Művelődés, 1968 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám
Amíg a két előadást néztem, eszembe jutott, hogy a Thália Színház megalakulása óta, 1961-től milyen megfeszített harcot vív azért, hogy kiérdemelje az összehasonlítást megbecsült név ősével, az egykori budapesti Thália Társasággal (1904—1908), amelynek utódjául egyébként szívesen is vallja magát. A Társaság merész, új programmal indult, friss, korszerű levegőt akart bevinni a magyar színjátszásba, s nevéhez fűződik a halhatatlan érdem, hogy — többek között — bemutatta magyarul Ibsen Aoráját és Solness építőmesterét, Gorkij Éjjeli menedékhelyét és Heijermans Reményét. Nem jutott rendes teremhez, az akkori hatóságok folyton akadályozták munkájában, igazi tragédiája azonban az volt, hogy nem tudott magának egy új, igazi háziszerzőt találni és nevelni, s hogy a rendezésben sem volt képes határozott fordulatot felmutatni, hiszen ma már világosan látjuk, hogy például Hevesi Sándor is lényegében az eklektikus kulturáltsággal megvalósított, a darabhoz szorosan simuló, tehát mindig változó, igazán sohasem változó, csak nagyon kidolgozott, gondos és elmélyült rendezést fejlesztette iskolává, de nem hozott valami egészen újat, egészen egyénit, forradalmit, ami gyökeresen szakított volna a századeleji stílussal. A Thália Színház ugyancsak igyekszik változatos, legnagyobbrészt eredeti bemutatókkal (Dreiser-Piscator, Max Frisch, Sartre, Babel, Hochhuth, Mrozek, Beckett stb.) a Thália Társaság nyomába lépni , de vajon nem fenyegeti-e ugyanaz a veszély ? Évek óta figyelemmel kísérem munkáját, de sajnos, Fejes Endre két darabját (Rozsdatemető, Mocorgó) nem láttam, így nem tudnám megmondani, hogy a „háziszerző“, illetve egy új, eredeti íróegyéniség — színpadi íróegyéniség ! — kiemelésének az útján elindult-e , most pedig itt van Örkény István. A Tóték nagy mű, ízig-vérig új és sajátos, amit rövid idő alatt befutott nemzetközi karrierje is igazol. Bizonyos, hogy valami egészen kivételes teljesítmény várható írójától. S ha ez így lesz és igaz lesz, kétségtelennek tartom, hogy a Thália Színház színpadi ábrázolása is kilép majd a lényegében naturális keretből és valami újjal, nagyszerűvel fog megörvendeztetni bennünket egy elkövetkező vendégjátéka alkalmával. A Q 7 T F M után láttam viszont a Nagy- Lwt. I LKU A váradi Állami Színház magyar tagozatát. Legutóbbi élményem feledhetetlen volt : Steinbeck Egerek és emberekjét játszotta a társulat Borbáth Magda kitűnő rendezésében, Nagy Sándor kifejező díszleteivel. Hosszú idő után láttam újra Halasi Gyulát, és meglepett, hogy milyen nagy színész lett belőle, nem kevésbé Lavotta Károlyból, aki nem sokkal azelőtt került Marosvásárhelyről Váradra ; a két jóbarát szerepében a művészi ámulat fényeit csalták a szemembe. Nagy bizonyíték volt ez az előadás arra, hogy komoly munkával egy vidéki társulat is országos színvonalra dobhatja fel magát, legalábbis néhány előadás erejéig — és ez elég. Most O'Neill Amerikai Elektrájában és Scarnicci-Tarabusi (kik ezek ?) Kaviár és lencse című bohózatában egy alapjaiban megrendült, hullámvölgybe került együttessel találkoztam. Az Amerikai Elektra jellegtelenségét, teljes rendezői koncepciótlanságát még jobban aláhúzta a nem egészen szerencsés rövidítés, amelyet a váradiak a szövegen eszközöltek. Az igaz, hogy lehetetlen egy este előadni egy drámai trilógiát, az is igaz, hogy az előadása az idők folyamán, az én tapasztalatom szerint is egyre rövidült ; a váradiak három órára tervezték az ő Amerikai Elektrájukat, ami ideális színházi időtartam. Csakhogy : az első két részből amolyan játékváz lett, a harmadikból viszont sokkal több maradt, ennek következtében az itt felszínre kerülő, bonyolult lelki viszonylatok némileg meglepték az avatatlan nézőt, akinek a felkészítése elmaradt. Lehet, a rendező, Farkas István, a sovány szöveget is életesebbé tehette volna egy színészileg fűtöttebb játékkal, de ez bizony nem következett be. Christine, Lavinia és Orin borzalmas tragédiája úgy bontakozott ki, hogy okai jórészt a homályba vesztek. Kínosan pergő, nehézkes képei, sorozata volt az egész előadás, ódivatú, rossz díszletek (Paul Bortnovski) keretében. Volt azért néhány vigasztaló mozzanat is. Lavotta Károly (Orin) nem hazudtolta meg nehezen megszerzett művészi hírét : az előadás utolsó részében megrendítően szép pillanatokat szerzett és mintegy varázsütésre hitelessé, élővé, sejtelmessé, vészesen sokértelművé tette a figurát. Bányai Irénre (Lavinia) mint komoly drámai ígéretre kellett felfigyelnünk, bár alakítása még kiérleletlen és rapszodikus volt ; komoly vesztesége a váradi társulatnak, hogy Sepsiszentgyörgyre szerződött. Végül : a nagy és egyetlen feledhetetlen élményt Vitályos Ildikó jelentette Christine szerepében. Kivételesen szép arca és alakja, nőiesen dallamos hangja, természetes mozgása érett, nagy művésznő emlékét hagyta a néző lelkében. Vitályos volt az a nyugtalanító érzelemforrás, amelynek az áradása mégiscsak betöltötte néha a színpadot, s gazdagságából másoknak is jutott. Helyes volt, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház Vitályost kérte fel Éva szerepére, amikor legutóbb napirendre került a Tragédia felújítása — a budapesti vendégjáték kritikái is megerősítették ezt —, s helyes az is, hogy most végleg Kolozsvárra szerződtette. A „tömörítés”ben, amelyről fentebb beszéltem, Vitályos szerződtetése is komoly szerepet játszhat. De visszatérve az Elektrára, nem hagyhatom szó nélkül, hogy mennyire tetszett Czakó Ádám színpadi kísérőzenéje. Úgy éreztem, sokkal jobban megértette a darab lelkét, mint a rendező. S a Kaviár és lencse ? Egy De Filippo-utánzatnak tetszik, gyenge kis tákolmány. Hogy a közönség mulat rajta, hogy sokkal nagyobb közönsége volt, mint az Amerikai Elektro-пак ? Ezek tulajdonképpen nem kérdések, szívemre tett kézzel mondom, hogy az ilyesmi is „lemehet“ néha. A színháznak — a Színháznak — nem árt az ilyesmi, ezt már rég megtanultuk. Láttam már sokkal rosszabb vígjátékot, mint amilyen ez a humoros nápolyi rablómese, láttam sokkal ripacsosabb komédiázást, mint most a váradiak színpadán. De azért, ha lehet, máskor ne legyenek ilyen harsányak ! Kivétel volt Őss Enikő. LŐRINCZI LÁSZLÓ Ш VHS A Csibe egyik jelenete