Műút, 2009 (54. évfolyam, 11-16. szám)

2009 / 11. szám - Garadnai Erika: Irodalom-geometriai alapvetés (Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete)

MŰGOND Költői pályájának alakulása kapcsán megjelenik egy nem túl hangsúlyos, de Petőfi egész munkásságára érvényesnek tekinthető koncepció, amelynek három fontosabb eleme van. Egyrészt hogy Petőfi műveiben korai zsengéitől egészen haláláig — a költői fejlődés egyébként nem egységesíthető szakaszaiban — megtalálható a neopanteizmus, amely „természet- és szabadságvallássá” (317) nőtte ki magát. Másrészt hogy Petőfi életszakaszait nagyobb epikus művekkel zárta le, harmadrészt hogy Petőfi az életeseményekre a verseiben megjelenő „hármas indulati-érzelmi” fázissal reagált. Összegezni aligha lehetne a monumentális anyagot, de épp ilyen nehéz kiemelni a mű komplex szerkezetéből olyan részeket, amelyek talán rávilágítanak annak sokszínűségére. Roppant érdekes - többek között -, ahogy az élettörténeten keresztül feltárulnak Petőfi fel-felbukkanó identitáskeresései, a névváltoztatások, vagy a kiskun öntudatos politikai csalódásai, a székelyek iránt érzett tisztelet, katonai szerepvállalása, sokszor a közízlést megbotránkoztató szokásai, de a magánélet ruhásszekrényét is feltáró, női ideálokat, kalandokat és házasságot tárgyaló szövegvilág. Megjelenik a család kiüresedő pénztárcája, az önerőből és irodalomból élő tudatos költő, hazai ellenségek és pajtások, barátok, külföldi fordítások és ferdítések. Életre kel a korabeli magyar társadalom, a színházi élet, a kibontakozó magyar irodalom műfaji, elméleti vitái, s a Petőfi révén is létrejövő, s általa kihasznált „irodalmi gépezet”, mindaz, mely része és alkotóeleme lehet egy új Petőfi-monográfiának. A forradalom és szabadságharc talán az egyik legsokoldalúbb fejezete a könyvnek, amelyből végül is az a szomorú paradoxon tárul fel — amely a Petőfi napjai alfejezet intonációjából is következik —, ahogy a siker átfordul kitaszítottsággá, katonáskodássá, majd hirtelen véggé. Kerényi tehát számba veszi mindazt, ami már tudott lehetett a korábbi kutatások nyomán, feltárja az eddig kevésbé ismert életrajzi, filológiai adatokat, tisztázza a vitás és kérdéses részeket, s ezzel együtt megteremt egy olyan 19. századi hátteret, melynek előterében Petőfi megismerhetőbb lesz. Még akkor is megteszi ezt, vagy legalábbis gesztusértékűen jelzi létüket, ha nyilvánvalóan „megmosolyogtató” ügyekről van szó, de mint fogalmaz: „Azok számára, akik a költői életművekben a meg nem oldott rejtélyeket is kedvelik, említsük meg, hogy ekkor írta a Falu végén kurta kocsma... című versét is” (327), amelyért jó néhány település versengett. Azok a problémák, amelyekre a modern Petőfi-kutatás (pl. Margócsy István: Petőfi Sándor—Kísérlet, Korona 1999.) elméleti síkon rávilágított — mint például az irodalmi gépezetet ismerő és annak részeként jól működő kora polgári irodalmi „iparlovag”, a nem „egységesíthető” szerepdilemmákkal és szerepekkel játszó költő, a minden tekintetben romantikus, és absztrakt fogalmakkal élő Petőfi kérdése, s amelyekkel a modern Petőfi-irodalomnak aktualitásként szembe kellett néznie, minden különösebb felkiáltójel és figyelmeztetés, akadály nélkül lesznek részei a monográfiának. Kerényinél szinte minden kérdéskör belesimul, beleépül a Petőfi-élettörténetbe, és természetes módon eggyé válik azzal. Az életrajzi elemek részletes feltárása során adott esetben a piszkos anyagiak, háttéralkuk, piacorientáltság, tudatos költői imágóépítés és irodalmi polemizálás is oly könnyedén lesz része a Petőfi-életrajznak, mint ahogy valóban része volt mások életének is az 1840-es években, különböző mértékben persze. De éppen ilyen körültekintőn tárgyalja Petőfi szerelem- és szabadságfelfogását is, vagy a műveiben és magánéletében is megjelenő „ember-polgár ” (275) konfliktust. A korábban említett előszó és „utószó”, azaz bibliográfiai eszszé is azt a fajta kutatói intenciót jelöli, amellyel a könyv kilép az elméleti vitapozícióból, s a monográfia céljait meghatározva egy hagyományosabb, de mindennek alapot teremthető kutatói munkát reprezentáló műként jelenik meg. A minden eddiginél részletesebb és e kételyt ébresztő szóval is élve: hitelesebb kritikai életrajz egy végtelenül gazdag, sokféleképpen értelmezhető, értékelhető és befogadható személyiségrajzot nyújt. Petőfi nem egy felnagyított-közvetített alak, hanem a gyermekkortól nyomon követhető, váratlan és különös pályát befutó fiatalember, akiről a dokumentumok és adott esetben a költői pályaszakaszokhangulatok segítségével megragadható olyan kép jelenik meg, amely már mentes minden álságos magasztosságtól és belemagyarázástól — miközben éppen ezáltal lesz emberibb, befogadhatóbb, sajátabb a mai olvasó számára. A monográfia olvasása során világossá válik, hogy a könyv Petőfi személyiségét, élettörténetét, verseinek keletkezési hátterét feltáró, az új elemzésekhez biztos hátteret nyújtó, szinte mértani pontossággal és rendszerrel megírt alapvetés, amely évtizedek kutatómunkáját gyúrja-sűríti egybe, s amely nem akar túlmutatni a műfaji kereteken, visszatért az irodalomtudomány hagyományrétegéhez, s a feltárható filológiai adatbázist és anyagot mozgatja. A sor, hogy miért is érdemes elolvasni a monográfiát, még folytatható lenne. De inkább a könyvnek azon jó tulajdonságára hívnám fel a figyelmet, amelyre az előszóban utalás történik, de amelyre szerkesztésénél, verskezelési elvénél fogva implicit módon is sarkallja az olvasót, nevezetesen, hogy olvasson Petőfit: ez még a tudományosságnál is szebb (építem tovább a kultuszt: szent) célja lehet a kötetnek. Kerényi ráadásul meghagyja a jótékony tikokat, és nem akar mindentudónak látszani. Hiszen akár még olyan kis móka-mondatok is okozhatnak megfejthetetlen rejtélyt, amelyek valahol — személyes olvasatomban persze — Petőfi lényegére mutatnak rá: „Van közepette cukor!” (43) Ízlelgessük tehát. 79