Munka, 1933 (5. évfolyam, 27-32. szám)

1933-04-01 / 27. szám

Napjaink átértékelése 1914-ben kezdődött és 1933-ban fejeződött be a modern mun­kásmozgalomnak az a tragikus szakasza, amelyben a szociál­demokrata párt megkorrigálhatatlanul elkispolgáriasodott a foly­tonos opportunizmusban, a kommunista párt pedig összezavartan és fölkészületlenül összeroppant a reakció szervezett támadásai­­ előtt. A szociáldemokrata pártokat ugyanúgy készületlenül találta annak idején a világháború kirobbanása, mint ahogyan, húsz esz­tendő múltán, a kommunista pártokat készületlenül találták a nem­zetközi reakció rohamai. Időközben a kommunisták pontról pontra kimutatták a szociáldemokraták mulasztásait, a paktumok sorozatát és végül behódolásukat a polgári állameszmének. De remélhetőleg nemsokára megfogamzanak majd az egységes munkásmozgalom csírái s ennek a mozgalomnak a teoretikusai ugyanígy, joggal és kellő történelmi adattal alátámasztva, rá fognak mutatni a kom­munisták éretlen politikájára, puccsista blanquizmusára és végül, parlamenti behódolására. A II. Internacionálé egy emberöltő alatt hasznavehetetlenül elöregedett, ez ma már történelmi tény s hol­napra nyilvánvalóvá válik a III. Internacionálé széthullása, amely a társadalom forradalmi szakaszában szervezeti megerősödéséig sem tudott fölfejlődni. Szörnyű vádak lennének ezek, ha nem lát­nánk magunk előtt a valóság tényeit. A megtörtént balfogások sorozatából nem akarunk erényeket kovácsolni a magunk részére, akik évek óta ellene voltunk a két munkáspárt oktalan politikájának. Világosan láttuk a tragédiát, aminek be kellett következni. De hiábavaló lenne most a „forra­dalom bűnöseiről“ beszélni olyan sóvár rosszindulattal és fölényes gőggel, mint annak idején a „háború bűnöseiről“ beszéltek. A né­met eseményeket tekintve, például, oktalanság lenne akár csak Scheidemannt, akár csak Thälmannt okolni a katasztrófáért. Marxi történelem-szemlélet alapján lehetetlen föltételeznünk, hogy egyes személyek megfordíthatták volna az események vonalát. Egyének álltak a mozgalom előterében, de ezek a személyek csak exponált figurái voltak magának a még ki nem alakult osztályakaratnak és forradalmi erőnek. Scheidemanntól és Thälmanntól fenntartás nélkül csakúgy nem kérhetjük számon a forradalom elbukását, mint ahogyan Noskevel és Janka Andreassal nem azonosíthatjuk egyrészről a szociáldemokrata, másrészről a kommunista pártot, mint munkástábort. A forradalomnak történeti adottságoknál fogva el kellett buknia. Ezeknek a törvényeknek részletes meg­mutatása, a helyzet pontos meganalizálása nem lehet ennek a né­hány soros írásnak a feladata. Annyit azonban elvi álláspontunk tisztázásául le kell szögeznünk, hogy a háború utáni forradalmi hullámot nem a proletariátus ereje, hanem a burzsoázia gyönge­­sége táplálta és indította el útjára. A háború gazdasági, politikai

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék