Művelt Nép, 1948 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1948-03-15 / 6. szám
A költő PETŐFI SÁNDOR Sohasem megyek úgy végig a „Koronaherceg“-utcán, hogy be ne kukkantsak a nagy boltivű kávéházba s el ne gondoljam: itt ölti Soha a Dohányutcán, hogy meg ne állnék egy végtelenül elnyúlt sötét régi ház előtt: itt élt. Pár évvel ezelőtt ellátogattam a Kisfaludy Társaság legunalmasabb üléseire, hogy áhítattal szemléljem azokat, akik mind kezet fogtak vele, ismerték, hallották. Hányszor vesződtem a Belvárosban, hogy elkapjak a zörgőskövű, sárga utcák zegzugában egy-egy szögletecskét, melyet én is úgy látok, mint ő. Gyermekes vágy, süldő lányhoz illő naivitás, de be kell vallanom, hogy keresem, egyre csak keresem Budapesten Pestet, Petőfi Pestjét! Mennyi emlékirat, röpirat, tanulmány, tárca, újsághír Petőfiről! Látszólag mily bőséges, de valójában mily ínséges anyag. Mert amit pld. Jókai ír, abban több a költészet, mint a valóság. Ami annál végzetesebb, mert minden egyéb, amit a tollnak bizonytalan kezű forgatói jegyeztek fel Petőfiről, Jókai hatása alatt készült. Ezért kezdődik száz körül kilencven megemlékezés olyasféle fordulatokkal, hogy Petőfi Anteusként bukkant fel a puszták földjéből, ahonnét meteorként tűnt el. Ez a nyugtalanító fiatalember még a halála után is annyira izgatta a magyar közvéleményt, hogy az ötvenes évek elejétől fogva szinte hét évtizeden keresztül százával jelentek meg Petőfi kortársainak feljegyzései. Ezeknek hoszszú sorát alighanem én zártam le, amikor 1918 őszén Debrecenben jártamkor meginterjúvoltam Könyves Tóth Kálmán tiszteletes urat, aki mint pátriárka azon házon vezetett végig, amelyben mint siheder találkozott Petőfivel. Szabad-e a fájdalmakban és megaláztatásokban lázadóvá edzett, megrázóan igaz emberi pályát hamis legendává cicomázni. Hiszen a mondaképző álkegyelet Petőfinek nemcsak a köz-, hanem a magán- és még az érzelmi életét is meghamisította. Mert a kiugró pofacsontú, sárga arcbőrű, kiálló szemfogú Petőfi korántsem volt hódító jelenség. Priell Kornélia lehetett az utolsó megmondhatója, hogy az ifjú ember, kinek öltönye elhanyagolt, körme, haja ápolatlan, kinek orrhangja sem volt vonzó, legkevésbbé sem hasonlított ahhoz a költő ideálhoz, amelyet a hon széplelkű aszszonyainak és leányainak ábrándja maguk elé festett. Petőfi kortársai nem értették meg hivatásukat. A festők Petőfi külsejét és az írók Petőfi benső képét hamisították meg: hol hős, hol bohém; nem volt s még ma sincs senki, aki őt az életnek vérpiros nyomán kövesse. A róla elnevezett irodalmi társaság is a vezércikkek ponyva-petőfijének kultuszát terjeszti, nem is sejtve, hogy az eszményítésnek és anekdotizálásnak nincs helye többé a mi világunkban, mely Petőfi személyétől távol áll, eszményeiből kibontakozott és ezért minden eddigi nemzedéknél elfogulatlanabbul, mint élvező és ítélő áll a költő elé. Volt egy fajszakos esztéta, aki nem Petőfi költészetét nézte, amelynek az egész magyarság és a magyar államnak minden egyes polgára külön-külön a magyarrá eszmélését köszönheti, hanem Petőfi családfáját, hogy a tót szülők magyarrá hasonult fiának műveit, a mélymagyarokétól, mint magyarét különböztesse meg. S volt (bár sose lett volna), olyan psycho-analitika irodalom-politikus,aki megállapította, hogy Petőfi a színészi csődtömegéből kimentett piros sipkáját a fejébe csapva, csak mint félbemaradt komédiás játszhatta végig a köztársasági értelmű jakobinusnak a hagyományos királyhűséget sértő szerepét. S volt, ők voltak olyan írók is, akik Petőfi nevét adták ki félrevezető jelszavukul, hogy Adynak nyugatos lényegét tagadják meg Petőfi elkeletiesített