Művelt Nép, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-12-01 / 12. szám
DCn dálifziútán 70 éves 'J ÉNE ÉLETÜNK VEZÉRALAKJA, a magyar kultúra kimagasló egyénisége, világszerte elismert nagy mestere, kétszeres Kossuth-díjasunk, Kodály Zoltán, december 16-án tölti be 70. életévét. Bartók Béla több mint 20 esztendeje ezt írta: »Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben élt legtökéletesebben, testet a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben.« Kodály Zoltán jelentősége azóta csak tovább nőtt. Kecskeméten született, elémni iskolába Galántán járt. Itt, az iskola padjaiban ismerkedett meg a falusi gyermekek énekével. Nagyszombaton járt középiskolába, itt történt első találkozása a klaszszikus zene nagy alkotásaival. 1900-ban Budapestre költözött, beiratkozott a Zeneakadémiára és a Tudományegyetemre. LÉTÉBEN s egyben a magyar művelődés történetében döntő jelentőségű dátum 1905. Ekkor indul első népdalgyűjtő útjára, melyet 1906-tól kezdve nagy kortársával és harcos társával, Bartók Bélával együtt folytatott. A népzenével és a néppel való nagy találkozás indítja el igazi életútján. Ettől kezdve Kodály Zoltánban a tudós, a zeneszerző és a nevelő úgy öszszefonódik, hogy ezeket az elemeket életművében többé nem is lehet különválasztani. A teremtő, alkotó szellem olyan sokoldalúságát mutatja fel, melyhez foghatót ebben a korban a polgári társadalom körülményei között alig találhatunk. Bartókkal együtt a magyar népdal tulajdonképpeni felfedezője és tudományos rendszerezője. Kodály kutatásai bebizonyították, hogy a magyar népzene ősi alaprétege közeli rokonságot mutat azon keleteurópai népek zenéjével, melyekket a magyarság a népvándorlás idején érintkezett. Ez a dallamvilág, a magyar nyelven kívül, szinte egyetlen olyan hagyatékunk, kultúránk egyetlen olyan eleme, melyet a magyar nép a honfoglalás előtti korból hozott magával. Másik, fiatalabb, élő, ma is virágzó zenei stílusa népünknek sokban az előbbi ősi dallamstílusból levezethető, több különféle hatás beolvasztásával az utóbbi 150—200 évben alakult ki. Kodályt azonban nem csupán tudományos érdeklődés vezette a népdal kutatásakor. A népzenében látta meg az egyetemes magyar zenekultúra alapját, mely a század elejének híg, érzelgős, silány úri »magyar« zenéjével szemben, az ismeretlenségben őrizte meg számunkra az általános nemzeti zenét. Kodály nemcsak mint tudós, de mint művész, mint a nemzeti kultúra megújulásának, kiteljesedésének harcosa fordul a népzenéhez. Ez az ősi magyar zene Kodály számára nemcsak a múltat jelenti, hanem a jelen harcainak erőforrását, a győzelmes jövő zálogát is. A ferencjózsefi Magyarország uralkodó körei természetesen a legnagyobb idegenkedéssel fogadták Kodály kezdeményezését. Éppúgy nem ismerték el magyarnak a népzenét, mint ahogy elutasították maguktól Kodálynak és Bartóknak a népzenétől ihletett művészetét. Minden Kodály-mű bemutatása nagy harcokat idéz fel. Kevesen állnak mellette és sokan vannak ellene. ÍRTA: SZÉLL JENŐ TOLSŐ IGAZI NAGY GYŐZELMÉT az 1923-as év hozza meg számára. Ekkor mutatják be a főváros 50 éves fennállására írt művét, a Psalmus Hungaricust. Kodály Kecskeméti Végh Mihály, 16. századi prédikátor-költő fohászkodását és a vérszopókra, elnyomókra szórt átkait szólaltatja meg. A mű olyan lenyűgöző erővel tárja fel szerzőjének alkotó zsenialitását, olyan sikert ér el világszerte, hogy alkotóját nem lehet többé el nem ismerni, nem lehhet többé eltagadni, hogy a magyar nép ihletett költője, Liszt Ferenc óta ismét megbecsülést szerez a magyar zenének. Ezt követi a nagy művek sora, a Háry János, mely először állítja méltó keretben a magyar népdalt az Opera színpadára; nagyszerű kamarazene művei, majd a Marosszéki és Galántai táncok, újabb színpadi műve, a Székelyfonó, dalok, népdalfeldolgozások, kórusművek