Művelődés, 1968 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1968-11-01 / 11. szám

jólesik, mégis kissé idegenkedve fogadom, mert a „poétikus­­gondolati“ felfogás még mindig sok alkalmat ad a széles dikciózásra, túlbeszélésre, konvencionálisan előadott já­tékra. Ezt most csak azért írom le, mert a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető szerepet játszik hazai ma­gyar színházaink között, példája sokszor döntő hatású, de főként­­ ez a vendégjáték is azt mutatta, hogy a nagyon jó erők tömörítése ugrásszerű emelkedést von maga után, aminek a kisugárzása felmérhetetlenül széles. Gondolom, a kolozsvári magyar társulatnak a korszerű játék- és ren­dezői stílus kialakítása terén is éppen úgy „be kell dobnia“ az erejét, mint egy-egy vendégjátékra vagy egyéb nagy eseményre. S hogy egészen gyakorlatilag beszéljek, még mindig sajnálom, hogy legutóbb a Budai Nagy Antal fel­újítása nem hozott olyan fordulópontot színpadi ábrázolá­sában, mint amilyent vártunk volna, holott ritka alkalom­ként kínálkozott egy egészen újszerű, modern kreációra. Ha ez így lett volna, ha ez bekövetkezett volna, talán Kós Károly drámáját — hazai magyar drámaírásunk egyik büszkeségét — is magukkal vihették volna Budapestre a ko­lozsváriak. Hiszen bárki megértheti, hogy nekünk, írók­nak, akik legjobb akaratunk szerint felelősöknek érezzük magunkat valamennyi műfaj fejlődéséért, de manapság a drámáért még különösen is, nagy ünnepet jelentett vol­na, ha egy hazai magyar darab is felkerül a vendégjáték plakátjaira. Azt hiszem, ez csak emelte volna a turné fé­nyét és jelentőségét. Ha már erről van szó, be kell valla­nunk, hogy számunkra, írók számára ez volt az egyetlen cseppnyi üröm a nagy örömben. A TI­TÁN­­A ő*zi All i Á T két darabbal jött: Móricz A THALIA SZÍNHÁZ posztumusz színműve, a Csibe, valamint Örkény István jö­tök- ja szerepelt a műsorukon. Melegebb érdeklődésünk ter­mészetesen a Csibe-nek szólt, hiszen az Örkény-darabot már „lejátszotta“ nálunk a Marosvásárhelyi Állami Színház ma­gyar tagozata, s elvitte más városokba, elhozta Bukarest­be is. Maradt tehát az összehasonlítás izgalma, amely egy új tényezővel gazdagodott, minthogy Latinovits Zoltán megvált a Tháliától, s helyét az Őrnagy szerepében So­­mogyvári Rudolf vette át. Számomra a bukaresti előadás még egy fontos újdonságot hozott : a Postást ezúttal Sza­bó Gyula, a fiatal magyar színésznemzedék egyik legérde­kesebb tehetsége alakította. A Budapesten látott előadáshoz képest a bukaresti be­mutató sokkal jobb volt. Nagy belefekvéssel, felvillanyozva játszott az egész társulat. Dayka Margit sokkal ökonomiku­­sabb és emberibb volt, Hacser Józsa Ágika szerepében valósággal brillírozott ; a gyerekség, nagylányság, naivság, rafinéria, engedelmesség és szemtelenség százféle színés­­zét tudta kihozni a figurából. Szabó Gyula Postás-alakí­tása jelentősen emelte az előadást, a drámaiság és a tra­gikum felé torzította hangját, ha nem is mindig. Egészé­ben jobban tetszett, mint a marosvásárhelyi Tarr László, éppen az előbbi torzítás miatt, bár néha ő sem tudott el­lenállni egy-két vígjátéki gesztusnak. Nagy Attila nem ho­zott újságot, most is nagyon jó Tóth bácsi volt, ellenben Inke László Cipriani professzora mindenkit megrázott, főként azzal a hihetetlen crescendoval, amellyel az őrült­ségét érzékeltette , így most érthetővé vált, hogy inasa miért ad rá kényszerzubbonyt , amit a marosvásárhelyi előadás közönsége kissé furcsállva fogadott Kovács György csöndes hangú monológja után. S végül az Őrnagy, Somogyvári Rudolf. Hadd bocsás­sam itt előre, hogy a marosvásárhelyi előadás a kritika egyhangú megállapítása szerint nem maradt a budapesti mögött, s ha az olvasó emlékszik rá, a vásárhelyiek buka­resti vendégjátéka után nekem is ez volt a véleményem. Az értékelésben Somogyvári alakítása körül lehetnek dif­ferenciák. Voltak olyan hangok, hogy Lohinszky Loránd jobb őrnagy volt ; szerintem a megoldást nem az alá-, hanem a mellérendelésben kell keresni. Én a Somogyvári alakítását újszerűnek, merőben másnak találtam, mint akár a Latinovitsét, akár a Lohinszkyét. Latinovits valósággal megrettentett diabólikus „változásaival“, egy-egy gesztu­sával, tekintetével, mosolyával. Lohinszky a figura gép­szerű mozgatásával, a fátum jelét hordozó, kérlelhetetlen egyformaságával ragadott meg. Somogyvári — aki pedig Latinovits után nehéz örökséget vett át — egészen más volt, mindkettőtől lényegesen különbözött. Ez a nagyon intelligens, szerény, de sziklaszilárd temperamentumú szí­nész nem egy nagy kezdőbetűs őrnagyot, hanem egy kö­zönséges törzstisztet játszott, amivel a típust hangsúlyozta, a szoldateszkát, aki fölött erősebb törvények uralkodnak, mint a neveléséből, tapasztalataiból és az idegeiből fakadó groteszk és kegyetlen vonások. Nem a rendkívüli, hanem a közönséges militarizmust képviselte, nem kiélezetten, ha­nem a maga rémes „természetességében“, é­s így néha egy­­egy „gyengébb“ pillanatában már-már ember is volt, vagy legalábbis hasonlított hozzá. Véleményem szerint egy rendkívüli, nagyon érdekes színészi egyéniség belső, fölöt­tébb határozott arcéléről tanúskodott ez az alakítás. Sajtóértekezlet Buda­pesten : Senkálszky Endre beszél. Mellette Rappaport Ottó ren­dező és Kovács György, jobbra László Gerő és Vitályos Ildikó

Next