Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-03 / 27. szám

KULTURÁLIS HETILAP VI. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM 1955. JUV. ÁRA 1 FORINT ­A mai pipaj- színrólAz AZ ÜNNEPI HÉT ZÁRÓVITÁJA A parlament kongresszusi termében gyűltek össze hétfőn reggel a magyar színházak mű­vészei, hogy megbeszéljék a Fesztivál tanulságait, s érté­keljék a magyar színjátszás ünnepi hetének előadásait. Major Tamás referátuma A záróvita referátumát Ma­jor Tamás Kossuth-díjas kiváló művész, a Nemzeti Színház igazgatója tartotta. Beszámoló­jában elemezte a magyar szín­játszás ünnepi hetének előadás­­ait, beszélt a bemutatott ma­gyar darabokról s megállapí­totta, hogy színházainkban nem volt elég körültekintő a dra­maturgiai munka. Az új ma­gyar darabok színrehozásána­k fontosságát hangsúlyozva, meg­jegyezte Major Tamás, hogy a minisztérium is komolyabb elvi irányítást adjon a jövő­ben; az írókkal egyéni módsze­rekkel kell foglalkozni, s min­dent el kell követni, hogy az idősebb generációhoz tartozó tehetséges írókat a színház felé fordítsuk, és sokkal többet kell foglalkozni a fiatal írókkal is. Segíteni kell mindazokat a kez­deményezéseket, amelyek kö­zel hozzák egymáshoz a fiatal színészeket és írókat. — A színházakra már nem *52 a tipikus, hogy rengeteg előadatlan darab hever fiók­jaikban — folytatta Major Tamás. — Előadatlanul igazán csak néhány vitás darab van a színházban. A magyar dara­boknál vigyázni kell az igé­nyességre, hogy a színházak a jó statisztika kedvéért ne mu­tathassanak be színvonaltalan darabot. A mű­sorpolitka kérdései — Sok a tennivalónk a szín­házak műsorának teljessége vizsgálatánál is. Színházaink nem teljesítették úgy népne­velő feladatukat, mint az előző években. Vonatkozik ez a szov­jet darabok, a népi demokra­tikus, vagy a klasszikus dara­bok bemutatására és a szóra­koztató műfajra egyaránt. Ha a színjátszásban K. Sz. Szta­­nyiszlavszkij tanítása alapján az igazságkereséssel és a ma­­gas művészi színvonallal a­ka­runk sikert elérni, nem haj­szolhatjuk az olcsó sikert és nem érvényesülhetnek csak kasszaszempontok a műsorpo­litikában. Jobban kell tanul­mányozni a szovjet drámai vi­tákat és bátrabban kell mű­sorra tűzni az olyan darabo­kat, mint Scsepuh­in, Treviyov művei, vagy Majakovszkij szatírája. Több gondot kell for­dítani a baráti népi demokrá­ciák íróinak darabjaira is — hangsúlyozta, majd áttért a színjátszás és a rendezés terén elért eredményekre. — Megragadó az a sok mun­ka és szép erőfeszítés — foly­tatta —, amelyet ezen a téren színházainktól láthatunk. Mi­lyen öröm régi ismerősöket üd­vözölni és látni, hogy tehetsé­gük erősödött, izmosodott. Mi­lyen boldogság megfigyelni, hogyan keresi egy-egy együt­tes, egy-egy rendező az új uta­kat, az új kifejezési módot. Szerencsésnek tartjuk, hogy a fesztivál két kitűnő operaelő­adással kezdődött: a debrece­niek­­Bánk bánijával és a szegediek­­Pillangókisasz­­szony­ával. Mindkét előadás nagyszerű hatást váltott , a közönségből és a művészekből egyaránt. Az együttesek kialakítása A referátum elemezte a fő­városi színjátszás idei évadját, majd rátért a vidéki színházak bemutatóira. A debrecenieknél az­­Ármány és szerelem­ elő­adásával kapcsolatban a he­lyes stílustörekvést, s a darab­ban szereplő tehetséges művé­szek alakításait emelte ki. Meg­állapította, hogy a fesztivál egyik legnagyobb értéke a sze­gedi Nemzeti Színház szereplé­se. Ez a magas színvonalú szín­ház az eddigi ünnepi heteken is mutatott eredményeket, de nem aratott igazi­ átütő sikert. A szegedi Nemzeti Színház pél­dája mutatja, hogy színházi életünk