Munkások dal- és zeneközlönye, 1937 (13. évfolyam, 1-11. szám)

1937-01-01 / 1. szám

MUNKÁSOK­­DAL- ÉS ZENEKÖZLÖNYE XIII. évfolyam, 1. szám 1937 január hó A MAGYARORSZÁGI MUNKÁS­­DALEGYLETEK SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS LAPJA Toscanini írta Jemnitz Sándor a kik lemondóan és holmi szellemtelen korszellembe beletörődve azt hiszik és vallják, hogy művészetünktől már-már végérvényesen elfordultak a társadalom nagy tömegei és átfogó, egyetemes érdek­lődésünk más medret ásott magának, azok vigaszt meríthetnek a Városi Színház környékének, nézőterének hangyabolyként nyüzsgő képéből. Mintha a Tisza Kálmán téri épület — hogyan is mondjuk­? — békebeli? — zsúfolt nagy estélyei ilyen alkalmakra újból feltámad­tak volna. Hiszen a fiatalok nemzedéke, amely a háborút személyes, közvetlen tapasztalatból ugyan már nem ismerte, de a „békebeli“ jó­slók fogalmát hallomásból mégis átvette és alkalmazza, ma békebeli­nek nevezi a gazdasági világválságot megelőző húszas éveket is. Háborúja, jelenünk gazdasági háborúja. S békéje a paradicsomi állapotnak ugyanolyan rózsaszínűre átfesett ábrándja, amilyen had­viseltjeink számára a XX. század eleje volt. Ember ember hátán tolong a színház kapuiban és pénztárai előtt közelharcot vívnak az elszánt állhatatosok, akik nem veszik tudo­másul, hogy napok óta még államtitkárok — a modern meseköltés e királyfiai — sem kamatoztathatják tekintélyüket. Nem használ semmi sem: a hatalmas nézőtér utolsó belépőjegye is régen elfogyott mák. Feszült izgalom várja Toscaninit. S láttára az amúgy is ünnepi hevületben fészkelődő közönség tomboló tapsba tör ki... Mámoros szeretettel tapsolnak a zenebarátok, akik Toscaninit előző hangver­senyekről vagy a rádióból ismerik és lenyűgöző, felejthetetlen élmé­nyeket köszönnek neki. De mámoros szeretettel tapsolnak valameny­­nyien, akik Toscaninibeli nemcsak a zseniális és Bruno Walter mellett legnagyobb élő karmestert tisztelik és becsülik, hanem a köztudatba vésődött neve hallatára mindazokra a példásan nemes és fölemelő kultúrtettekre gondolnak vissza, amelyek immár elvá­laszthatatlanul fűződnek hozzá. Toscanini! E név ma már lázba ejt olyanokat is, akiket egyéb­ként alig melegít a zeneművészet boldogító tüze. E név már maga is muzsikál és ott zeng a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi­nek minden üldözöttje, áldozata szíveiben. Toscanini kinőtt a kizá­rólagos zenei értékelés keretei közül. Az utolsó évek során szabad­sághős lett belőle: a gondolatszabadság, jogi egyenlőség és kulturá­lis testvériség megalkuvást nem ismerő, tántoríthatatlan előharcolja. Az emberi méltóság lánglelkű hőse ez a törékenytestű, ideges kis férfi, — ez a fenkölt gondolkodású nagy ember. Egy-egy fellépése szimbolikus jelentőségre tett szert és íratlan okmányként tünteti ki a vendéglátó város népét. Mert Toscanini valóban kitüntetésként adományozza művészetét és jaj az ország­nak, amelynek vendéglátó meghívását visszautasítja. Ma ez bármily politikai megbélyegzésnél is hasonlíthatatlanul hatályosabb büntetés.

Next