Művelődés, 1975 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1975-03-01 / 3. szám
KRIZA JÁNOS „1842-ben adtam volt ki Előfizetési Felhívást »Vadrózsa« című Népköltési Gyűjteményre, mely mintegy 8 ívre volt számítva“ — írja Kriza önéletrajzában, a felhívás példányai azonban, mivel valószínűleg röplapként jelentek meg az Erdélyi Híradó című kolozsvári napilaphoz mellékelve, annyira szétkallódtak, hogy mind a mai napig egy kutatónak sem sikerült rájuk találnia, így bár szövegére csak utólagos hivatkozásokból tudunk következtetni, új minősége nagyon is egyértelmű : az összes korábbi próbálkozástól eltérően már nem gyűjtésről, hanem gyűjteményről beszél. Kriza a felhívásban az általános elképzelések után elsőnek alakította ki egy gyűjtemény konkrét tervét, meghatározta tartalmát, terjedelmét és címét ; a terv alapján elsőnek bocsátott ki előfizetési felhívást, arra pénzeket fogadott el, és gyűjteményét, bár húsz évi késéssel, de csakugyan megvalósította. A Magyar Tudományos Akadémia (akkor még Magyar Tudós Társaság), majd a népköltészet ügyét magára vállaló Kisfaludy Társaság országos arányú, szervezett gyűjtőmozgalmát és kiadványsorozatát megelőzve, a Krizáé volt az első rendszeres, átgondolt, kötettel záruló gyűjtőmunka. Felhívása valóban új , tudományosabb, modernebb korszakot nyitott a magyar népköltési gyűjtés történetében. Ám épp úttörő és korai mivolta miatt nem volt, azaz nem lehetett oly hatása és sikere, amelyet rövidesen a gyűjtemény kiadása követhetett volna. Helyesen állapította meg Szász Károly, hogy „a népköltészet iránti érzék s általános érdeklődés még akkor nem volt felébredve. Petőfi csak abban az évben lépett föl s még kevés nyomot verhetett ; Arany homályban lappangott; Tompa nem írta meg népregéit ; Erdélyi János sem indította még meg a népköltészeti gyűjtést, mely az eddig csak kevesek által s itt-ott népmesékre írT , VADRÓZSÁK ILYA s egyes vidékek dalaira terjeszkedő gyűjtést országossá, s azzal a népköltészet iránti érdeklődést általánossá volt teendő.“ Maga Kriza a Vadrózsák előszavában ugyanerről az időszakról a következőket írta : „A pártolás nem jön, s az akkori idők más irányú törekvései miatt tán nem is lehetett oly hatás, hogy annak melegétől kinyílhatott volna a vad bimbócska, s miért tagadnám ? ő maga is mind gyöngébbnek kezdette volt magát érezni, mint hogy az irodalom díszkertébe való átültetését méltán kívánhatta volna ... S ekkor bekövetkeztek a nemzeti remények szintoly nagyszerű örömmint bánatnapjai, egyiránt kedvezőtlen kor csendesebb kedélyállapotot igénylő munkák folytatására.“ Az 1848-as forradalomra célozott Kriza, majd a szabadságharc elbukását követő osztrák önkényuralomra, amely börtönbe juttatta vagy bujdosásra kényszerítette a hazafiakat, elhallgattatta a múzsákat és szárnyát szegte a reformkorban kibontakozott nemzeti irodalom továbbfejlődésének. Bár a Bach-korszak közel másfél évtizeddel késleltette a gyűjtemény megjelenését, az 1850-es éveket jogosan tekintjük a Vadrózsák történetében a kiteljesedés időszakának. Ebből a szövevényes folyamatból hadd vessünk futó pillantást két olyan fontos mozzanatra, mint a gyűjtőhálózat kiépítése és a gyűjtés elméleti-gyakorlati módszereinek tisztulása, fejlődése. „Magam is gyűjtögettem mind a Székelyföldön jártamkor — olvassuk az önéletrajzban —, mind pedig Kolozsvárt lakó sok székely férfi és asszony embereknél — majd a forradalom után következett években levelezésbe bocsátkoztam sok papi és világi rendű barátaimmal, s azoknak segédével nagy tárházat gyűjtöttem össze a »székelységeknek«. A Vadrózsák előszavában és jegyzeteiben, az ismétléseket nem számítva, tizenkilenc levelező barátjának mondott név szerint köszönetét. Amennyire ma tudjuk, ezek közül különösen Gálfi Sándor, Kiss Mihály, Marosi Gergely, Nagy Lajos, Péterfi Sándor, Tiboldi István és Ürmösi Sándor nyújtott neki nagy és értékes segítséget. Utóbb a levéltári kutatások más, a kötetben nem említett munkatársak (köztük Lőrinczi