Műút, 2012 (57. évfolyam, 31-36. szám)
2012 / 35. szám - Lengyel Imre Zsolt: Változatok szenvedésre (Kerékgyártó István: Rükverc; Inkei Bence: Mirelit; Darvasi László: Vándorló sírok)
KRITIK a téből származik, tehát szükségszerűen része a halálához vezető okok hálózatának, ez az összefüggés azonban a kötetben előre haladva egyre kevésbé evidens. Vidra az első három novellában hajléktalan, a következő kettőben bűnöző, a továbbiakban azonban már az emberi lét normális szféráiban mozog. A novellák egymástól való függetlensége pedig egyenrangúsítja az azokban olvasható eseményeket: a szöveg épp olyan intenzitással kínálja fel a végső fejlemények okaként Vidra kirúgását a rendszerváltáskor (Éjjeli szolgálat), az anya pszichés problémáit (Dodi és Cicus), vagy azt, hogy az apa visszaeső bűnöző (A nagy buli), mint a mauthauseni lágermúzeum meglátogatását (A kis Rambo) vagy azt, hogy a katonaságban egy felettese részegen nyakon lőtte magát (Nyaklövés). Miközben a novellák sora nem kényszerít ki egyértelmű értelmezési ívet (mely mondjuk az egész élettörténetet hanyatlási folyamatnak mutatná: Vidra a szövegekben változatos szerepekben bukkan fel, és sokszor egyáltalán nem ő az, akinek alakja az adott novellában felkeltheti az olvasó szánalmát), és ellehetetleníti a banális anticipációkat, több érdekes kapcsolat olvasói megteremtésének lehetőségét biztosítja: a főhős fiatalkori szexuális kalandjait tematizáló szövegek (Majom lila szmokingban, A veronai illata) például - anélkül, hogy szoros összefüggést sugallanának - nem engedik elfelejteni, hogy a lakás elvesztésének közvetett oka a válás volt, ebben pedig fontos szerepet játszott a feleségből való szexuális kiábrándulás. A közvetlen ok viszont egyszerűen az, hogy „a nő kidobatta a két bátyjával” (76) — ami pedig egyetlen korábbi epizódból sem levezethető, tragikusan oktalan, élettörténetétől függetlenül bárkit - így a mindenkori olvasót is - fenyegető esetlegességnek tűnik. És hasonlóan izgalmas például A kisbolt a sarkon és a Karácsonyi beszélő összecsengése: az elsőben Vidra már tolvajként működik, a másodikban viszont gyerekkorában egy talált toll miatt gyanúsítják meg. „Tolvaj, mint az apja” (170) - a Rükverc ott válik igazán erőssé, ahol ehhez hasonló rétegzett viszonyokat képes kiépíteni, hiszen éppúgy tűnhet ez egy elrendeltség beteljesülésének, mint éppenséggel arra vonatkoztató figyelmeztetésnek, hogy nem szabad engedni a determinációk látszatának, és nem érdemes megfeledkezni az esetleges körülmények számbavételéről. Kerékgyártó kötete, ez az olvasás során viszonylag egyértelműen kiderül, nem törekszik igazán radikális hatásra, nem az olvasó világszemléletének újrarajzolása a célja, inkább csak bizonyos berögződött oktulajdonítási sémák fellazítása , kitűzött céljait pedig végig játékban tartott, termékeny ambiguitásai révén el is éri. Problémái csupán ott adódnak, ahol a maga által felállított játékszabályoknak nem képes megfelelni: például ahol némely elbeszélők - miközben elvileg csak az adott idősíkból beszélhetnek — hirtelen a jövőbe látnak („Talán ekkor érezte magát utoljára boldognak” — 94), és hasonlóan kissé csalásnak tűnik - még ha egyébként a szövegnek javára is válik, hogy nem feltétlenül tűnik kielégítően megmagyarázhatónak, miért épp ezekről az életepizódokról íródik fejezet - hogy míg például két katonasztori is szerepel, arról semmit sem tudunk meg, hogy hogyan s miért lett Vidra a Dodi és Cirus és az Egynapos meló című fejezetek között biztonsági őrből verőlegény — hiszen ez már aligha tekinthető a körülmények puszta következményének. Ezeken a pontokon átmenetileg meggyengül a kötetet működtető poétikai elvek motiváltságának érzése - ám ha időnként erőltetettnek tűnik is a struktúra, hatása tagadhatatlan: a zárójelenet, melyben az apa sikeres életet igyekszik varázsolni a csecsemő Vidrának, így képes például egyszerre, egymást nem kizáró módon őszintén patetikus és mélyen ironikus lenni. * A Rükverc fülszövege többek között Tar Sándort emlegeti mint a kötet legközelebbi előképét — és ha ez a párhuzam inkább csak az ábrázolás tárgyát, mint szorosan véve annak módját tekintve tűnik is igazán helytállónak, az egészen biztos, hogy az ő prózája látszik a legnagyobb közös osztónak Kerékgyártó könyve ésaz eddig elsősorban az ország legjobb popkritikusainak egyikeként ismert) Inkei Bence első kötete, a Mirelit között. Tarról ugyanis nemcsak azt lehet elmondani, hogy a társadalom szélén élő rétegek érdekelték, hanem azt is, még ha ezt talán kevesebbet is szokás vele kapcsolatban emlegetni, hogy ezen rétegeken belül — elsősorban a rendszerváltás előtti köteteiben - különös figyelemmel fordult azok felé, akik peremhelyzetbe kerültek az itt kialakuló csoportokon belül; így például gyakran lettek szereplői a macsó munkáscsoportokban látszólag szükségszerűen perifériára sodródó naivak, gyengék, gátlásosak (Téli történet, Celofánvirágok, Vízipók, Ványa stb.). A Mirelitet akkor is érdemes megpróbálni ezen szövegek felől olvasni, ha kapásból, a felszíni jellemzők alapján nem feltétlenül jutnak azok bárkinek eszébe. Inkei ugyanúgy a kortárs világról ír, mint azt Tar Sándor tette, még ha ebben a könyvben vidéki gyárak és nyomortelepek tükere 89