Művelődés, 1968 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1968-11-01 / 11. szám

Amíg a két előadást néztem, eszembe jutott, hogy a Thália Színház megalakulása óta, 1961-től milyen megfe­szített harcot vív azért, hogy kiérdemelje az összehasonlí­tást megbecsült név­ ősével, az egykori budapesti Thália Társasággal (1904—1908), amelynek utódjául egyébként szívesen is vallja magát. A Társaság merész, új prog­rammal indult, friss, korszerű levegőt akart bevinni a magyar színjátszásba, s nevéhez fűződik a halhatatlan érdem, hogy — többek között — bemutatta magyarul Ibsen Aorá­ját és Solness építőmester­ét, Gorkij Éjjeli menedék­hely­ét és Heijermans Remény­ét. Nem jutott rendes te­remhez, az akkori hatóságok folyton akadályozták munká­jában, igazi tragédiája azonban az volt, hogy nem tudott magának egy új, igazi háziszerzőt találni és nevelni, s hogy a rendezésben sem volt képes határozott fordulatot fel­mutatni, hiszen ma már világosan látjuk, hogy például Hevesi Sándor is lényegében az eklektikus kulturáltsággal megvalósított, a darabhoz szorosan simuló, tehát mindig változó, igazán sohasem változó, csak nagyon kidolgozott, gondos és elmélyült rendezést fejlesztette iskolává, de nem hozott valami egészen újat, egészen egyénit, forradal­mit, ami gyökeresen szakított volna a századeleji stílussal. A Thália Színház ugyancsak igyekszik változatos, leg­nagyobbrészt eredeti bemutatókkal (Dreiser-Piscator, Max Frisch, Sartre, Babel, Hochhuth, Mrozek, Beckett stb.) a Thália Társaság nyomába lépni , de vajon nem fenyegeti-e ugyanaz a veszély ? Évek óta figyelemmel kísérem munká­ját, de sajnos, Fejes Endre két darabját (Rozsdatemető, Mocorgó) nem láttam, így nem tudnám megmondani, hogy a „háziszerző“, illetve egy új, eredeti íróegyéniség — szín­padi íróegyéniség ! — kiemelésének az útján elindult-e , most pedig itt van Örkény István. A Tóték nagy mű, ízig-vérig új és sajátos, amit rövid idő alatt befutott nem­zetközi karrierje is igazol. Bizonyos, hogy valami egészen kivételes teljesítmény várható írójától. S ha ez így lesz és igaz lesz, kétségtelennek tartom, hogy a Thália Színház színpadi ábrázolása is kilép majd a lényegében naturá­lis keretből és valami újjal, nagyszerűvel fog megörven­deztetni bennünket egy elkövetkező vendégjátéka alkal­mával. A Q 7 T F M­­­­ után láttam viszont a Nagy- Lwt. I LK­U A váradi Állami Színház ma­gyar tagozatát. Legutóbbi él­ményem feledhetetlen volt : Steinbeck Egerek és emberek­jét játszotta a társulat Borbáth Magda kitűnő rendezésé­ben, Nagy Sándor kifejező díszleteivel. Hosszú idő után láttam újra Halasi Gyulát, és meglepett, hogy milyen nagy színész lett belőle, nem kevésbé Lavotta Károlyból, aki nem sokkal azelőtt került Marosvásárhelyről Váradra ; a két jóbarát szerepében a művészi ámulat fényeit csalták a szemembe. Nagy bizonyíték volt ez az előadás arra, hogy komoly munkával egy vidéki társulat is országos színvonalra dobhatja fel magát, legalábbis néhány előadás erejéig — és ez elég. Most O'Neill Amerikai Elektrá­já­­ban és Scarnicci-Tarabusi (kik ezek ?) Kaviár és lencse című bohózatában egy alapjaiban megrendült, hullám­völgybe került együttessel találkoztam. Az Amerikai Elektra jellegtelenségét, teljes rendezői koncepciótlanságát még jobban aláhúzta a nem egészen szerencsés rövidítés, amelyet a váradiak a szövegen esz­közöltek. Az igaz, hogy lehetetlen egy este előadni egy drámai trilógiát, az is igaz, hogy az előadása az idők folyamán, az én tapasztalatom szerint is egyre rövidült ; a váradiak három órára tervezték az ő Amerikai Elektrá­jukat, ami ideális színházi időtartam. Csakhogy : az első két részből amolyan játék­váz lett, a harmadikból viszont sokkal több maradt, ennek következtében az itt felszínre kerülő, bonyolult lelki viszonylatok némileg meglepték az avatatlan nézőt, akinek a felkészítése elmaradt. Lehet, a rendező, Farkas István, a sovány szöveget is életesebbé tehette volna egy színészileg fűtöttebb játékkal, de ez bi­zony nem következett be. Christine, Lavinia és Orin bor­zalmas tragédiája úgy bontakozott ki, hogy okai jórészt a homályba vesztek. Kínosan pergő, nehézkes képei, soro­zata volt az egész előadás, ódivatú, rossz díszletek (Paul Bortnovski) keretében. Volt azért néhány vigasztaló mozzanat is. Lavotta Károly (Orin) nem hazudtolta meg nehezen megszerzett művészi hírét : az előadás utolsó részében megrendítően szép pilla­natokat szerzett és mintegy varázsütésre hitelessé, élővé, sejtelmessé, vészesen sokértelművé tette a figurát. Bá­nyai Irénre (Lavinia) mint komoly drámai ígéretre kel­lett felfigyelnünk, bár alakítása még kiérleletlen és rap­­szodikus volt ; komoly vesztesége a váradi társulatnak, hogy Sepsiszentgyörgyre szerződött. Végül : a nagy és egyetlen feledhetetlen élményt Vitályos Ildikó jelentette Christine szerepében. Kivételesen szép arca és alakja, nőie­sen dallamos hangja, természetes mozgása érett, nagy művésznő emlékét hagyta a néző lelkében. Vitályos volt az a nyugtalanító érzelemforrás, amelynek az áradása mégiscsak betöltötte néha a színpadot, s gazdagságából másoknak is jutott. Helyes volt, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház Vitályost kérte fel Éva szerepére, amikor legutóbb napirendre került a Tragédia felújítása — a budapesti vendégjáték kritikái is megerősítették ezt —, s helyes az is, hogy most végleg Kolozsvárra szerződtette. A „tömörítés”ben, amelyről fentebb beszéltem, Vitályos szer­ződtetése is komoly szerepet játszhat. De visszatérve az Elektrá­ra, nem hagyhatom szó nélkül, hogy mennyire tetszett Czakó Ádám színpadi kísérőzenéje. Úgy éreztem, sokkal jobban megértette a darab lelkét, mint a rendező. S a Kaviár és lencse ? Egy De Filippo-utánzatnak tet­szik, gyenge kis tákolmány. Hogy a közönség mulat rajta, hogy sokkal nagyobb közönsége volt, mint az Amerikai Elektro-пак ? Ezek tulajdonképpen nem kérdések, szívemre tett kézzel mondom, hogy az ilyesmi is „lemehet“ néha. A színháznak — a Színháznak — nem árt az ilyesmi, ezt már rég megtanultuk. Láttam már sokkal rosszabb vígjá­tékot, mint amilyen ez a humoros nápolyi rablómese, lát­tam sokkal ripacsosabb komédiázást, mint most a váradiak színpadán. De azért, ha lehet, máskor ne legyenek ilyen harsányak ! Kivétel volt Őss Enikő. LŐRINCZI LÁSZLÓ Ш VHS A Csibe egyik jelenete

Next