legfontosabb megol­dandó kérdése — amely hosszú, de mint a szegediek tanúsítják, nem is olyan hosszú munkát igényel —, az együttes kiala­kításának kérdése. Budapesten és vidéken egyaránt ez a fő kérdés. Ahol jól kialakul a ve­zetőség, s a színházakkal az alkotó munkában összeková­­csolódo­tt rendezőik vannak, ott olyan munkaközösség alakul­hat ki, amelyet vétek meg­bontani. Major Tamás részletesen be­szélt ezután a szolnoki, a kecs­keméti, a miskolci, a győri, a pécsi, a békés megyei színház munkájáról, majd megemléke­zett a Faluszínházról, mint a közönséggel való jó kapcsolat példájáról. Megállapította azt is, hogy a város peremén ala­kult új színház, a József Attila Színház rövid idő alatt­ a kö­zönség és a szakma körében is népszerű lett. Értékelte az egyes előadásokat, majd ki­emelte, hogy színjátszásunk központi kérdése a rendezés. Hangsúlyozta: meg kell keres­ni azokat a módszereket, ame­lyekkel a rendező az egész tár­sulattal együtt jobban fejlőd­het. Helyes lenne, ha a minisz­térium megvizsgálná: nem kel­­lene-e a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskolán rendezői osz­tályt indítani. Megjegyezte Major Tamás, hogy színhá­zainkban sajnálatos módon — a próbákon kívül — keveset foglalkoznak elméleti kérdé­sekkel. Ezen sürgősen változ­tatni kell. Hangsúlyozta, hogy a fiatal színészeket nagy türe­lemmel kell nevelni, és e te­kintetben alaposabb munkát kellene végeznie a miniszté­riumnak és a szövetségnek. Major Tamás fontos kérdés­ként elemezte a jó és alapos sajtókritikát, amely elenged­hetetlenül szükséges a jobb színházi kultúra megteremtésé­hez. Szerinte a kritika jelenle­gi helyzetében nem alkalmas a színjátszás segítésére. Véle­ménye szerint a színházi kri­tika nem fejlődött. Beszélt Major Tamás a szí­­nészmun­ka szépségéről és a színészek felelősségéről, végül pedig a Színház- és Filmművé­szeti Szövetség munkáját és feladatait elemezte. A minisz­térium és a szövetség közös munkájának eredménye az eddig megtartott konferenciák, fesztiválok, s nem utolsósorban ez a mostani ünnepi hét. Ugyanakkor segítettek elmé­lyíteni a fővárosi és a vidéki színészek közötti kapcsolatot is. A szövetség munkáját tökéle­tesíteni kell, a művészeket sok­kal inkább be kell vonni a szö­vetség tevékenységébe. Széles alapokra helyezett, a színházak munkáját folyama­tosan figyelő, az állami veze­tést hangsúlyozottan nem he­lyettesítő, de állandóan segítő, és a minisztérium részéről e segítségre igényt tartó szövet­ségre van szükség, hogy pár­tunk határozatának értelmé­ben elvileg sokkal fejlettebb, céltudatosabb munkával, egy­máshoz sokkal közelebb állva, a színházak közötti kapcsola­tokat tovább javítva, hivatá­sunk és feladatunk világosabb felismerésével, élő, mai szín­házat teremthessünk — mond­ta referátuma végén Major Tamás. A vita A beszámoló után elkezdő­dött vitában elsőül Gellért La­jos színművész szólalt fel, aki a debreceni színház sikeres -Ármány és szerelem- előadá­sát és a pécsiek -Testvértüzek- előadását elemezte. Majd a szegedi Nemzeti Színház -Kis­polgárok- előadásáról beszélt. Komlós Irma, a sztálinvárosi tanács népművelési osztályá­nak képviselője első szocialista városunk kulturális fejlődésé­ről szólva, kiemelte, hogy Sztá­­linváros dolgozói joggal elvár­ják a rendszeres és szervezett színvonalas színházi előadáso­kat. Gáspár Margit Kossuth­­díjas, a Fővárosi Operettszín­­ház igazgatója, a mai magyar színművek jelentőségéről be­szélt, s hangsúlyozta: új közön­ségünk örömmel nézi a mai magyar darabokban élete tü­körképét. -Ne feledjük soha — mondta Gáspár Margit —, valóban örök igénye a nézőnek az is, hogy érdekes tájakat idézzen a színpad, amelyek a távol, vagy a múlt hagyomá­nyait hozzák eléje, de még sok­kal örökérvényűbb igénye az, hogy tükörbe nézhessen, felté­ve, ha a tükör igazat mutat­ és nem selejtes a foncsorozása.