formáiban. Ennek a költészetnek jeles és jeltelen művelői szaggatták szét nem minden esetben maguk ellenére a gátakat, hogy a Volksthum a megáradt lucsok erejével csapjon át a magyar határon s miután a magyar szót torkukra fojtotta, ut fhieret lutulentus vad, vérbe keverült vizével a magyar népiséggel együtt a magyar népet is. Forradalom volt Petőfinek viszonya: Istenhez, emberhez, valláshoz, erkölcshöz, élethez-halálhoz, nemzethez, apához, anyához, szeretőhöz, feleséghez, ellenséghez és baráthoz. Aminthogy forradalom volt, felebarátim, és pedig nem csupán politikai, hanem a magyar glóbusz alapjaiban megrázó szociális forradalom: a ríme, a mértéke, a kötött vagy kötetlen, minden egyes sora, és forradalom a magyar társadalmat megváltó forradalom, még a szavainak egymásutánja is, amelyet az ő költészetének minden eddigi törvényt megdöntő, új törvényei tartanak féken s hajlítanak a sorvégeken túl, hol kecsesen, hol méltóságosan, hol fenyegetően, hol hízelgően, de mindig a meleg és eleven idomok hajlékonyságával az egyik verssorból a másikba át. Nincs kitérés a riadt kritikus számára, aki Petőfinek forradalmi költészete elől oly szívesen futna a bordalok és a szerelmi énekek, a megverselt táj- és humoros zsánerképek menedékhelyére. A magyar történelmi osztályok tévedhetetlen osztályöntudata mellett szól, hogy a forradalmárokkal együtt nemcsak Adyt, hanem Petőfit is száműzték a hazából. Mert Szabó Ervin posthumus könyvét, amely Petőfinek a marxizmus szempontjából vizsgált forradalmi jelentőségét valósággal felfedezte a számunkra, az emigráns Jászi Oszkár egy bécsi emigráns kiadónál adta ki. Mialatt Petőfi a külföldön bolygott a száműzöttekkel, azalatt a hazának honmaradt és állítólag nemzetikig felbuzdult fiai, úgy viszolyogtak a forradalmár költészetében lekötött nemzeti erők elől, hogy azokat, mint a revíziós hűhó nagyszájú vállalkozói még az utódállamok magyarjaira sem merték rászabaddani. Ezért adhatta a kérdésemre, hogy kaphatnék-e egy Petőfi kötetet, a kolozsvári könyvkereskedő azt a tragiko-groteszk választ, hogy sajnálja: ,,nincs raktáron, a változás óta nem keresik“. S ezért súgtak össze és kuncogtak a hátam mögött, de a fülem hallatára a Horthy korszak félrenevelt fiai, amikor én a harmincas évek végén kelleténél nagyobb lelkesedéssel olvastam föl nekik e gyűjteményből egy-egy Petőfiről szóló, frissen felfedezett naív kortársi megemlékezést. Elég a fájó példákból. Minek rontsam velük ennek a megtisztult ünnepnek levegőjét, amikor Petőfi halála után kis híjjá a száz esztendővel a szégyenévek emlékeitől fölszabadulva, zavartalan áhítatban ülhetjük meg Petőfi szociális és demokrata forradalmának emberi és magyar ünnepét. HATVANI LAJOS A harcbahívó KOSSUTH LAJOS Magyarország 1848-ban — ahogy a világ haladó történettudósai nevezik — „Európa lámpafénye“ volt és hogy az volt, abban nagy, sőt döntő szerepe volt egy fiatal ügyvédnek és hírlapírónak, a pozsonyi Országgyűlés (Diéta) egykori tudósítójának, Kossuth Lajosnak. Kossuth Lajos, aki 1802-ben született Monokon és 1894-ben halt meg száműzetésben, az olaszországi Turinban, az úgynevezett „kurtanemesség“-ből származott, a nemesi osztálynak abból az elszegényedett rétegéből, mely képes volt megérteni az elnyomott magyar parasztság gondját és baját, mely fel tudta fogni a felfejlődő magyar munkásság követeléseit. De persze nem minden kurtanemes volt olyan megértő és valóban haladó, mint Kossuth, aki 1843-tól kezdve, mikor „Pesti Hirlap“-ját megindította, írásban és szóban az egész magyar nép mellé állt ki, hogy nevelje és boldogítsa a népet és harcoljon azok ellen az erők ellen, akik a nép felemelkedését