Művelődés, 1968 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám
jólesik, mégis kissé idegenkedve fogadom, mert a „poétikusgondolati“ felfogás még mindig sok alkalmat ad a széles dikciózásra, túlbeszélésre, konvencionálisan előadott játékra. Ezt most csak azért írom le, mert a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető szerepet játszik hazai magyar színházaink között, példája sokszor döntő hatású, de főként ez a vendégjáték is azt mutatta, hogy a nagyon jó erők tömörítése ugrásszerű emelkedést von maga után, aminek a kisugárzása felmérhetetlenül széles. Gondolom, a kolozsvári magyar társulatnak a korszerű játék- és rendezői stílus kialakítása terén is éppen úgy „be kell dobnia“ az erejét, mint egy-egy vendégjátékra vagy egyéb nagy eseményre. S hogy egészen gyakorlatilag beszéljek, még mindig sajnálom, hogy legutóbb a Budai Nagy Antal felújítása nem hozott olyan fordulópontot színpadi ábrázolásában, mint amilyent vártunk volna, holott ritka alkalomként kínálkozott egy egészen újszerű, modern kreációra. Ha ez így lett volna, ha ez bekövetkezett volna, talán Kós Károly drámáját — hazai magyar drámaírásunk egyik büszkeségét — is magukkal vihették volna Budapestre a kolozsváriak. Hiszen bárki megértheti, hogy nekünk, íróknak, akik legjobb akaratunk szerint felelősöknek érezzük magunkat valamennyi műfaj fejlődéséért, de manapság a drámáért még különösen is, nagy ünnepet jelentett volna, ha egy hazai magyar darab is felkerül a vendégjáték plakátjaira. Azt hiszem, ez csak emelte volna a turné fényét és jelentőségét. Ha már erről van szó, be kell vallanunk, hogy számunkra, írók számára ez volt az egyetlen cseppnyi üröm a nagy örömben. A TITÁNA ő*zi All i Á T két darabbal jött: Móricz A THALIA SZÍNHÁZ posztumusz színműve, a Csibe, valamint Örkény István jötök- ja szerepelt a műsorukon. Melegebb érdeklődésünk természetesen a Csibe-nek szólt, hiszen az Örkény-darabot már „lejátszotta“ nálunk a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozata, s elvitte más városokba, elhozta Bukarestbe is. Maradt tehát az összehasonlítás izgalma, amely egy új tényezővel gazdagodott, minthogy Latinovits Zoltán megvált a Tháliától, s helyét az Őrnagy szerepében Somogyvári Rudolf vette át. Számomra a bukaresti előadás még egy fontos újdonságot hozott : a Postást ezúttal Szabó Gyula, a fiatal magyar színésznemzedék egyik legérdekesebb tehetsége alakította. A Budapesten látott előadáshoz képest a bukaresti bemutató sokkal jobb volt. Nagy belefekvéssel, felvillanyozva játszott az egész társulat. Dayka Margit sokkal ökonomikusabb és emberibb volt, Hacser Józsa Ágika szerepében valósággal brillírozott ; a gyerekség, nagylányság, naivság, rafinéria, engedelmesség és szemtelenség százféle színészét tudta kihozni a figurából. Szabó Gyula Postás-alakítása jelentősen emelte az előadást, a drámaiság és a tragikum felé torzította hangját, ha nem is mindig. Egészében jobban tetszett, mint a marosvásárhelyi Tarr László, éppen az előbbi torzítás miatt, bár néha ő sem tudott ellenállni egy-két vígjátéki gesztusnak. Nagy Attila nem hozott újságot, most is nagyon jó Tóth bácsi volt, ellenben Inke László Cipriani professzora mindenkit megrázott, főként azzal a hihetetlen crescendoval, amellyel az őrültségét érzékeltette , így most érthetővé vált, hogy inasa miért ad rá kényszerzubbonyt , amit a marosvásárhelyi előadás közönsége kissé furcsállva fogadott Kovács György csöndes hangú monológja után. S végül az Őrnagy, Somogyvári Rudolf. Hadd bocsássam itt előre, hogy a marosvásárhelyi előadás a kritika egyhangú megállapítása szerint nem maradt a budapesti mögött, s ha az olvasó emlékszik rá, a vásárhelyiek bukaresti vendégjátéka után nekem is ez volt a véleményem. Az értékelésben Somogyvári alakítása körül lehetnek differenciák. Voltak olyan hangok, hogy Lohinszky Loránd jobb őrnagy volt ; szerintem a megoldást nem az alá-, hanem a mellérendelésben kell keresni. Én a Somogyvári alakítását újszerűnek, merőben másnak találtam, mint akár a Latinovitsét, akár a Lohinszkyét. Latinovits valósággal megrettentett diabólikus „változásaival“, egy-egy gesztusával, tekintetével, mosolyával. Lohinszky a figura gépszerű mozgatásával, a fátum jelét hordozó, kérlelhetetlen egyformaságával ragadott meg. Somogyvári — aki pedig Latinovits után nehéz örökséget vett át — egészen más volt, mindkettőtől lényegesen különbözött. Ez a nagyon intelligens, szerény, de sziklaszilárd temperamentumú színész nem egy nagy kezdőbetűs őrnagyot, hanem egy közönséges törzstisztet játszott, amivel a típust hangsúlyozta, a szoldateszkát, aki fölött erősebb törvények uralkodnak, mint a neveléséből, tapasztalataiból és az idegeiből fakadó groteszk és kegyetlen vonások. Nem a rendkívüli, hanem a közönséges militarizmust képviselte, nem kiélezetten, hanem a maga rémes „természetességében“, és így néha egyegy „gyengébb“ pillanatában már-már ember is volt, vagy legalábbis hasonlított hozzá. Véleményem szerint egy rendkívüli, nagyon érdekes színészi egyéniség belső, fölöttébb határozott arcéléről tanúskodott ez az alakítás. Sajtóértekezlet Budapesten : Senkálszky Endre beszél. Mellette Rappaport Ottó rendező és Kovács György, jobbra László Gerő és Vitályos Ildikó