Munka, 1933 (5. évfolyam, 27-32. szám)
1933-04-01 / 27. szám
demokraták, mint szociálfassiszták ellen. Munkás állt szemben munkással, a Marx-idézetekkel zsonglőrködő éretlen és lelkiismeretlen vezérek jóvoltából, miközben a reakció majdnem zavartalanul szervezkedett a döntő ütközetre. A szociáldemokraták politikája tolerálta a polgárság aspirációit, a kommunisták annyira belelovalták magukat a diktatúra frazeológiájába, hogy megfeledkeztek élni a demokrácia nyújtotta lehetőségekkel. Egymást akarták elpusztítani az útból s közben megfeledkeztek Hitlerékről, akik egyenes vonalban a hatalom meghódítására törekedtek. A szociáldemokraták demokráciarögeszméje jó volt nekik arra, hogy összehozzák és megerősítsék erőszakszerveiket s a kommunisták diktaturarögeszméje jó volt nekik arra, hogy a „fenyegető vörös rém“ ellen maguk mellé állítsák a megriadt birtokos osztállyal együtt az elnyomorodás lejtőjére jutott kispolgárságot s a munkanélküli proletáriátus nagy tömegét is. Lenin határozottan és világosan különbséget tett a taktika és opportunizmus között, de ezt a tanítást a munkáspártok egy pillanatra sem tudták fölérteni. Hitlerék azonban nemcsak megértették, hanem helyesen, céltudatosan éltek is vele. A szociáldemokraták opportunizmusukat mindvégig taktikának minősítették, a kommunisták féltek a taktikai lépésektől, nehogy opportunistáknak tűnjenek ellenfeleik előtt. Hitlerék jobbra és balra „paktáltak“, de azok, akik annak idején ezt butaságnak és gerinctelenségnek minősítették, ma láthatják, hogy a „paktumok“ nem paktumok, hanem a cél érdekében alkalmazott taktikai fogások voltak. A taktika és stratégia lényegét egy mondatban így értelmezhetjük: „Együtt ütni és külön menni“. Ezzel szemben a két munkáspárt külön ment és egymást ütötte. Számítottak a polgári osztályon belüli ellentétek kiéleződésére, „optimizmusukban“ odáig mentek, hogy a jelenlegi válságról megállapították, ez az utolsó válság, a kapitalizmus végórája. Úgy látták, hogy a polgári osztályon belül olyan erősek az ellentétek, hogy ezekből az ellentétekből adódó harcba az egész rendszernek bele kell pusztulnia. Ez a „tudományos diagnózis“ nemcsak, hogy nem vált be, de bénítólag hatott vissza magára a proletariátus mozgalmára is. Marx idevonatkozó megállapításaival szemben föltételezték, hogy a kapitalista termelési rendszer, egy bizonyos fokon, önmagában összeomlik. Ma már a vak is láthatja, hogy a polgári osztályon belüli ellentétek a profit utáni hajszából adódnak, de céljuk semmilyen formában nem az, hogy a föltörekvő osztálynak segítséget nyújtsanak. Az egymás ellen villongó polgári pártok a föltörekvő osztállyal szemben minden időben egységesek voltak és életük végéig azok is maradnak. Ezt a fönnálló rend birtokviszonya és a polgárság osztálytudata határozza így meg. Látjuk, hogy ez időszerint nem így van ez a proletariátusnál. A proletariátus osztálytudata most van kialakulóban, a termelés-