« Szólt a kispolgár-ízlés behato­lásáról, s a műsor­politika eltor­zulásáról. Téri Árpád, a debreceni Cso­konai Színház igazgatója, az írók és a színházak kapcsola­tával foglalkozott, s megjegyez­te, hogy elsősorban arra lenne szükség, hogy az írók még na­gyobb szeretettel és lelkesedés­sel forduljanak mai életünk problémái felé. Elemezte a ren­dező-utánpótlás kérdését is. Demeter Imre, a Művélt Nép szerkesztője, a magyar színhá­zi kritika kérdéseivel kapcso­latban megállapította, hogy a sok és jogos bírálat ellenére sem lehet a színházi kritika fej­lődését tagadni. Vámos László rendező a fiatal művészek problémáiról beszélt, s tájé­koztatta a vita részvevőit ar­ról az értekezletről, amelyet színházaink fiatal művészei és rendezői tartottak a DISZ és a Színház- és Filmszövetség se­gítségével. Mindenekelőtt szük­ségesnek látszik a fiatal mű­vészek kultúrájának, eszmei felkészültségének tökéletesíté­se, látókörük szélesítése; ezzel kapcsolatban beszélt a külföldi utak jelentőségéről, s a kül­földi művészek hazai látogatá­sának fontosságáról. Kiemelte a tapasztalatcsere jelentőségét, s azt, hogy fiatal színészeink­nek, rendezőinknek további szakmai elmélyülésre van szükségük. Gellért Endre Kossuth-díjas kiváló művész, a Nemzeti Szín­ház főrendezője, szenvedélyes hangú felszólalásában a színé­szek hivatástudatáról beszélt. A színművészet nagy alázatot és önzetlenséget kíván. De minden áldozat végső fokon kamatostul megtérül, mert hoz­zájárul művészi törekvések el­éréséhez. Mi nem elégedhetünk meg pusztáin azzal, hogy meg­in­­i,telitiui er a válástem. Ha Ezután Darvas József nép­művelési miniszter szólalt fel. Bevezetőben hangsúlyozta: jó­nak tartja Major Tamás refe­rátumát. — Ha visszaemlékezünk — mondotta — a tavalyi színházi hétre, feltétlenül azt kell mon­danom, hogy azzal szemben ko­moly emelkedés van egész szín­házi kultúránkban, amelyet nem lett volna helytelen Major elvttárs referátumában h­a tartjuk a tükröt, akkor az majd csodatükörré változhat a ke­zünkben, s nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövőt is megmutathatja. A művészetnek ez az elsőrendű hivatása. Eh­hez azonban sok minden szük­séges, elsősorban nagyobb mű­vészi igényesség és munkafe­gyelem. Ennek érdekében emelt szót az alkoholizmus, az erkölcstelenség, a harsány ma­gánélet ellen, így fejezte be fel­szólalását: Szükségünk van több egyéni szerénységre, és nagyobb művészi igényességre, szilárdabb világnézeti alapra, nagyobb műveltségre, a szak­mai tudás folyamatos fejleszté­sére, a test és a lélek állandó ápolására, több emberségre és életismeretre, több utazásra és megállásra a nép között, a né­pek között. Apáthy Imre Kossuth-dí­jas, érdemes művész felszólalását-ban a*7 ni miacrviait» Hunmo bíráló szavakat természetesen elmondva — jobban és határo­zottabban aláhúzni. Az egészeit egybevéve, én egy fokkal jobb­nak tartom színjátszásunk össz­képét, mint ahogyan az Major elvtárs referátumaiból kiderült. Egyes túlzott kritikákkal kapcsolatban megjegyezte, hogy egy fiatal színház mun­kájával szemben nem helyes túlságos igényeket támasztani. »Nem­ kritikátlanságot várok — mondotta —, de a hősi erő­feszítésnek elismerését legalább azzal, hogy komolyan elemez­zük munkáját.