Munkásőr, 1984 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1984-02-01 / 2. szám
„Szép, de nehéz is!" — Járt már bányában? — kérdi Kollár István munkásőr, amikor romhányi kis házában beszélgetünk. — Hogyne, nem is egyben. Talán az ország valamennyi bányájában jártam már — válaszolom. — No, azért a mi bányánkat, a felsőpetényi érc- és ásványbányát feltétlenül meg kell néznie. Olyan szépet még nem látott. — Szépet? Bányában? — húzom a számat. — Eddig félelmetes, sötét, nehéz levegőjű bányákban jártam. Mindennek voltak mondhatók, csak éppen szépnek nem. Éppen ezért minél több bányában jártam, annál inkább nőtt bennem a tisztelet és a szeretet a bányászok iránt. De azt el sem tudom képzelni, hogy egy bánya szép is lehet ... — Pedig ez szép. A gipszrudacskák úgy csüngenek a vágat tetején, akár a jégcsapok. A karóid kristályok meg hófehéren világítanak ... — Nem gondoltam pendelyes koromban, hogy valaha is bányász leszek. A felszabadulás előtt apám napszámos volt. Aztán kaptunk három hold földet, de minek ... Abból, ha belegebedett az ember, akkor sem lehetett megélni. Csak kínlódtunk vele. Akkor apám bevitte a földet a téeszbe. Én meg elköteleztem magam az iparnak. Itt, a csempegyárban. Akkor még cserépkályha-gyár volt. Csináltam én ott mindent. Voltam kemencelakó, égető, samottörlő. Aztán jött a katonaság, ötventől ötvenháromig. Ott lettem párttag. Mikor leszereltem, újra a gyár. Különféle pártiskolákat végeztem, s egy darabig, pontosabban ötvenhét januárjáig pártbizottsági instruktor is voltam. De addig még csak véletlenül sem merült fel bennem, hogy bányász leszek. No, aztán ötvenhétben csináltam egy nagy huszárvágást. Itt volt a család, a kicsi lakás, kellett a pénz. Így lettem Felsőpetényben csillés, ötvennyolcban, csillésként lettem munkáson — Azután? — Végigjártam a bányászlétrát. Csillés, segédvájár, vájár, szakvezető vájár ... Hatvanban alakítottuk meg hat emberrel a tizenhatos nevű szocialista brigádot, aminek a vezetője és a szakvezető vájára én voltam. Rövidesen ez a brigád lett az „aranycsapat”. Sorra nyertük el a különféle címeket. Háromszor az aranykoszorús jelvényt, ötször a Vállalat Kiváló Brigádja címet, azután a Szakma Kiváló Brigádja címet, s legvégül a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja kitüntetést. — Gratulálok! És az Állami Díj? — Jaj! Ne is mondja... A feleségem előbb tudta, hogy megkapom, mint én. Ő telefonközpontos volt a bányánál, s hallotta, hogy jön ki a vezérigazgató, és engem keres. Gondolta, baj nincs, mert arról nem tud, csak valami nagyon kellemes dolog lehet. Én délre mentem műszakba, akkor hívattak fel. Átadták a meghívót a parlamenti ünnepségre. Hát, ha nem ültem volna, bizony citeráztak volna a lábaim, amikor meghallottam, hogy huszonhárom évi bányászmunkám után Állami Díjban részesítettek. Igaz, hogy akkor nagyon sokat dolgoztunk. Mi, mármint a brigád, építettük az ötös tárót, úgy, hogy közben fejtettünk is. Piszok egy munka volt. Minden áldott nap ruhát kellett mosni, váltani, mert egy-egy műszak után ujjhegynyi tiszta hely nem maradt rajta. Dolgoztunk, de haladtunk is! Új robbantási technológiával, falazással nagyon jó eredményt értünk el. Persze, akkor még a brigádmozgalom is más volt. Amikor csak egy volt előttünk, meg egy volt az értékelés alapja is: a munka. Az ötösbe bele is betegedtünk valamennyien. Én még tüdőgyulladást is kaptam. De hát nem csoda: a páratartalom, a víz, meg a munka melege, a szabad levegő csak úgy húzta hozzánk a betegséget. — Kis szünetet tart, aztán újra folytatja. — Nem is hittem el, hogy Állami Díjat kapok, amíg a kezemben nem tartottam. Erről álmodni sem mertem volna. A régi világban még kenyérből sem tudtunk jóllakni, és én, Kollár István bányász ilyen kitüntetésben részesültem ... Nagyon jó érzés volt. De rengeteg agyag kijött ám ezért a kitüntetésért a bányából !... Mert ezt a bányát gépesíteni nemigen lehet, olyanok az adottságai. Itt kézre megy minden, lapátolásra, meg a fúrásra. A fúrónak meg olyan a hangja, akár egy géppisztolyé. Romlott is a hallásom, nemigen hallom már az óra ketyegését sem ... — Most már nem is kell, hiszen, ha jól tudom, három hónapja nyugdíjban van ... — Látom, tudja, hogy a bányászoknál az járja, hogyha nyugdíjba mennek, kidobják az órát. Én ugyan nem dobtam ki, csak áttelepítettem a konyhába. De nehogy azt higgye, hogy nem ébredek fel! Kipattan a szemem éppen akkor, amikor annak idején föl kellett kelnem. És időnként meg is fájdul a szívem, hogy a „népem” megint nélkülem indul a vágathoz. Csak az vigasztal, hogy a csapatom jó kezekbe került. Munkásöntársam vette át a vezetést. De nem jó ez a tétlenkedés. Gondolkodtam is, hogy valami munka után nézek ... — De hiszen még ki sem pihente magát! — csapom össze a kezem. — Három hónapja van csak itthon! — Vagy valami hobbi kellene ... Képzelje, sosem pecáztam, de valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy ekkora pikkelyes pontyot fogtam, ni! — nyújtja előre egyik karját. — Még tiszta szerencse, hogy munkásőr maradhattam. Köztük vannak a régi kollégáim, a barátaim, még a fiam is. No, meg vissza-visszaemlékezünk a feleségemmel a parlamenti ünnepségre ... Az nagyon szép volt és megható. A második sorba ültettek. Ül mellettem egy férfi. Hozzám fordul, mondja, ha már így ülünk, ismerkedjünk meg. Maga honnan jött? Mondom, én Kollár István vagyok, és Romhányból jöttem. Erre ő: „Fényes Szabolcs.” Neki nem kellett magyarázni, hogy honnan jött és kicsoda. Igaz, hogy nekem mi a foglalkozásom, azt sem kellett magyarázni. Látta rajtam, hiszen bányász díszegyenruhában voltam. Meg is jegyezte Fényes Szabolcs: — Szép ez a bányászegyenruha! Mondtam neki, bizony szép, de nagyon nehéz is! -mikulás KOLLÁR ISTVÁN