Művelődés, 1980 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

Száz esztendővel ezelőtt született I­svát Kálmán, a romániai magyar irodalom egyik legelső szerve­zője, lelkesítője és rangos művelője. A nagyváradi születésű író, aki orvosi pályáját hagyta ott az irodalomért, az elsők között ismerte fel az új tár­sadalmi-politikai helyzetből adódó tennivalókat, az erdélyi magyarság szellemi életének megszervezé­sét, a korszerű, embert szolgáló, haladó irodalom kibontakoztatását. Folyóiratokat alapított, a leg­elsőt a marosvásárhelyi Zord Időt 1919 szeptem­berében, aztán többek között a kolozsvári Kalauzt, a temesvári Reprizt; szellemes konferansziéi az irodalmi estek fénypontjait jelentették; remekbe szabott esszéi a korabeli sajtó legolvasottabb írásai. Az új honi valóság megismerése és a román-magyar testvériség ápolása állandó gondja, ezt fejezi ki tartásos és elveiben ma is helytálló cikksorozata: Románia felfedezése. Kötetlen, szabad szellem volt, aki nem csupán ellenfeleivel vitázott, hanem elv­barátai gyengéit és hibáit is ragyogó dialektikával mutatta ki. Mindez azonban nem érzékelteti a nyugtalan, örökké tettre kész ember izgalmas szel­lemiségét és nem hozza előtérbe azt, ami nem olvadt még be irodalmi köztudatunkba és nem sorjázó­dott be új keletű hagyományaink közé: irodalmi rangú esszéírói sajátosságát. És nem fogja át és nem érzékelteti Osvát Kálmán rendkívüli egyéni­ségét és jelentős szerepét művelődésünk és irodal­munk első évtizedében. Ez még feladatként áll előttünk és önismeretünk kiteljesítése sürgeti fel­támadását és megbecsülését. Utolsó jelentős tette, mielőtt a mellőzés, a mosto­ha körülmények az örök bizakodóval és örök cse­lekvővel letétették a tollat, megszerkesztette-meg­­írta Erdély Lexikonát, a hazai magyarság első és mindmáig egyetlen ilyenszerű átfogó bemutatását. S hogy ez a műve több mint adatközlés, álljon itt olvasóink rendelkezésére egyik címszava, mely vitathatóságaival egyetemben több mint kordo­kumentum, történelmi hagyaték, félévszázad múl­tán is friss szellemű és éles szemű összegezése az első évtizedet élő hazai magyar irodalom lényegi vonásainak. Lexikonának mottója: Több tiszteletet! — ez a felhívás nekünk is szól, többek között arra buzdítva, hogy Osvát Kálmánnak is adjuk meg a megillető helyet és megbecsülést. K.J. Osvát Kálmán: Magyar irodalom Százával megjelent novelláskönyvek, regények, vers­­gyűjtemények adnak feleletet a kérdésre: van-e Újer­­délynek magyar irodalma? Szűkebb értelmezésben is — a leltári lomot eltakarítva — marad vissza annyi litera­­túra, amennyiből pompás második garnitúrája telnék bár­mely kisebb nemzeti irodalomnak. Egy-egy erdélyi író már ma sem, az erdélyi irodalom is csak ideiglenesen elégedhetik meg ennyivel, de az irodalom története — másfél milliónyi életközösség irodalomtermelésének egyet­len évtizedéről (első évtizedéről) — elégedetten jegyez­heti fel sikerlapjaira. Sem a távoli, sem a közeli erdélyi múlt irodalma ehhez a megmozduláshoz semmivel nem járult. Az újerdélyi irodalom nem épült a fejedelmi Er­dély tradícióin, s a tíz év alatt szerepet játszott írók kö­zül alig egy-kettőnek a neve (Berde, Tabéry) volt háború előttről ismerős. Egy-egy észrevétlen maradt verskötet, folyóirat-munkálkodás, vagy ennyi sem állt a többi mögött. Nem egészen tíz év alatt tekintélyt keltő extenzitású irodalmi élet bontakozott ki, életrevalóság örvendetes színeiben. Akik elindították, most is élen állnak töretlen erővel, egész sereg útonérkezettel a nyomukban. Súlyos oeuvre-t ma sem jelentenek a kötetek, melyek mögöttük állnak, de komoly és érdekes tehetségeknek egész sorát mutatja fel az erdélyi magyarok irodalma. Néhány meg­­lettebb írónk már feladatvállalásaival, néhány fiatalunk első regénykísérletüknek alig tétovázó jó végrevitelével és — mindkét generációból — olyan versekkel, amelyek nagy verskultúrákban is meglepetésként hatnának, meg­becsülendő értéket jelentenek, függetlenül szerepük ad hoc politikumától. Az elismerés túlzásai (amit szívesen tűr ez az irodalom) és a fölösleges összehasonlítások, melyek­nek hibájába maga is beleesett, pillanatnyilag zavar­ják az áttekintést, de végül sem téveszthetik az ítéletet. Talán kevesebb az írónk, mint amennyinek híre száll, talán szerényebb talentumok, mint amineknek hazai és magyarországi sajtóban kolportáltattak, s talán nem is éppen abban a rangban szolgálják Erdélyben az írás mű­vészetét, amelynek disztinkcióit viselik, de vannak, itt vannak, dolgoznak, és művük irodalom. Van-e sajátos erdélyi tartalma ennek az irodalomnak? Embere, tája? S a sors, mely uralkodik ember és táj fölött — sajátos erdélyi sors-e? Irván pedig e sajátos erdélyi sorsot, a szel­lem sajátos erdélyi formákba öltözik? Irodalomként jelent­kezvén: „Erdélyi Irodalom"-e ez? Ez a kérdés — álta­lánosságban. Az aktuális kérdés pedig az: anyagában és formájában más-e, mint a magyarországi magyar iroda­­lom? Felfedezték és hibának ítélték az elkülönbözést Budapesten, felfedezték és erényt látnak benne itthon. De úgy itt, mint odaát vannak olyanok is, akik nem fe­dezik föl ezeket a különbségeket, mert­­ nem keresik, s ha mégis figyelmeztetve lesznek, állásfoglalás előtt szi­gorú tényvizsgálatot tartanak. Színi Lajos és Tamási Áron folklorisztikus érdekességeiből, de még Nyirő József súlyosabb tanúvallomásából sem hoznak generális ítélet 40

Next