« Beszélt a szín­házi kritika kérdéseiről, s ki­emelte: igaz, hogy kritikánk sok tekintetben gyönge még, s talán nem is tudott még fel­emelkedni alkotó munkánk színvonalára, de túl sommás az a mód, ahogyan Major elv­társ a kritika kérdését kezelte. A színházi kritikában is van komoly fejlődés — hangsúlyoz­ta, majd részletesen elemezte a jövő évad műsortervét. — Jövő évi műsortervünk természetesen még nincs egé­szen készen. A m­iniszitérium kollégiuma nem is tárgyalta meg, nem hagyta jóvá. Mégis a tervezésnek már olyan stá­diumában tartunk, hogy fővo­násait már most is eléggé vilá­gosan láthatjuk. A színház népnevelő szerepe . Elöljáróban mindjárt meg kell mondanom, hogy ez a mű­sorterv jó­l többet ígér, mint ahogy az elmúlt évadot zár­tuk. Hol látszik itt lényeges javulás? Mindenekelőtt ott, ahol az elmúlt évadban a leg­több baj volt, ami pedig egy­ben a mi számunkra, mindnyá­junk számára a legfontosabb, színjátszásunk, színházaink népnevelő szereplőnek fokozott biztosításában. — Mi — folytatta — szeret­jük és kívánjuk színházaink kül­désével foglalkozott, s hangsú­lyozta: éretlenül ne mutas­sunk be magyar darabot, és minél több energiát fordítsunk a jó előadásokra. Megemléke­zett a szovjet darabok bemuta­tásának fontosságáról, hangoz­tatva: súlyos hiba műsorpoli­­tikánkban az, hogy nem mu­tatjuk be a legújabb értékes és bátor szovjet színműveket. Fel­szólalásának további részében a színházi fegyelemmel foglal­kozott, s ezzel kapcsolatban ja­vasolta a színházi törvényszék visszaállítását. Földes Gábor a győri Kisfaludy Színház ren­dezője, a vidéki rendezők és a vidéki színházak problémáiról beszélt, majd Földeák Róbert, a békéscsabai Jókai Színház ren­dezője, munkájukról számolt be, Benedek Árpád, a Néphad­sereg Színházának rendezője a fiatal színészek nevelésének és szakmai továbbképzésének egyes kérdéseit vetette fel, és színészeinkkel együtt a si­kert, a minél több táblás há­­­zat, sőt szeretnénk csak táblás házakat. De nem akármilyen sikert akarunk, nekünk első­sorban arra van szükségünk, hogy színházaink a maguk sa­játos eszközeivel egyre inkább kivegyék részüket népünk szo­cialista szellemű neveléséből. — Az elmúlt évben éppen azon a téren volt a legtöbb hiba, hogy színjátszásunkban meglehetősen elhomályosult a tudatos népnevelő szerep. Sza­vakban talán nem, de a gya­korlatban igen. Az a kispolgári jellegű jobboldali eltorzulás, amely nagyon erősen megmu­tatkozott színházaink műsor­­politikájában is — természete­sen nemcsak ott — és amelyről olyan sok szó esett már, tük­rözte ezt a legvilágosabban. Ez tükrözte legvilágosabban a népnevelő szerep, a szocialista szellemű nevelés feladatainak nagyon erős visszaszorulását. — És erről nagyon határozot­tan és egyértelműen kell be­szélni. Annál is inkább, mert amikor színházi műsorpoliti­kánk jobboldali kispolgári el­torzulásáról beszélünk, vannak, akik nem értik ennek a dolog­nak igazán a lényegét. Van­nak, akik leszűkítik ezt a kér­dést az úgynevezett operett­­dömpingre, a kabarétréfák, az esztirádműsorok kispolgári, vagy helyenként ellenséges túlzásaira, olcsó ízléstelensé­geire és egyes darabok meg­bírált hibáira. — Mindez persze része — nem is lényegtelen része, de csak egyik része — annak az általánosabb és szélesebb hi­bának, amelyet csak úgy tudok jelölni, hogy színjátszásunk az elmúlt évadban, főleg annak első felében erősen elfordult attól a legfőbb feladatától. (Folytatás a 2. oldalon) Darvas József népművelési miniszter felszólalása Jelenet Orsi Ferenc »Testvértüzek« című színművéből. Tatár Eszter és Buss Gyula, a Pécsi Nemzeti Színház művészei (Fotó: Várkonyi) Petur Ilka - Lászl Sándor »Nyolc hold föld« című drámájában. (Győri Kisfaludy Színház)

Next