Múlt és Jövő, 2021 (32. évfolyam, 1-4. szám)
2021 / 1. szám
• Gáspár-Singer Anna • MEGTÖRNI A SORT 2021/1 abban is, hogy a háború végén miért épp az ebben a kerületben lakó zsidók váltak kiszolgáltatottakká a háború végén korlátlan hatalomhoz és fegyverhez jutó (kis) nyilasokkal szemben. Zsidók ekkor már csak Budán éltek a gettón kívül, az elkövetők egy része pedig — kibombázott keresztény családok — a kerületben elkobzott zsidó lakásokba költözhettek. Így került Kun András pap, a későbbi rettegett Kun páter — aki Frisch György kutató szerint nem vezető, sokkal inkább politikai komisszár volt — a Városmajor utca 33-ba, csupán néhány háznyira a Nyilaskeresztes Pártháztól (s a mostani turulszobortól), ahol nem sokkal később megkezdhette működését. Kun mellett a többi — jellegzetes — nyilas figurát is megismerjük. S nem csupán leírásokból. A korabeli fényképek, beszámolók és idézetek segítségével (״A lejtőre lépve nem volt többé megállás, tüzet és átkot lihegtem mindenre, ami zsidó vagy vele kapcsolatos“ — vallotta Kun), ezek a többségében hétköznapi alakok hátborzongatóan közel kerülnek a nézőhöz. A gyakran önálló egzisztenciával, vállalkozással, iparengedéllyel rendelkező polgárok, akik Szálasi távozásával (1944 decembere) váratlanul fegyverhez és hatalomhoz jutnak, majd elindulnak, hogy leszámoljanak „a belső ellenséggel”. Fodrászok, cipészek, pékek, villanyszerelők, önálló vállalkozók és segédek. Hétköznapi emberek, megrészegülve a hatalomtól, így lépnek elénk, mások mellett a Bokor és a Megadja testvérek — Bokor Dénes péksegéd volt. Megadja Ferenc pedig, ahogy arról Szegő Hanna is beszámol, a „kis púpos”, akit később, a Népbíróság előtt tett feljelentésében úgy tudott beazonosítani, hogy a férfi a Duna-partra hurcolt zsidóknak azt ordította: „Megadja nektek a Megadja testvér! ” Látjuk az elkövetőket a gyilkosságok után három hónappal is, az áldozatok exhumálásakor: Vidra Mihályt, a kerület egykori vezetőjét, akinek fodrászüzlete volt, Kasza Vincét, aki pincér és házmester, vagy Jankovics Róbertnét, aki ápolónő, és aki fegyveresen is részt vett a gyilkosságokban. Látjuk a legfontosabb helyszíneket is: Zoltán Gábor író a Maros utcai kórház belső udvarán beszél a történtekről (itt a háború alatt a zsidók közül rengetegen bujkáltak, a nyilasok pedig az orvosokat és a betegeket is legyilkolták), a Bíró Dániel Kórházat (amely a meggyújtott holttestek miatt égett le), az Alma Utcai Szeretetotthont (amelynek vezetői a Honvédségtől kértek segítséget, ám végül nem kaptak) és a Nyilas Pártházat, ahol szintén számos gyilkosság, kínzás és kifosztás történt. A Gyilkosok emlékműve a második idősíkban a turul-emlékmű felavatását és az azt követő első évek politikai-emlékezetpolitikai csatározásait mutatja be, nagyjából 2010-ig. A mozgóképen egymásra kopírozódik a történelem: az archív felvételeket a kétezres évek videói követik, amelyeken végigkövethetjük a szélsőjobb felvonulását (Árpád-sávos lobogók, pátosszal átitatott beszédek a turulról, amely „tiszta és szent”), később pedig a turult védő, tettlegességig fajuló magatartását, az antiszemita jelszavak skandálását (״ Mocskos zsidók!”). A harmadik idősík (2019—2020) már a mába vezet, s egyszersmind a szoborállítás óta eltelt tizenöt év politikai tanulságain is végigvezeti a nézőt. Amelynek centrumában nem csupán a politikai jobb- és baloldal súlyos tévedései, elhibázott döntései és szélsőségekkel szembeni tehetetlensége — vagy olykor az engedékenység mögötti politikai alkuja — áll, hanem az a súlyos társadalmi és emlékezetpolitikai hiányosság, amely a mai napig nem teszi lehetővé a háborús traumák kibeszélését és feldolgozását. Többek között ebből a hiányból (és kibeszéletlenségből) fakad a XII. kerület jelenlegi polgármesterének, Pokorni Zoltánnak a nyilas gyilkosságokkal való személyes érintettsége és családi tragédiája is: nagyapjának, Pokorni Józsefnek a története lesz az, amely a három idősíkot végső soron összekapcsolja, és a jelenbe, a hírhedtté vált turulszoborhoz vezeti. Amelyet, bár felállítása óta állandó viták öveztek, mégsem lehet(ett) eltávolítani. Budapest volt főpolgármestere, Demszky Gábor egy itt felidézett korábbi interjúban arról is beszél, hogy bár született jogerős bírósági döntés az elbontásról, a főváros, tartva a heves tiltakozások következményeitől, végül ״ nem merte” végrehajtani. A 2006-ban a Hegyvidék élére kerülő Pokorni Zoltán — egy 2009-es, a filmben is látható megszólalásában — így beszél erről: ״ A kérdés az, hogy szabad-e az oly kevés közösséget teremtő, a múltunkat hordozó szimbólumaink közül kidobni egyet: a nemzeti színt, az Árpád-háziak sávját, vagy akár a turulmadarat, csak azért, mert volt 25 év, amikor azt meggyalázták? A történelem összeköt minket. De a történelem nem a múltról szól, hanem a történelem a jelenben ad közösségi erőt és a jövőt teremti meg. Ezért marad a turul a kerületben, ameddig én vagyok a kerületben a polgármester. ” 2010 májusában a jobboldal győzött, a Lex Turul pedig — amelyet annak idején szintén Pokorni nyújtott be a Parlamentnek — végül lezárta az évek óta tartó harcot. A szobor maradt. 2019 nyarán azonban a Mozgó Világban megjelent Rab László tanulmánya, amely nem csupán a közéletet, de Pokorni Zoltánt is szembesítette azzal a felkavaró ténnyel, hogy nagyapja, Pokorni József maga is részt vett a 129 •