Művelődés, 1959 (12. évfolyam, 1-12. szám)

7. szám

Ebből támadt az az ötlet, hogy jövőre magyarnyelvű téziseket kérnek a rajontól, s két tagozat lesz, közös megnyitó- és záróünnepéllyel, s most már nem harminc, hanem negyvenöt asszony mutatja tudását a színpa­don. Hogy még jobban elcsodálkozzanak — még az öre­gek is. SEGÍTENI KELLENE Hosszan elbeszélgettem Georgescu Eugéniával, a mű­velődési otthon igazgatójával. Bőven volt mit monda­nia, mert eléggé sokoldalú a művelődési tevékenység a községben. Ez alkalommal csak három problémát ragadok ki. Az első örvendetes dolog: a „nagykórus", az agitá­­ciós művészbrigád és a tánccsoport közös. — Hát a színjátszással hogy állanak? Itt adódik a másik, egyáltalán nem örvendetes dolog: állandó a műsoranyag-gond. 1959-ben, ottjártamig, vagy­is május közepéig sem az îndrumătorul Cultural, sem a Művelődés egyetlen száma sem jutott el a faluba. A népi alkotások központi vagy tartományi háza kiadvá­nyaiból sem kaptak. Feltétlenül szükséges, hogy a ra­joni vagy tartományi művelődési szervek megvizsgál­ják a kérdést és segítsenek a helyzeten. A harmadik kérdést a tánccsoport helyzete vetette fel. A tánccsoport megtanult és bemutatott négy román és egy magyar táncot. — Milyen táncokat? — Amilyent a tanítók ismertek (Banul Mărăcină, Că­luşeni, Roata Stelelor, Dealungu.) A magyar tánc talán csürdöngölő volt, az egyik legény ismerte, s ő mutatta be. Nyilvánvaló a jóakarat és a szorgalom. De nem ár­tana megtalálni a módját, hogy a rajoni művelődési ház vagy a népi alkotások tartományi háza egy-két szakembert küldhessen ki valamelyik vegyeslakosságú községbe, akik konkrétan segítenének egy művészileg igényes közös műsor összeállításában. Azután pedig ta­pasztalatcserét lehetne szervezni az ilyen községek kö­zött. MARIA Gellner Máriát a lakásán kerestem fel. — Rendes lány — mondta a néptanács elnöke —, a kollektív gazdaság IMSZ alapszervezetének titkára, a tartományi IMSZ- bizottság tagja. „Személyleírása": 19 éves, nyúlánk, szőke, és mindig mosolyog. — Milyen nyelven beszél? — Szászul és románul. Németül is, de nem jól: az első osztályt jártam német iskolában, itt, a faluban. Aztán románul folytattam a tanulást. Hét osztályt vé­geztem. Értek egy, kicsit magyarul is. — Kikből áll a család? Elkomolyodik. Édesapját háborúba vitték, odaveszett. Édesanyja — talán azóta — idegbeteg. Elvált nagybáty­juk költözött hozzájuk, ő most a családfő. Ketten dol­goznak a kollektív gazdaságban: Maria és a nagybátyja. Az öregnek tavaly 400 munkanapegysége volt, neki 100. — Mivel foglalkozik szabadidejében? Jár az énekkarba, a tánccsoportba. Olvas. Németül is, hogy gyakorolja a nyelvet. Könnyebb olvasmányo­kat. — Például? — Die Ansiedler. (A szerző nevére nem emlékszik.) — Heinét? (A könyvtárban láttam a Dalok könyvét.) — Az még túl nehéz. Az unokatestvérem olvassa ... — Románul mit olvas? — Eminescut, Coşbucot, Creangăt. Előfizetek a Steaua Roşie-ra. — A nagybátyja olvas-e? — Télen a Neuer Weg-et. Aztán német és román­nyelvű mezőgazdasági szakkönyveket. Azokat nagyon szereti. Amikor jövőbeni terveiről érdeklődöm, nem válaszol, csak zavartan mosolyog. Hát akkor ne hozzuk zavarba. A MUNKA AD ÖNÉRZETET Alacsony, barna férfi szólít meg, látva, hogy őgyel­­gek az utcán. — Rokont vagy ismerőst keres? — Inkább ismerősöket. — Az elvtárs idevaló? — Nem. Gyanakodva pillant rám. Bár később azt mondja, hogy útba akart igazítani, mégis egyebet olvastam ki a fellépéséből: „Én ennek a községnek a polgára va­gyok, tehát tudni akarom, mit cselleng itt egy idegen." Nemsokára belemelegedünk a beszélgetésbe. Most már én kérdezem: — Maga kicsoda? — Én cigány vagyok. (Sajnos a határozott, önérze­tes hanglejtést nem lehet idejegyezni.) Kollektivista. A faluról s a gazdaságról beszélgetünk. Behív a há­zába: roskatag, kis öreg ház, a tisztaszobában példás rend. Zene szól a hangszóróból. Váradi Cezar — így hívják a házigazdát — arról beszél, milyen jó volna, ha mind egyformák lennének az emberek a faluban. Legyenek mind egy akaraton, vagyis kollektivisták. — Nem baj, Váradi elvtárs, annak is közeledik már az ideje. A háziasszony behív a konyhába. Ott tartózkodik a család, a gazdasszony ugyanis nem engedi be a gyerme­keket a szobába, hogy ott szemeteljenek. Szóba kerülnek a család gondjai. — Házat kellene építeni. Ezért dolgoznak. Mert szorgalmasan dolgoz­nak — mondja az asszony. Mégis tesznek rájuk néha­­néha egy-egy csípős vagy rosszindulatú megjegyzést... Álljunk meg itt. Petelében szép, nagyon szép ered­mények vannak, a dolgozók testvéri barátságának ki­alakításában. Ez azonban egy pillanatig sem jelenti azt: ihaj, csuhaj, most már minden rendben, tehát nem kell állandóan, a testvériség megerősítésén dolgozni. Nem jelenti azt, hogy ne végezzünk állandó nevelőmunkát azért, hogy még jobban megismerjék és becsüljék egy­mást az együttélő dolgozó parasztok. Még a falu teljes kollektivizálása után is ez marad a nevelőmunka egyik központi kérdése. Talán búcsúzáskor kérdezte meg Váradi Cezar: — Most hova megy? Hol van a szállása? — Moldovan Simionnál. — Igen? Hát az nekünk násznagyunk. „AKI TUDJA — JÁRJA" Este sokáig beszélgettünk szállásadó gazdámmal, Mol­dovan Simionnal. Többek közt szóba kerültek Vára­­diék is. — Nem mi vagyunk a násznagyok, hanem a sógo­­romék. De az egész rokonságot így szokták hívni. — Szóval román násznagy ... — Igen. Nálunk jó az egyetértés. Nézné csak meg a vasárnapi táncot. Románok, magyarok, cigányok, szá­szok mind együtt vannak. Városi tánc, aztán corc­osa (korcsos), hóra, sírba, csárdás, cigánytánc. Nincs vita, hogy most ilyen kell vagy olyan. S aki csak tudja — járja. * íme, néhány beszédes esemény egy Régen rajoni „eseménytelen" faluból. Erdős István

Next