Művelődés, 1980 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Száz esztendővel ezelőtt született Isvát Kálmán, a romániai magyar irodalom egyik legelső szervezője, lelkesítője és rangos művelője. A nagyváradi születésű író, aki orvosi pályáját hagyta ott az irodalomért, az elsők között ismerte fel az új társadalmi-politikai helyzetből adódó tennivalókat, az erdélyi magyarság szellemi életének megszervezését, a korszerű, embert szolgáló, haladó irodalom kibontakoztatását. Folyóiratokat alapított, a legelsőt a marosvásárhelyi Zord Időt 1919 szeptemberében, aztán többek között a kolozsvári Kalauzt, a temesvári Reprizt; szellemes konferansziéi az irodalmi estek fénypontjait jelentették; remekbe szabott esszéi a korabeli sajtó legolvasottabb írásai. Az új honi valóság megismerése és a román-magyar testvériség ápolása állandó gondja, ezt fejezi ki tartásos és elveiben ma is helytálló cikksorozata: Románia felfedezése. Kötetlen, szabad szellem volt, aki nem csupán ellenfeleivel vitázott, hanem elvbarátai gyengéit és hibáit is ragyogó dialektikával mutatta ki. Mindez azonban nem érzékelteti a nyugtalan, örökké tettre kész ember izgalmas szellemiségét és nem hozza előtérbe azt, ami nem olvadt még be irodalmi köztudatunkba és nem sorjázódott be új keletű hagyományaink közé: irodalmi rangú esszéírói sajátosságát. És nem fogja át és nem érzékelteti Osvát Kálmán rendkívüli egyéniségét és jelentős szerepét művelődésünk és irodalmunk első évtizedében. Ez még feladatként áll előttünk és önismeretünk kiteljesítése sürgeti feltámadását és megbecsülését. Utolsó jelentős tette, mielőtt a mellőzés, a mostoha körülmények az örök bizakodóval és örök cselekvővel letétették a tollat, megszerkesztette-megírta Erdély Lexikonát, a hazai magyarság első és mindmáig egyetlen ilyenszerű átfogó bemutatását. S hogy ez a műve több mint adatközlés, álljon itt olvasóink rendelkezésére egyik címszava, mely vitathatóságaival egyetemben több mint kordokumentum, történelmi hagyaték, félévszázad múltán is friss szellemű és éles szemű összegezése az első évtizedet élő hazai magyar irodalom lényegi vonásainak. Lexikonának mottója: Több tiszteletet! — ez a felhívás nekünk is szól, többek között arra buzdítva, hogy Osvát Kálmánnak is adjuk meg a megillető helyet és megbecsülést. K.J. Osvát Kálmán: Magyar irodalom Százával megjelent novelláskönyvek, regények, versgyűjtemények adnak feleletet a kérdésre: van-e Újerdélynek magyar irodalma? Szűkebb értelmezésben is — a leltári lomot eltakarítva — marad vissza annyi literatúra, amennyiből pompás második garnitúrája telnék bármely kisebb nemzeti irodalomnak. Egy-egy erdélyi író már ma sem, az erdélyi irodalom is csak ideiglenesen elégedhetik meg ennyivel, de az irodalom története — másfél milliónyi életközösség irodalomtermelésének egyetlen évtizedéről (első évtizedéről) — elégedetten jegyezheti fel sikerlapjaira. Sem a távoli, sem a közeli erdélyi múlt irodalma ehhez a megmozduláshoz semmivel nem járult. Az újerdélyi irodalom nem épült a fejedelmi Erdély tradícióin, s a tíz év alatt szerepet játszott írók közül alig egy-kettőnek a neve (Berde, Tabéry) volt háború előttről ismerős. Egy-egy észrevétlen maradt verskötet, folyóirat-munkálkodás, vagy ennyi sem állt a többi mögött. Nem egészen tíz év alatt tekintélyt keltő extenzitású irodalmi élet bontakozott ki, életrevalóság örvendetes színeiben. Akik elindították, most is élen állnak töretlen erővel, egész sereg útonérkezettel a nyomukban. Súlyos oeuvre-t ma sem jelentenek a kötetek, melyek mögöttük állnak, de komoly és érdekes tehetségeknek egész sorát mutatja fel az erdélyi magyarok irodalma. Néhány meglettebb írónk már feladatvállalásaival, néhány fiatalunk első regénykísérletüknek alig tétovázó jó végrevitelével és — mindkét generációból — olyan versekkel, amelyek nagy verskultúrákban is meglepetésként hatnának, megbecsülendő értéket jelentenek, függetlenül szerepük ad hoc politikumától. Az elismerés túlzásai (amit szívesen tűr ez az irodalom) és a fölösleges összehasonlítások, melyeknek hibájába maga is beleesett, pillanatnyilag zavarják az áttekintést, de végül sem téveszthetik az ítéletet. Talán kevesebb az írónk, mint amennyinek híre száll, talán szerényebb talentumok, mint amineknek hazai és magyarországi sajtóban kolportáltattak, s talán nem is éppen abban a rangban szolgálják Erdélyben az írás művészetét, amelynek disztinkcióit viselik, de vannak, itt vannak, dolgoznak, és művük irodalom. Van-e sajátos erdélyi tartalma ennek az irodalomnak? Embere, tája? S a sors, mely uralkodik ember és táj fölött — sajátos erdélyi sors-e? Irván pedig e sajátos erdélyi sorsot, a szellem sajátos erdélyi formákba öltözik? Irodalomként jelentkezvén: „Erdélyi Irodalom"-e ez? Ez a kérdés — általánosságban. Az aktuális kérdés pedig az: anyagában és formájában más-e, mint a magyarországi magyar irodalom? Felfedezték és hibának ítélték az elkülönbözést Budapesten, felfedezték és erényt látnak benne itthon. De úgy itt, mint odaát vannak olyanok is, akik nem fedezik föl ezeket a különbségeket, mert nem keresik, s ha mégis figyelmeztetve lesznek, állásfoglalás előtt szigorú tényvizsgálatot tartanak. Színi Lajos és Tamási Áron folklorisztikus érdekességeiből, de még Nyirő József súlyosabb tanúvallomásából sem hoznak generális ítélet 40