Művelt Nép, 1948 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1948-03-15 / 6. szám

A költő PETŐFI SÁNDOR Sohasem megyek úgy végig a „Ko­­ronaherceg“-utcán, hogy be ne kuk­kantsak a nagy boltivű kávéházba s el ne gondoljam: itt ölti Soha a Dohány­utcán, hogy meg ne állnék egy végtele­nül elnyúlt sötét régi ház előtt: itt élt. Pár évvel ezelőtt ellátogattam a Kis­faludy Társaság legunalmasabb üléseire, hogy áhítattal szemléljem azokat, akik mind kezet fogtak vele, ismerték, hal­lották. Hányszor vesződtem a Belváros­ban, hogy elkapjak a zörgőskövű, sárga utcák zegzugában egy-egy szögletecskét, melyet én is úgy látok, mint ő. Gyer­mekes vágy, süldő lányhoz illő naivitás, de be kell vallanom, hogy keresem, egyre csak keresem Budapesten Pestet, Petőfi Pestjét! Mennyi emlékirat, röpirat, tanulmány, tárca, újsághír Petőfiről! Látszólag mily bőséges, de valójában mily ínséges anyag. Mert amit pld. Jókai ír, abban több a költészet, mint a valóság. Ami annál végzetesebb, mert minden egyéb, amit a tollnak bizonytalan kezű forgatói jegyeztek fel Petőfiről, Jókai hatása alatt készült. Ezért kezdődik száz körül ki­lencven megemlékezés olyasféle fordula­tokkal, hogy Petőfi Anteusként bukkant fel a puszták földjéből, ahonnét me­teorként tűnt el. Ez a nyugtalanító fiatalember még a halála után is annyira izgatta a magyar közvéleményt, hogy az ötvenes évek elejétől fogva szinte hét évtizeden ke­resztül százával jelentek meg Petőfi kortársainak feljegyzései. Ezeknek hosz­­szú sorát alighanem én zártam le, ami­kor 1918 őszén Debrecenben jártamkor meginterjúvoltam Könyves Tóth Kálmán tiszteletes urat, aki mint pátriárka azon házon vezetett végig, amelyben mint siheder találkozott Petőfivel. Szabad-e a fájdalmakban és megaláz­tatásokban lázadóvá edzett, megrázóan igaz emberi pályát hamis legendává ci­­comázni. Hiszen a mondaképző álkegye­let Petőfinek nemcsak a köz-, hanem a magán- és még az érzelmi életét is meg­hamisította. Mert a kiugró pofacsontú, sárga arcbőrű, kiálló szemfogú Petőfi korántsem volt hódító jelenség. Priell Kornélia lehetett az utolsó megmondha­tója, hogy az ifjú ember, kinek öltönye elhanyagolt, körme, haja ápolatlan, ki­nek orrhangja sem volt vonzó, legke­­vésbbé sem hasonlított ahhoz a költő ideálhoz, amelyet a hon széplelkű asz­­szonyainak és leányainak ábrándja ma­guk elé festett. Petőfi kortársai nem értették meg hivatásukat. A festők Petőfi külsejét és az írók Petőfi benső képét hamisítot­ták meg: hol hős, hol bohém; nem volt s még ma sincs senki, aki őt az életnek vérpiros nyomán kövesse. A róla elne­vezett irodalmi társaság is a vezércik­kek ponyva-petőfijének kultuszát ter­jeszti, nem is sejtve, hogy az eszményí­tésnek és anekdotizálásnak nincs helye többé a mi világunkban, mely Petőfi személyétől távol áll, eszményeiből ki­bontakozott és ezért minden eddigi nemzedéknél elfogulatlanabbul, mint él­vező és ítélő áll a költő elé. Volt egy fajszakos esztéta, aki nem Petőfi költészetét nézte, amelynek az egész magyarság és a magyar államnak minden egyes polgára kü­lön-külön a magyarrá eszmélését köszönheti, hanem Petőfi családfáját, hogy a tót szülők magyarrá hasonult fiának műveit, a mély­­magyarokétól, mint­ magyarét különböz­tesse meg. S volt (bár sose lett volna), olyan psycho-analitika irodalom-politikus,­­aki megállapította, hogy Petőfi a színészi csődtömegéből kimentett piros sipkáját a fejébe csapva, csak mint félbemaradt ko­médiás játszhatta végig a köztársasági ér­telmű jakobinusnak a hagyományos ki­rályhűséget sértő szerepét. S volt, ők vol­tak olyan írók is, akik Petőfi nevét ad­ták ki félrevezető jelszavukul, hogy Ady­­nak nyugatos lényegét tagadják meg Petőfi elkeletiesített