Múltunk – politikatörténeti folyóirat 52. (Budapest, 2007)

2. szám - Munkásosztály és munkáséletmód - Horváth Sándor: A lakás és a fürdő: a munkás- és szociálpolitika prototípusai az ötvenes években

pedig bundát vettem. Hozzátehetem, hogy az idén két nagy disznót is vágtam és a spejzomat teleraktam vele."22 A bőség növekedését hang­súlyozó hivatalos elbeszélésmód szükségessé tette, hogy az élmunkások lakáskérelmeikben a legnagyobb nyomort ábrázolják. A Lehel téri élmunkásházak a faluból városba jött vagy a külső kerü­letekben élő élmunkások számára, de még a belvárosi lakásokhoz ké­pest is kacsalábon forgó palotáknak számítottak: míg korábbi lakásaik­ban általában fával, jobb esetben gázzal fűtöttek, addig itt központi fűtés volt; az udvar vagy a gang végében található „budi" vagy közös mel­lékhelyiség helyett hideg-melegvizes fürdőszobát találtak a lakók, sőt, a belvárosi „úri házakra" jellemző liftet is építettek a házakba. A lakások 38 és 60 négyzetméteresek voltak, és egy lakásban átlagosan 3-4 fő la­kott. Tehát míg korábbi lakásaikban 3-5 négyzetméter jutott egy lakó­ra, addig itt már legalább tíz. A magasabb komfortfokozat azonban nagy megterheléssel járt az él­munkások számára még az újjáépített házakban is, ami számos konflik­tushoz vezetett. Ezen próbált enyhíteni a SZOT termelési osztályának vezetője. 1949 májusában kérte az Építésügyi Főigazgatóságot, hogy a Wesselényi u. 2. alatt helyreállított házban lévő élmunkáslakásokba díj­mentesen szereljék be a gáztűzhelyet. Ezt azért kérte, mert az élmunkások döntő többsége a költözködés alkalmával részletre vásárolt új bútort, ezen­kívül az új lakás lakbére többszörösen meghaladta a régiét, és az élmun­kások kereseti viszonyai nem engedték meg, hogy akár hosszabb lejára­tú kölcsönnel, vagy készpénzáron a lakásba gáztűzhelyet vásároljanak.23 A magasabb komfortfokozat fogadtatására jellemző, hogy számos be­költöző értelmetlennek találta a sok „flancot": például központi fűtés helyett kályhákat akart, mert sokallta a fűtés árát. A házfelügyelők je­lentéseiből kiderült, hogy 1949 őszén a Lehel téri élmunkásházakból a lakók 90%-a el akart költözni, mert nem voltak képesek a magas lak­bért fizetni. A szomszédos MÁVAG-dolgozók házában - ahol nem él­munkások, hanem a MÁVAG dolgozói kaptak lakást - a lakók nagy része lakbérhátralékban volt, és ezt látva az élmunkásházak lakói sem akarták a teljes lakbért kifizetni. A munkások egy régi, jól bevált esz­közhöz folyamodtak: a lakbérsztrájkhoz.24 A házfelügyelő szerint az egyik élmunkás felesége a Lehel téri piacon és az egész házban azt hí- 22 Uo. BT 1950.11/70. 23 Uo. 11/66. 24 A munkások háború előtti lakbérsztrájkjainak leírását lásd: GYÁNI Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1992. 90.

Next