Művelt Nép, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-12-01 / 12. szám

DCn dálif­ziú­­tán 70 éves 'J ÉNE ÉLETÜNK VEZÉRALAKJA, a­­ magyar kultúra kimagasló egyéni­sége, világszerte elismert nagy mestere, kétszeres Kossuth-díjasunk, Kodály Zol­tán, december 16-án tölti be 70. életévét. Bartók Béla több mint 20 esztendeje ezt írta: »Ha azt kérdezik tőlem, mely mű­vekben élt legtökéletesebben, testet a ma­gyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben.« Kodály Zoltán jelen­tősége azóta csak tovább nőtt. Kecskeméten született, elémni iskolába Galántán járt. Itt, az iskola padjaiban ismerkedett meg a falusi gyermekek éne­kével. Nagyszombaton járt középisko­lába, itt történt első találkozása a klasz­­szikus zene nagy alkotásaival. 1900-ban Budapestre költözött, beiratkozott a Zene­akadémiára és a Tudományegyetemre. LÉTÉBEN s egyben a magyar művelődés történetében döntő jelentőségű dátum 1905. Ekkor in­dul első népdalgyűjtő útjára, me­lyet 1906-tól kezdve nagy kortársá­val és harcos társával, Bartók Bé­lával együtt folytatott. A népzené­vel és a néppel való nagy találko­zás indítja el igazi életútján. Ettől kezdve Kodály Zoltánban a tudós, a zeneszerző és a nevelő úgy ösz­­szefonódik, hogy ezeket az elemeket életművében többé nem is lehet különválasztani. A teremtő, alkotó szellem olyan sokoldalúságát mu­tatja fel, melyhez foghatót ebben a korban a polgári társadalom kö­rülményei között alig találhatunk. Bartókkal együtt a magyar nép­dal tulajdonképpeni felfedezője és tudományos rendszerezője. Kodály kutatásai bebizonyították, hogy a magyar népzene ősi alaprétege kö­zeli rokonságot mutat azon kelet­­európai népek zenéjével, melyekket a magyarság a népvándorlás ide­jén érintkezett. Ez a dallamvilág, a magyar nyelven kívül, szinte egyetlen olyan hagyatékunk, kultú­ránk egyetlen olyan eleme, melyet a magyar nép a honfoglalás előtti korból hozott magával. Másik, fia­talabb, élő, ma is virágzó zenei stílusa népünknek sokban az előbbi ősi dallam­stílusból levezethető, több különféle ha­tás beolvasztásával az utóbbi 150—200 évben alakult ki. Kodályt azonban nem csupán tudomá­nyos érdeklődés vezette a népdal kutatá­sakor. A népzenében látta meg az egye­temes magyar zenekultúra alapját, mely a század elejének híg, érzelgős, silány úri »magyar« zenéjével szemben, az is­meretlenségben őrizte meg számunkra az általános nemzeti zenét. Kodály nemcsak mint tudós, de mint művész, mint a nem­zeti kultúra megújulásának, kiteljesedésé­nek harcosa fordul a népzenéhez. Ez az ősi magyar zene Kodály számára nem­csak a múltat jelenti, hanem a jelen harcainak erőforrását, a győzelmes jövő zálogát is. A ferencjózsefi Magyarország uralkodó körei természetesen a legna­gyobb idegenkedéssel fogadták Kodály kezdeményezését. Éppúgy nem ismerték el magyarnak a népzenét, mint ahogy el­utasították maguktól Kodálynak és Bar­tóknak a népzenétől ihletett művészetét. Minden Kodály-mű bemutatása nagy har­cokat idéz fel. Kevesen állnak mellette és sokan vannak ellene. ÍRTA: SZÉLL JENŐ TOLSŐ IGAZI NAGY GYŐZELMÉT az­­ 1923-as év hozza meg számára. Ekkor mutatják be a főváros 50 éves fennállására írt művét, a Psalmus Hunga­­ricust. Kodály Kecskeméti Végh Mihály, 16. századi prédikátor-költő fohászkodását és a vérszopókra, elnyomókra szórt átkait szólaltatja meg. A mű olyan lenyűgöző erővel tárja fel szerzőjének alkotó zse­nialitását, olyan sikert ér el világszerte, hogy alkotóját nem lehet többé el nem is­merni, nem lehhet többé eltagadni, hogy a magyar nép ihletett költője, Liszt Fe­renc óta ismét megbecsülést szerez a ma­gyar zenének. Ezt követi a nagy művek sora, a Háry János, mely először állítja méltó keret­ben a magyar népdalt az Opera színpa­dára; nagyszerű kamarazene művei, majd a M­aros­széki és Galántai táncok, újabb színpadi műve, a Székelyfonó, dalok, nép­dalfeldolgozások, kórusművek és a töb­biek. Kodály nem termékeny zeneszerző, nem sokat alkot, de horáciuszi műgond jellemzi minden alkotását. Minden rész­letet aprólékos gonddal munkál ki, de nem vész el a részletekben, hatalmas, mo­numentális alkotásokat teremt kis és nagy formában egyaránt. Messzire visz­­szatekint a magyar történetben, hogy messzi távlatokat nyithasson. Műveiben énekre kel Berzsenyi, Kölcsey, a 16. szá­zadi prédikátor-költők, Vörösmarty, Petőfi és Ady. A magyar nép minden szenve­dése, harca, a törökdúlás, a kuruc­ kor, a nép minden öröme és bizakodása felcsen­dül zenéjében. Nem holmi különcség vagy öncélú stíluskeresés tereli figyelmét a múltra. Ha történelmi témához nyúl, hi­teles, igaz, tudományosan megalapozott; épp ezért mai érvényű és látnoki erővel a jövőbe világít. Kodály tudatos össze­foglalója több évszázad magyar művésze­tének és elindítója az új magyar zenének. Nagy újító és mélyen realista s ezt a népzenével, a néppel való szoros közös­ségének köszönheti. A népzene Kodály alkotó fantáziáját nemhogy megkötné, el­lenkezőleg: szárnyakat ad neki, hogy egyéniségét annál gazdagabban bontsa ki. Művészete végtelenül sokrétű érzelmi világot tár fel. Az áhitat és keserűség, a gúny és harag, vidámság és tomboló öröm, mély hazafiság és emberszeretet, természet és táj sokszínű ábrázolása egy­­egy műben váltja egymást. Hatalmas szenvedélyek feszítik és mély nyugalom jellemzi. STODALY ÉLETMŰVE egy meghasonl­í­tott, embertelen világban született, melyben nem egy nagy lélek egyedül, el­szigetelten harcolt igazáért. Innen művé­szetének prófétai hangja. De Kodály vágyó­dott arra, hogy szava ne pusztába kiáltott szó legyen. Ezt írja: »Mély­­gyökerű művészet csak akkor kelet­kezik, ha milliók éreznek és gondol­kodnak egyformán és ezt egyesek­nek sikerül kifejezni. A magára hagyott művész olyan, mint a vezér sereg nélkül, vagy a pap hívek nél­kül. Legjava erejét nem fejtheti ki.« Művészetének ihletője a nép, de látja a magyar falu szörnyű el­maradottságát, ugyanakkor a városi úri kultúra selejtességét, idegen­­ségét, e könyörtelen osztályellen­­tétekre tépett társadalomban keresi a kibontakozás útját. Ebben a küzdelmében találkozik a munkás-énekkari mozgalommal is. A két világháború között, midőn Békéscsabán az Erzsébethelyi Da­loskor munkásokból és agrárprole­­tárokból álló énekkara szakít azok­kal a búsongó, álnépies magyar nótákkal, melyek ellen Kodály egész életében küzdött, felkeresi őket, előadást tart nekik. »Senki sem fogja állítani — mondotta elő­adásában —, hogy a sírva-vigadás a magyar lélek egyetlen tartalma. A régi dalokban egyebet is hal­lunk: elmúlt századok hősi küzdel­meinek lecsapódását, egy monu­mentális heroizmus hangját. Van ebből a »Karádi nóták«-ban is. A zenéből kétségtelenül kihallani a semmi­től meg nem hátráló bátorságot, az erő tudatát, az önfeláldozás készségét, a halál megvetését. Nem halál kell nekünk, ha­nem élet.« Mikor budapesti munkásosztályunk da­los mozgalmában a baloldal megindítja a harcot a kispolgári Liedertafel ellen, Ko­dály nekik írja egyik legforradalmibb kó­rusát, a Felszállott a pává-t. A Városi Színházban 1200 tagú, összevont mun­­kásénekkar mutatja be ezt a művet. Ez azonban már sok volt a reakciónak. A kormány utasította a Magyarországi Munkás Dalegyletek Szövetségét, hogy a »Pávát« a jövőben egyetlen munkás dal­kar se énekelje. A reakció kénytelen-kel­letlen elismerte Kodály országhatáron túlnövő nagyságát, de ügyelt arra, hogy a legforradalmibb osztály, a munkásosz­tály ne találkozhassék tartósan ezzel a forradalmi zenével. Kodály a népi gyökerekből újjászülető nemzeti­­ kultúrától várta, hogy meg­teremtse a magyar nemzet egységét. A bomló tőkés rendet, Horthyék velejéig rothadt, népelnyomó rendszerét azonban ezen az úton nem lehetett megváltoztatni. Kodály Zoltán munka közben Gink Károly felv. 9

Next