formáiban. Ennek a költé­szetnek jeles és jeltelen művelői szaggat­ták szét nem minden esetben maguk ellenére a gátakat, hogy a Volksthum a megáradt lucsok erejével csapjon át a magyar határon s miután a magyar szót torkukra fojtotta, ut fhieret lutulentus vad, vérbe keverült vizével a magyar népiséggel együtt a magyar népet is. Forradalom volt Petőfinek viszonya: Istenhez, emberhez, valláshoz, erkölcshöz, élethez-halálhoz, nemzethez, apához, anyá­hoz, szeretőhöz, feleséghez, ellenséghez és baráthoz. Aminthogy forradalom volt, felebarátim, és pedig nem csupán politi­kai, hanem a magyar glóbusz alapjaiban megrázó szociális forradalom: a ríme, a mértéke, a kötött vagy kötetlen, minden egyes sora, é­s forradalom a magyar társadalmat megváltó forradalom, még a szavainak egymásutánja is, amelyet az ő költészetének minden eddigi törvényt megdöntő, új törvényei tartanak féken s hajlítanak a sorvégeken túl, hol kecse­sen, hol méltóságosan, hol fenyegetően, hol hízelgően, de mindig a meleg és ele­ven idomok hajlékonyságával az egyik verssorból a másikba át. Nincs kitérés a riadt kritikus számára, aki Petőfinek forradalmi költészete elől oly szívesen futna a bordalok és a szerelmi énekek, a megverselt táj- és humoros zsáner­képek menedékhelyére. A magyar történelmi osztályok téved­hetetlen osztályöntudata mellett szól, hogy a forradalmárokkal együtt nemcsak Adyt, hanem Petőfit is száműzték a ha­zából. Mert Szabó Ervin posthumus köny­vét, amely Petőfinek a marxizmus szem­pontjából vizsgált forradalmi jelentőségét valósággal felfedezte a számunkra, az emigráns Jászi Oszkár egy bécsi emigráns kiadónál adta ki. Mialatt Petőfi a kül­földön bolygott a száműzöttekkel, azalatt a hazának honmaradt és állítólag nemze­tikig felbuzdult fiai, úgy viszolyogtak a forradalmár költészetében lekötött nem­zeti erők elől, hogy azokat, mint a re­víziós hűhó nagyszájú vállalkozói még az utódállamok magyarjaira sem­ merték rászabaddani. Ezért adhatta a kérdé­semre, hogy kaphatnék-e egy Petőfi kö­tetet, a kolozsvári könyvkereskedő azt a tragiko-groteszk választ, hogy sajnálja: ,,nincs raktáron, a változás óta nem ke­resik“. S ezért súgtak össze és kuncog­tak a hátam mögött, de a fülem halla­tára a Horthy korszak félrenevelt fiai, amikor én a harmincas évek végén kelle­ténél nagyobb lelkesedéssel olvastam föl nekik e gyűjteményből egy-egy Petőfiről szóló, frissen felfedezett naív kortársi megemlékezést. Elég a fájó példákból. Minek rontsam velük ennek a megtisztult ünnepnek leve­gőjét, amikor Petőfi halála után kis híjjá a száz esztendővel a szégyenévek emlékei­től fölszabadulva, zavartalan áhítatban ülhetjük meg Petőfi szociális és demo­krata forradalmának emberi és magyar ünnepét. HATVANI LAJOS A harcbahívó KOSSUTH LAJOS Magyarország 1848-ban — ahogy a világ haladó történettudósai ne­vezik — „Európa lámpafénye“ volt és hogy az volt, abban nagy, sőt döntő szerepe volt egy fiatal ügy­védnek és hírlapírónak, a pozsonyi Országgyűlés (Diéta) egykori tudó­sítójának, Kossuth Lajosnak. Kos­suth Lajos, aki 1802-ben született Monokon és 1894-ben halt meg száműzetésben, az olaszországi Tu­rinban, az úgynevezett „kurtane­­messég“-ből származott, a nemesi osztálynak abból az elszegényedett rétegéből, mely képes volt megér­teni az elnyomott magyar paraszt­ság gondját és baját, mely fel tudta fogni a felfejlődő magyar munkásság követeléseit. De persze nem minden kurtanemes volt olyan megértő és valóban haladó, mint Kossuth, aki 1843-tól kezdve, mikor „Pesti Hirlap“-ját megindította, írásban és szóban az egész magyar nép mellé állt ki, hogy nevelje és boldogítsa a népet és harcoljon azok ellen az erők ellen, akik a nép fel­­emelkedését akadályozzák, elsősor­ban