akadályozzák, elsősorban a magyarságtól idegen Habsburg-dinasztia elnyomó uralma és ez uralom arisztokrata lakásai ellen. Kossuth Lajos a modern magyar újságírás tulajdonképpeni megteremtője, a „vezércikk“ elnevezés is tőle ered. Vezércikkeiben, melyeket 1843-tól kezdve írt, a magyar jobbágyság teljes felszabadítását, a nemzet iparosodását, a közműveltség emelését, a nemzetiségi kérdés rendezését és még számos égetőenfontos kérdés rendezését követelte, amiért, mint a Habsburgok uralmának elsőszámú ellenségét a budai várbörtönbe is csukták, majdnem egy esztendőre. Kossuth a börtönben tökéletesen megtanult angolul írni és beszélni, de politikai ténykedését sem szüntette meg, hanem a börtönből is szervezte azokat a hazafiakat, akik a nemzet felemelkedését és a demoratikus köztársaságot akarták. „Iparpártoló-kör“ néven Kossuth még 1843-ban egyesületet alapított, mely nemcsak iparpártolással, hanem a nép ügyének pártolásával is foglalkozott és miközben Kossuth a börtönben sínylődött és tanult rendíthetetlenül, a kör tagjai egyre szerveztéik a nemzet legjobb fiait, hogy készüljenek elő a pillanatra, amikor lerázhatják nyakukról az idegen hódító igáját és hogy a művelt és szabad nemzetek sorába kerüljön a magyar is. Az „Iparpártoló-kör“-nek és általában Kossuth Lajos egész radikális világnézetének és politikai küzdelmeinek egyik legnagyobb ellenfele az a Széchenyi István volt, akinek jószándékát és öngyötrő segítőkészségét maga Kossuth is elismerte — hiszen ő adta Széchenyinek a „Legnagyobb magyar“ nevet, — de aki soha sem tudott megszabadulni arisztokrata származásának és előítéleteinek terhétől. Amikor Kossuth 1844 végén kiszabadult a budai várbörtönből, Széchenyi kiadta „Kelet Népe“ című könyvét, melyben mind Kossuthot, mind Kossuth hívét és barátját, Wesselényi Miklóst élesen megtámadta. Kossuth több cikkben válaszolt Széchenyinek, amelyben bebizonyította, hogy most már nincs alkalom többé a lassú, „fontolva haladásira, hanem csak egy nemzeti szabadságharc rázhatja le a Habsburg-igát a nemzet testéről, s teheti korszerűvé a mgyar nép állami és társadalmi életét. Ugyancsak éles hírlapi és politikai küzdelmet folytatott Kossuth a magyar katonáknak külföldi szolgálattételről való hazarendelése érdekében. Az utóbbi követelésnek azonban nem volt sikere, mint ahogy semmi ilyenfajta követelésnek, mert az uralmát féltő Habsburg-rendszer, élén a gyenge V. Ferdinánd helyett tulajdonképpen uralkodó Zsófia főhercegnővel (Ferenc József későbbi osztrák császár és magyar király édesanyjával) és „kamarillájá“-nak legtapasztaltabb tagjával, herceg Metternich kancellárral, az elnyomást egyre fokozták, a nemzeti szellemű magyar lapokat betiltották, osztrák csapatokat küldtek Magyarországra. 1848 márciusában a pesti haladó szellemű ifjúság elérkezettnek látta az időt, hogy — hasonlóan a bécsi, a párisi, a cseh és az olasz szabadságszerető ifjakhoz, — kibontsa a szabadság zászlaját. , 1848 március 15-én Petőfi Sándor, Vasvári Pál és harcos, fiatal társaik meghirdették a magyar ifjúság nevezetes 12 pontját, melyben sajtószabadságot, nemzeti kormányt és az idegen csapatok kivonását követelték. Ekkor, ezen a minden magyar dolgozó számára szent napon indult ez a folyamat, melynek következtében még 1848 márciusában megalakult — a „fontolva haladó“ Batthyány Lajos miniszterelnöksége alatt — az első magyar nemzeti kormány, amelyben Kossuth hadügyminiszterséget vállalt. A hadügyminiszterség azonban az elkerülhetetlen szabadságharc kulcspozícióját jelentette, s miközben a nemzeti kormány ingadozó vagy egyenesen királyhű tagjai — mint maga Széchenyi István is — azon voltak, hogy a szabadságharc