és a többiek. Kodály nem termékeny zeneszerző, nem sokat alkot, de horáciuszi műgond jellemzi minden alkotását. Minden részletet aprólékos gonddal munkál ki, de nem vész el a részletekben, hatalmas, monumentális alkotásokat teremt kis és nagy formában egyaránt. Messzire viszszatekint a magyar történetben, hogy messzi távlatokat nyithasson. Műveiben énekre kel Berzsenyi, Kölcsey, a 16. századi prédikátor-költők, Vörösmarty, Petőfi és Ady. A magyar nép minden szenvedése, harca, a törökdúlás, a kuruc kor, a nép minden öröme és bizakodása felcsendül zenéjében. Nem holmi különcség vagy öncélú stíluskeresés tereli figyelmét a múltra. Ha történelmi témához nyúl, hiteles, igaz, tudományosan megalapozott; épp ezért mai érvényű és látnoki erővel a jövőbe világít. Kodály tudatos összefoglalója több évszázad magyar művészetének és elindítója az új magyar zenének. Nagy újító és mélyen realista s ezt a népzenével, a néppel való szoros közösségének köszönheti. A népzene Kodály alkotó fantáziáját nemhogy megkötné, ellenkezőleg: szárnyakat ad neki, hogy egyéniségét annál gazdagabban bontsa ki. Művészete végtelenül sokrétű érzelmi világot tár fel. Az áhitat és keserűség, a gúny és harag, vidámság és tomboló öröm, mély hazafiság és emberszeretet, természet és táj sokszínű ábrázolása egyegy műben váltja egymást. Hatalmas szenvedélyek feszítik és mély nyugalom jellemzi. STODALY ÉLETMŰVE egy meghasonlított, embertelen világban született, melyben nem egy nagy lélek egyedül, elszigetelten harcolt igazáért. Innen művészetének prófétai hangja. De Kodály vágyódott arra, hogy szava ne pusztába kiáltott szó legyen. Ezt írja: »Mélygyökerű művészet csak akkor keletkezik, ha milliók éreznek és gondolkodnak egyformán és ezt egyeseknek sikerül kifejezni. A magára hagyott művész olyan, mint a vezér sereg nélkül, vagy a pap hívek nélkül. Legjava erejét nem fejtheti ki.« Művészetének ihletője a nép, de látja a magyar falu szörnyű elmaradottságát, ugyanakkor a városi úri kultúra selejtességét, idegenségét, e könyörtelen osztályellentétekre tépett társadalomban keresi a kibontakozás útját. Ebben a küzdelmében találkozik a munkás-énekkari mozgalommal is. A két világháború között, midőn Békéscsabán az Erzsébethelyi Daloskor munkásokból és agrárproletárokból álló énekkara szakít azokkal a búsongó, álnépies magyar nótákkal, melyek ellen Kodály egész életében küzdött, felkeresi őket, előadást tart nekik. »Senki sem fogja állítani — mondotta előadásában —, hogy a sírva-vigadás a magyar lélek egyetlen tartalma. A régi dalokban egyebet is hallunk: elmúlt századok hősi küzdelmeinek lecsapódását, egy monumentális heroizmus hangját. Van ebből a »Karádi nóták«-ban is. A zenéből kétségtelenül kihallani a semmitől meg nem hátráló bátorságot, az erő tudatát, az önfeláldozás készségét, a halál megvetését. Nem halál kell nekünk, hanem élet.« Mikor budapesti munkásosztályunk dalos mozgalmában a baloldal megindítja a harcot a kispolgári Liedertafel ellen, Kodály nekik írja egyik legforradalmibb kórusát, a Felszállott a pává-t. A Városi Színházban 1200 tagú, összevont munkásénekkar mutatja be ezt a művet. Ez azonban már sok volt a reakciónak. A kormány utasította a Magyarországi Munkás Dalegyletek Szövetségét, hogy a »Pávát« a jövőben egyetlen munkás dalkar se énekelje. A reakció kénytelen-kelletlen elismerte Kodály országhatáron túlnövő nagyságát, de ügyelt arra, hogy a legforradalmibb osztály, a munkásosztály ne találkozhassék tartósan ezzel a forradalmi zenével. Kodály a népi gyökerekből újjászülető nemzeti kultúrától várta, hogy megteremtse a magyar nemzet egységét. A bomló tőkés rendet, Horthyék velejéig rothadt, népelnyomó rendszerét azonban ezen az úton nem lehetett megváltoztatni. Kodály Zoltán munka közben Gink Károly felv. 9