a magyarságtól idegen Habs­­burg-dinasztia elnyomó uralma és ez uralom arisztokrata lakásai ellen. Kossuth Lajos a modern magyar újságírás tulajdonképpeni megte­remtője, a „vezércikk“ elnevezés is tőle ered. Vezércikkeiben, melyeket 1843-tól kezdve írt, a magyar job­bágyság teljes felszabadítását, a nemzet iparosodását, a közművelt­ség emelését, a nemzetiségi kérdés rendezését és még számos égetően­­fontos kérdés rendezését követelte, amiért, mint a Habsburgok uralmá­nak elsőszámú ellenségét a budai várbörtönbe is csukták, majdnem egy esztendőre. Kossuth a börtön­ben tökéletesen megtanult angolul írni és beszélni, de politikai tény­kedését sem szüntette meg, hanem a börtönből is szervezte azokat a hazafiakat, akik a nemzet felemel­kedését és a dem­oratikus köztársa­ságot akarták. „Iparpártoló-kör“ néven Kossuth még 1843-ban egyesületet alapított, mely nemcsak iparpártolással, ha­nem a nép ügyének pártolásával is foglalkozott és miközben Kossuth a börtönben sínylődött és tanult rendíthetetlenül, a kör tagjai egyre szerveztéik a nemzet legjobb fiait, hogy készüljenek elő a pillanatra, amikor lerázhatják nyakukról az idegen hódító igáját és hogy a mű­velt és szabad nemzetek sorába ke­rüljön a magyar is. Az „Iparpár­­toló-kör“-nek és általában Kossuth Lajos egész radikális világnézeté­nek és politikai küzdelmeinek egyik legnagyobb ellenfele az a Széchenyi István volt, akinek jószándékát és öngyötrő segítő­készségét maga Kossuth is elismerte — hiszen ő adta Széchenyinek a „Legnagyobb magyar“ nevet, — de aki soha sem tudott megszabadulni arisztokrata származásának és előítéleteinek ter­hétől. Amikor Kossuth 1844 végén ki­szabadult a budai várbörtönből, Széchenyi kiadta „Kelet Népe“ című könyvét, melyben mind Kos­suthot, mind Kossuth hívét és ba­rátját, Wesselényi Miklóst élesen megtámadta. Kossuth több cikkben válaszolt Széchenyinek, amelyben bebizonyította, hogy most már nincs alkalom többé a lassú, „fon­tolva haladásira, hanem csak egy nemzeti szabadságharc rázhatja le a Habsburg-igát a nemzet testéről, s teheti korszerűvé a mgyar nép ál­lami és társadalmi életét. Ugyan­csak éles hírlapi és politikai küzdel­met folytatott Kossuth a magyar katonáknak külföldi szolgálattétel­ről való hazarendelése érdekében. Az utóbbi követelésnek azonban nem volt sikere, mint ahogy semmi ilyenfajta követelésnek, mert az uralmát féltő Habsburg-rendszer, élén a gyenge V. Ferdinánd helyett tulajdonképpen uralkodó Zsófia főhercegnővel (Ferenc József ké­sőbbi osztrák császár és magyar király édesanyjával) és „kamarillá­­já“-nak legtapasztaltabb tagjával, herceg Metternich kancellárral, az elnyomást egyre fokozták, a nem­zeti szellemű magyar lapokat betil­tották, osztrák csapatokat küldtek Magyarországra. 1848 márciusában a pesti haladó szellemű ifjúság el­érkezettnek látta az időt, hogy — hasonlóan a bécsi, a párisi, a cseh és az olasz szabadságszerető ifjak­hoz, — kibontsa a szabadság zász­laját. , 1848 március 15-én Petőfi Sándor, Vasvári Pál és harcos, fiatal tár­saik meghirdették a magyar ifjú­ság nevezetes 12 pontját, melyben sajtószabadságot, nemzeti kormányt és az idegen csapatok kivonását követelték. Ekkor, ezen a minden magyar dolgozó számára szent na­pon indult ez a folyamat, melynek következtében még 1848 márciusá­ban megalakult — a „fontolva ha­ladó“ Batthyány Lajos miniszter­­elnöksége alatt — az első magyar nemzeti kormány, amelyben Kos­suth hadü­gyminiszterséget vállalt. A hadügyminiszterség azonban az elkerülhetetlen szabadságharc kulcs­pozícióját jelentette, s miközben a nemzeti kormány ingadozó vagy egyenesen királyhű tagjai — mint maga Széchenyi István is — azon voltak, hogy a szabadságharc kitö­rését, melytől