kitörését, melytől nemesi privilégiumaik eltörlését féltették, elodázzák, Kossuth hadügyminiszter toborzó utakra indult a magyar vidéken, küzdelemre lelkesítve a magyar föld fiait, a parasztokat. A Habsburg-uralom nem késlekedett sokáig és Jellasichtól az orosz cárig megindultak a véreskezű, népelnyomó hadvezérek, hogy gyilkolásban kipróbált hadaikkal elfojtsák a magyar nép „lázadását“. A magyar kormány, legalább is annak következetesen szabadságharcos része, Debrecenben telepedett le, ahol 1849 január 21-én, a debreceni Nagytemplomban detronizálták az osztrák császárt és Kossuth Lajost választották a magyar köztársaság kormányzójául. Kossuth jól látta, hogy milyen rettenetes és leküzdhetetlen erők tornyosulnak a magyar nép felszabadulása elé, jól látta saját vezérkarának ingadozásait is. De jól tudta azt is — és ezt a szabadságharc alatti beszédeiben is mindig hangsúlyozta, hogy ha most nem küzdünk, soha nem érdemelhetjük meg, soha sem vívhatjuk ki a szabadságot, a közboldogságot! Iszonyú felelősséget vett magára és ezt a felelősséget mindvégig, élete utolsó percéig vállalta. Amikor 1849 augusztusában Görgey Arthur Világosnál letette a fegyvert és ezzel a magyar nép fegyveres szabadságharca megbukott, Kossuth családjával együtt először Törökországba, onnan pedig Angliába menekült. A nehéz emigrációs sors ide-oda vezette a magyar szabadságharc vezérét, Amerikában is járt, ahol Lincoln és Jefferson népe, mint a szabadság nagy hősét fogadta és ahol lángoló beszédeket tartott, hogy a világ népei fogjanak össze és söpörjék el trónjukról a Habsburgokat és „középkorból itt maradott“ hatalmukat. Végül is Olaszországban, az olaszországi Turinban (Torino) telepedett le Kossuth Lajos, miután több, eleve reménytelennek látszó tárgyalást folytatott, többek között III. Napóleon császárral is, egy új szabadságharc kirobbantása érdekében. A magyar nép szívében nem mosódott el „Kossuth apánk“ képe, hosszú esztendőkig várták-várták még, hogy egyszer csak megjelenjen Kossuth, oldalán Garibaldival, az olasz szabadság nagy harcosával és Türr István tábornokkal, a Garibaldi mellett harcoló magyarok vezérével. Közben az uralkodóosztály, a „nemzet nevében“ kiegyezett a Habsburgokkal, I. Ferenc József „apostoli őfelsége“ „megbocsátott“ a magyar népnek „bűneiért“ és miközben egyes rétegek egyre hatalmasabbak, egyre gazdagabbak lettek, a magyar parasztság és a feltörekvő magyar munkásság nyomorban, szabadság és boldogság nélkül tengette életét, arra kényszerült, hogy — József Attila szavával — „ki támolyogjon“ Amerikába. Kossuth Lajos Turinból mindezt jól látta és micsoda fájdalom loboghatott ennek a férfiúnak a szívében, aki mindent megtett, szinte a történelmi erők ellenében, hogy népéből nemzet, nemzetéből szabad emberek közössége legyen, akinek nevét kiátkozták, akit a nemzetközi reakció sajtója a legundorítóbb rágalmakkal illetett és aki növénygyűjteményével foglalkozva, turini magányában figyelte Magyarország sorsát. Turinban írta meg „Irataim az emigrációból“ című hatalmas munkáját, mely nemcsak a magyar emigráció, hanem az egész, 1849 utáni európai politikai élet csodálatos megjelenítőerővel megrajzolt kor- és körképe. Olyan politikai és történelmi útmutatások vannak benne, melyekből népünk még ma is sokat tanulhat, melyet minden öntudatos és művelt magyar dolgozónak el kell olvasnia. 1894-ben halt meg Turinban. Holttestét, az akkori kormány tiltakozása ellenére Budapestre hozta a magyar nép és magyar földbe temették el azt a férfiút, aki majd minden kortársánál előbbre látott és pontosabban tudta, mi kell az a magyar népnek, hogy szabad és boldog legyen!... ANTAL GÁBOR