Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-06-26 / 26. szám
»ELÖLJÁRUNK A HARCBAN ...« — felment a függöny, s a színpadról felhangzottak a DISZ budapesti együttesének impozáns kórusában az első szám hangjai, a nézőtér felizzott és ez a lelkes hangulat megmaradt végig, lent is, a közönségben, s fent is, a színpadon. Éreztük, hogy igen, a mi fiatalságunk méltó örököse és folytatója annak a forradalmi ifjúságnak, amelyiknek indulója volt ez az ének. A mi fiatalságunk is elöl jár a harcban, megmutatta ezt a DISZ II. kongreszszusa is, amelynek tiszteletére rendezték tavaszi kulturális seregszemlénk országos bemutatóját az Erkel Színházban. S hogy ez nem könnyen mondott szó, mutatják a tettek: fiataljaink nagyszerű eredményei a munkában, a termelésben, és íme: a kultúrában is. Győzelmi ünnep volt ez az este: a művészeteket is meghódította már ifjúságunk. Mert hiszen az itt szereplő csoportok mögött ott volt valamennyi, a seregszemlén részt vett sok east csoport, sok tízezer éneklő, táncoló fiatal, ők is hitelesítették ezt a győzelmet. S amikor a DISZ budapesti együttesének úttörő-kórusa Babadzsanján »■Rajta ifjúság!» című művét énekelte, tisztán csengő gyermeki hangon, s olyan áhítattal, ahogyan csak a gyermekek tudnak énekelni, — meghallottan gondoltam arra, hogy az én fiam, ha egy kicsit nagyobb lesz, szintén énekel majd a kórusban. »Védd a békét, ifjúság! — ezt már együtt énekelte az úttörő- és az ifjúsági kórus. Tíz-tizenkét év korkülönbség is volt a legelső és a leghátsó sorok között, a csengő gyermekhang és a zengő férfihang mégis egyet mondott, egyforma lelkesedéssel, ugyanazzal a szívvel. így kezdődött Megragadott, felemelt már az első perctől kezdve a bemutató, s ha ittott akadt is valami, amit az árgus szemekkel figyelő kritikus hibáztathatott volna, ez elenyésző és lényegtelen volt. Azután a kalocsai úttörők jöttek, énekkel, játékkal, tánccal. Amit csináltak, igazi, őszinte, gyermeki művészet volt, igazi tánc, igazi játék. A kórusok közül a legmélyrehatóbb élményt a Vendel utcai tanítónőképző Kodály Zoltánénekkara nyújtotta. Andor Ilona vezénylésével Bartók »Cipősütés»-ét, Kodály »Lengyel László»-ját énekelték tiszta, művészi tolmácsolásban. Sajnálom, hogy ettől a kitűnő énekkartól csupán két számot hallhattunk. Sok vád hangzott el, nem is olyan régen, hogy egyetemistáink, kiváltképp a Műszaki Egyetem hallgatói, mennyire nem kedvelik a művészeteket. Messzehangzó választ adott ezekre a vádakra a Budapesti Műszaki Egyetem nagyszerű énekkara. Három számuk közvetlen előadása, kidolgozott, szép éneklésük reménységet nyújt arra, hogy a jövendő műszaki szakemberei mégiscsak teljes emberek lesznek, ment lám, nem »tantárgyuk« ugyan, mégis otthon vannak a zeneművészetben. Így kell ezt csinálni, egyetemista elvtársak, mindenütt! A honvédség fejlődő kulturális életéről, egyre javuló művészi munkájáról a Kilián György repülőtiszti iskola énekkara tett bizonyságot. Ezzel a választással mégsem lehet teljesen egyetérteni: sok kiváló katonakórust hallottam, s főleg tánccsoportot láttam, bővebb választékot vártam volna a seregszemlén is. A DISZ IFJÚSÁGI NÉPI ZENEKARA két csárdást, ráadásképpen cigánytáncokat adott elő. Nagyon jó ez az együttes, tisztán, egyszerűen zenélnek, előadásuk fegyelmezett, mégis közvetlen, s méltán nagysikerű. Kár őket is »rajkó-zenekarnak« nevezni (a műsorban is így szerettetnek), rossz íze van ennek a szónak, ők többek, jobbak a régi idők rajkó-zenekaránál. A DISZ harmónika-zenekara fejlett technikájú, virtuóz együttes. Három számuk könynyed, vidám szórakozást nyújtott. Úgy tűnt, mintha egyetlen hatalmas harmónikán maga Jáhn Antal, az együttes vezetője játszott volna. A sok művészeti ág között, amelyekben ezen a seregszemlén csatát nyertek ifjaink, talán leginkább a tánc az ifjúság művészete. Erő, ügyesség kell hozzá, s nem akármilyen lányok és legények! A kalocsai úttörők nagyhatású produkcióján kívül még négy tánccsoportot láthattunk. A diósgyőri együttes három bodrogközi csárdást táncolt. Öröm volt nézni ezt az ifjúmunkás-együttest: a táncosok mozgása tiszta, ízes és magyar. A koreográfiát Böröcz József tervezte; nem feldolgozta, hanem újraköltötte a bodrogközi táncokat, ezért olyan ez a tánc, mint egy szép lírai vers a tánc öröméről, szépségéről. A Debreceni Népi Együttes hortobágyi pásztorképe azt a Hortobágyot hozta elénk, amelyiket úgy szeretünk: nem az idegenforgalom egykori álromantikáját, hanem pásztoraink igaz életét, s művészetét, már-már elfeledett, nagyszerű táncait. Tűzzel, átéléssel, tökéletes hűséggel táncoltak a debreceni fiatalok. Sallangmentes, egyszerű stílusuk az egykori pásztortáncosokéra hasonlít. Virtuóz bottechnika jellemezte az előadást. Táncok és táncos játékok váltogatták egymást, nem lehetett megunni őket Nem hallgathatjuk el viszont, hogy ez a szám énekkarral együtt válhatott volna igazán teljessé. De nem volt keret, hogy együtt szerepelhessen az énekkar és a tánccsoport: ez a szűkkeblűség gyengítette a produkció hatását. Szlovák fonót táncolt a békéscsabai DISZ Balassi-tánccsoportja. Csupa elevenség ez a szám: játék elejétől végig, s hallatlan derűt, vidámságot áraszt magából. A közönség szívébe férkőzött ez az együttes is, de nemcsak olyan kedvesek ők, mint a fiatalok általában, hanem olyan szertelenek is. Úgy tűnik, mintha egyszuszra akartak volna mindent elmondani, szándékosan kimutatni, hogy lám, mi még ezt is tudjuk. A műsor méltó befejezése volt a DISZ Budapesti Együttesének száma, az »Emlékezés a bukaresti VIT»-re. Káprázatos, látványos forgatagban elevenítette fel a legutóbbi fesztivált, a népek, az ifjúság őszinte barátságának állítva szép emléket Még azok is, akik nem voltak Bukarestben, elmondhatják, hogy igen, ilyen lehetett az ifjúság legutóbbi nemzetközi találkozója. Hazafelé menet jó volt elgondolni, hogy mekkora utat tettünk meg az ifjúsági seregszemle országos bemutatójáig. Csak most elégedetten meg ne álljunk! Alaposan fel kell mérnünk: »Hogyan megyen az út még tovább!« László Bencsik Sándor Egy hatalmas életmű tanulságai Csók István jubileumi kiállítása a Műcsarnokban CSÓK ISTVÁN, a mi legnagyobb eleven hagyományunk, örökhagyónk, aki művészetével acélnál szilárdabb hidat vert a tegnap és a ma közé, vagy inkább, igen erős szemet kovácsolt abba a nagyszerű láncba, amit a magyar művészet megszakítatlan kontinuitásának nevezünk. Erről győz meg a Műcsarnok kiállítása, amely a nagy mester több mint hét évtizedes művészi munkásságát mutatja be. A művészet értéke azon mérődik, hogyan állja a múló időt, milyen mértékben éli túl a maga alapját, mennyire képes szervesen illeszkedni az új felépítménybe. Az új, szocialista kultúra nem a semmiből teremtődik, csak úgy létezhet, ha magáévá teszi és tovább viszi a megelőző kultúrák legjobb, leghaladóbb értékeit. Csók István művészetének konstans vonása, tehát az, ami a mai és további generációk számára egyforma erővel szólaló: az ember és a természet, vagyis az élet lángoló szeretete és tisztelete árad műveiből s az a bátor és fáradhatatlan újítókedv, amelylyel formavilágát építette s amely mindig a realizmus talaján állva, mindig korszerű volt és maradt. Ami pedig korszerű, vagyis az adott kornak hű tükrözése, az biztos, hogy tartós, maradandó. Az ifjú Csók István tanulmányait igen alapos komolysággal végezte Pesten, Münchenben és Párizsban. A hazai és német akadémiákon megtanulta mindazt, ami a mesterségbeli biztonsághoz szükséges és erre a szilárd alapra építette tovább Párizsban egyre emelkedő tudását. München és Párizs a művészet Mekkája volt akkoriban, és mert Csók István mindenütt tehetséggel és fegyelemmel végezte munkáját, 25—26 éves korában eljuthatott olyan eredményekhez, mint amilyenek az Ezt tegyétek az én emlékezetemre, a Szénagyűjtők és az Árvák, korai életképeinek már klasszikussá vált darabjai. A külföldi városokban még intenzívebbé mélyült hazaszeretete, amelyben bennfoglaltatott a szülői ház, a szülőföld egésze és a rajta dolgozó nép, a pusztaegresi, sárközi vagy mohácsi parasztok. Minden nyáron hazatért és megtelítődött új, meg új élményekkel. Témában oly gazdag művészetét formában is hihetetlen változatosság jellemzi, festői nyelve állandóan formálódott, alakult. A korai életképek ezüstös rajzosságát felváltja egy teltebb zengésű színesség. Az 1902-ben készült öcsényi keresztelőn színei már parázslani kezdenek, hogy az egy évvel későbbi Teknővájó cigányok című plain-air kompozíción nagy erővel fellángoljanak. Koloritja egyre gazdagabb s a sokác és sárközi asszonyok ruháinak tüzes színei belopóznak akt-kompozícióiba és portréiba is. A népművészet tehát közvetlen erővel hatott Csók István művészetére, és a Tulipános láda, mint a párizsi korszak záró akkordja, egyben nyitánya a következő, nagyszerű periódusnak, a lírai Züzü-sorozatnak, a pompás, gyakran drámai erejű Balatoni sorozatnak és a dús színességű virágcsendéleteknek. ÉLETÖRÖM, a valóság szépségének szeretete, vérbő, egészséges erotika csendül a képekből és a nézőt átjárja Csók István optimizmusa. Az élet nagyon szép — hirdetik a képek —, a templomos fehér lányok épp úgy, mint a fehérbőrű szép asszonyok, az ezerarcú nagy tó épp úgy, mint a messzefutó szántóföldek, a virágok csakúgy, mint a jóltartott férfiak. Olyan festő Csók István, aki világéletében a bőséget, egészséget, vidámságot kedvelte, és ezt művei hiánytalanul tolmácsolják. Mindössze négy olyan kompozíciót festett, amelyeknek nem az eleven valóság adott indítékot, hanem történeti, népmondai, vagy vallásfilozófiai ösztönzésűek. Ezek, mint a Báthori Erzsébet, a Nirvána, vagy a Gellérthegyi Boszorkánytánc, bizonyos misztikus vonásokat mutatnak, de ezek a maguk korának irracionalista szemléletéből szivárogtak Csók István kifinomultan is földszagú művészetébe. Egész életműve himnusz az élethez, mert — az ő szavai szerint — mindig azt festette ami a legjobban megragadta az életből. Hosszú élete alatt sokféle eszmei és művészi áramlat gyürkőzött, de magyarságát és emberségét ki nem kezdhette semmi. Művészi szabadságából soha nem engedett, még egzisztenciális veszélyeztetettség árán sem. De művészi szabadsága soha nem jelentett elfordulást a valóságtól, ellenkezőleg, nem hagyta magát berántani a kiagyalt, fasiszta kultúrpolitikába. Megkereste a valóságban mindazt, ami szép, ami örömet keltő és művészetének szuggesztivitásával tárta az emberek elé. Az otthon szépsége, a családi élet boldogsága, a hazai tájak és emberek nagyszerűsége elragadtatta és így adta tovább műveiben. Csók István életművének lelkesítő szépsége számtalan tanulságot nyújt. Ha csak az alapos, megbízható felkészültséget, a festői kifejezés gazdagságát, témabőségét, az élettel való eleven kapcsolatát s az ebből fakadó költői realizmusát tekintjük, máris nagynagy ajándékot kaptunk. A legnagyobb tanulság azonban a mai művésznemzedék számára az, hogy bármilyen témához nyúlt és bármilyen festői formában adta elő, nincs egyetlen képe sem, amit ne forrósítani át belső meggyőződésének heve. A mindenkor magas hőfokú humanitás, mint legtisztább tartalom az, ami e műveket felejthetetlenné teszi a néző számára és kiiktathatatlan, nagyon értékes részévé a magyar művészetnek. ÉPPEN NYOLCVAN ÉVES Volt felszabadulásunk idején Csók István és jobban megértette, mint sok fiatal, mi a feladata az új helyzetben. Ennek a feladatnak nagy művészhez és nagy emberhez méltóan tett eleget, amikor részt vállalt a békeharcból. Tudatos állásfoglalását tükröző műve az 1951- ben készült Háború és Béke című hármas kompozíció, ahol vádoló élességgel állítja szembe a békés munka és pihenés szépségét a pusztulással, a háborús dúlással. Híven önmagához, következetesen egész hatalmas, életigenlő művészetéhez, áll a béketábor legjobb művészei között és ezzel is messzevilágító példát nyújt. Az alkotásaiban újjászületett dolgozó magyar nép igaz szeretettel köszönti jubileumi kiállítása alkalmával a nagy alkotót és erőt, egészséget kíván a kilencven éves Csók Istvánnak. Oelmacher Anna A kalocsai tanítóképző gyakorlóiskolája úttörő tánccsoportjának tagjai a nézőtéren Az ifjúsági kulturális seregszemlén a DISZ budapesti együttesének tánckara előadja az »Emlékezés a bukaresti VIT-re« című táncjelenetet (MF — Bartal Ferenc felv.) Szénagyűjtők