljes mértékben, vagy, ami még rosszabb — a két nyelv közötti térben kell megszólalniuk. A második csoport tagjai viszont, akik a trauma idején gyerekek vagy kamaszok voltak, gyakran már nem beszélik a nyelvet, vagy csak gyermeki szinten beszélik. A művek között, amelyekre kitérek, több olyan is van, ahol a túlélők csak szóban tudtak beszámolni — hol magyarul, hol idegen nyelven, de legtöbbször egy köztes térben megszólalva —, és a második generációba tartozó lányuk volt az, aki felidézte és összeszerkesztette a „megörökölt” történetet. Közülük csak néhányan, mindenekelőtt Edith Bruck, Hélène Stark és Évi Blaskie teszik témává annak a kulturális átmenetnek a nyelvi dimenzióját, amely önmagunk megértésével, lefordításával jár, bár úgy tűnik, hogy többük számára a nyelvi váltás volt az, ami megadta a kellő távolságot ahhoz, hogy szakíthassanak a múlttal, és egy új identitást alakíthassanak ki. Noha az általam tanulmányozott tanúvallomások mindegyikét magyar anyanyelvű nő írta, ezek a nők különféle társadalmi osztályokat, korosztályokat és vallási háttereket képviselnek, valamint a legkülönfélébb holokauszt-túlélési • Louise 0. Vasvári • lefordított traumák, lefordított életek Louise 0. Vasvári Lefordított traumák,Lfordított értek Holokaszt-túlélő magyar nők az emigrációban