nemesi privilégiumaik eltörlését féltették, elodázzák, Kos­suth hadügyminiszter toborzó utakra indult a magyar vidéken, küzde­lemre lelkesítve a magyar föld fiait, a parasztokat. A Habsburg-uralom nem késleke­dett sokáig és Jellasichtól az orosz cárig megindultak a véreskezű, népelnyomó hadvezérek, hogy gyil­kolásban kipróbált hadaikkal el­fojtsák a magyar nép „lázadását“. A magyar kormány, legalább is annak következetesen szabadság­­harcos része, Debrecenben telepe­dett le, ahol 1849 január 21-én, a debreceni Nagytemplomban detro­­nizálták az osztrák császárt és Kos­suth Lajost választották a magyar köztársaság kormányzójául. Kossuth jól látta, hogy milyen rettenetes és leküzdhetetlen erők tornyosulnak a magyar nép fel­­szabadulása elé, jól látta saját ve­zérkarának ingadozásait is. De jól tudta azt is — és ezt a szabadság­­harc alatti beszédeiben is mindig hangsúlyozta,­­ hogy ha most nem küzdünk, soha nem érdemelhetjük meg, soha sem vívhatjuk ki a sza­badságot, a közboldogságot! Iszonyú felelősséget vett magára és ezt a felelősséget mindvégig, élete utolsó percéig vállalta. Amikor 1849 au­gusztusában Görgey Arthur Vilá­gosnál letette a fegyvert és ezzel a magyar nép fegyveres szabadság­harca megbukott, Kossuth családjá­val együtt először Törökországba, onnan pedig Angliába menekült. A nehéz emigrációs sors ide-oda vezette a magyar szabadságharc vezérét, Amerikában is járt, ahol Lincoln és Jefferson népe, mint a szabadság nagy hősét fogadta és ahol lángoló beszédeket tartott, hogy a világ népei fogjanak össze és söpörjék el trónjukról a Habs­burgokat és „középkorból itt mara­dott“ hatalmukat. Végül is Olasz­országban, az olaszországi Turin­­­ban (Torino) telepedett le Kossuth Lajos, miután több, eleve remény­telennek látszó tárgyalást folyta­tott, többek között III. Napóleon császárral­ is, egy új szabadságharc kirobbantása érdekében. A magyar nép szívében nem mo­sódott el „Kossuth apánk“ képe, hosszú esztendőkig várták-várták még, hogy egyszer csak megjelen­jen Kossuth, oldalán Garibaldival, az olasz szabadság nagy harcosá­val és Türr István tábornokkal, a Garibaldi mellett harcoló magyarok vezérével. Közben az uralkodóosz­­tály, a „nemzet nevében“ kiegyezett a Habsburgokkal, I. Ferenc József „apostoli őfelsége“ „megbocsátott“ a magyar népnek „bűneiért“ és miközben egyes rétegek egyre ha­talmasabbak, egyre gazdagabbak lettek, a­­ magyar parasztság és a feltörekvő magyar munkásság nyo­morban, szabadság és boldogság nélkül tengette életét, arra kény­szerült, hogy — József Attila sza­vával — „ki támolyog­jon“ Ameri­kába. Kossuth Lajos Turinból mindezt jól látta és micsoda fájda­lom loboghatott ennek a férfiúnak a szívében, aki mindent megtett, szinte a történelmi erők ellenében, hogy népéből nemzet, nemzetéből szabad emberek közössége legyen, akinek nevét kiátkozták, a­kit a nemzetközi reakció sajtója a leg­undorítóbb rágalmakkal illetett és aki növénygyűjteményével foglal­kozva, turini magányában figyelte Magyarország sorsát. Turinban írta meg „Irataim az emigrációból“ című hatalmas munkáját, mely nemcsak a magyar emigráció, ha­nem az egész, 1849 utáni európai politikai élet csodálatos megjelenítő­erővel megrajzolt kor- és körképe. Olyan politikai és történelmi út­mutatások vannak benne, melyekből népünk még ma is sokat tanulhat, melyet minden öntudatos és művelt magyar dolgozónak el kell olvasnia. 1894-ben halt meg Turinban. Holt­testét, az akkori kormány tiltako­zása ellenére Budapestre hozta a magyar nép és magyar földbe te­mették el azt a férfiút, aki majd minden kortársánál előbbre látott és pontosabban tudta, mi kell az a magyar népnek, hogy szabad és boldog legyen!... ANTAL GÁBOR

Next