Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-31 / 31. szám

SZENTKIRÁLYI JÁNOS T­ROGRÁD TÖRTÉNETE nagyon ha­sonlít a mi Sztálinvárosunk, vagy Ka­zincbarcikánk történetéhez... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy isten háta mögötti falucska, amelynek a híre még a hetedik falu határáig sem terjedt. Egyszercsak aztán — miután a dolgozó nép vette birtokába az or­szágot és a hatalmat — a hős munkásosztály ezer meg ezer fia, lánya jelent meg az elha­gyatott vidéken, nyomukban hatalmas, addig ott soha nem látott gépek érkeztek és meg­kezdődött a nagy munka... Így történt ez Titográdban, illetve előbbi nevén Podgoricá­ban is, amely ugyan régi-régi, török világ­beli település, de különösebb jelentősége az alig 5—6 ezer lakosú városkának sohasem volt. A második világháború idején a fa­siszta német és olasz csapatoknak fontos állomáshelye volt, ezért a szövetséges légi­erők gyakran bombázták, 36 súlyos légitá­madás érte Podgoricát. A háborús sebeket itt úgy orvosolták, hogy a szörnyű pusztítás nyomait nemcsak eltüntették, hanem mind­járt hozzáfogtak az új város alapjainak le­rakásához is. 1946 óta állandóan és párhuza­mosan épül a lakónegyed és a gyárváros is; az állandó lakosok száma már meghaladta a 16 ezret. Azért írok­­állandó­ lakosokat, mert ebbe nem számítanak bele a vidékről naponként, hetenként idejáró munkások. A lakónegyed új épületei közül öt emeleté­vel már messziről látszik a Hotel Crna Gora (mert Crna Gorában, azaz Montenegróban vagyunk), ez a korszerűen épített, valóban­­keleti kényelemmel­ berendezett szálloda. Nagyságára elegendő annyi, hogy 236 ágy van benne. (Általában a jugoszláviai szállo­dák tündökletes, már-már kínos tisztaságáról külön beszámolót is lehetne írni.) A szobák­ban gumikerekeken ide-oda tologatható fűtő­testek, ugyanolyanok, mint a központi fűté­­ses radiátorok, azzal a különbséggel, hogy ezek villanyfűtésre vannak berendezve. A hotel előtt, tekintélyesen mély meder fenekén csordogál a Moracsa, amely bizo­nyára csak esőzések és olvadások idején mu­tatkozik komoly folyónak. A két partot gyö­nyörű ívelésű új vasbeton-híd köti össze. A szálloda tetejéről nagyszerű kilátás nyílik mind az ó-, mind az új­városra. Velünk szemben, a folyócska túlsó partján húzódik meg ódon házaival, minaretjeivel a régi Pod­gorica, — innen pedig kiáltó ellentétként az új, modern középületek, lakóházak és gyá­rak sora hirdeti a felszabadult nép erejét. Ezen a szép, széles, neon-világítású főúton — ahol a szálloda van — sorakoznak a leg­fontosabb középületek is. Egymásután követ­kezik a városi tanács, a köztársasági parla­ment székháza, aztán a Nemzeti Bank. Mind­egyik ízlésesen díszített, négyemeletes épü­let. Nekem különösképpen az tetszik raj­tuk, hogy nem rideg-hideg hodályok, messzi­ről felismerhető­­hivatalok­ , hanem kelle­mes benyomást keltő, szemet gyönyörködtető építkezések, az ablakokon (nem négyszögle­tes lyukak) redőnyök, belül virágok. Azért említettem az előbb köztársasági parlamen­tet, mert Montenegrónak ma­­már — 1950 óta — nem Cetinje, hanem Titográd a fővárosa, bár a közigazgatási központok még csak fé­lig vannak itt. Hasonlóképpen gyönyörködik az ember, ha az új lakóházak között sétál. Itt is az ötlik leginkább a szemünkbe, hogy akármennyire is futószalagon, egy stílben építették ezeket a két-háromemeletes, erkélyes házakat — a szemnek mégsem egyformák. Noteszkénkbe külön nyomatékkal följegyeztük, hogy­­az általában egyforma házak egy utcán belül is változatosak­. Senki se gondolja, hogy vala­milyen nagy, költséges változatosságról van szó. Nem, csak egy-egy más párkányzat, el­térő díszítés az ablakok alatt, másutt oszlo­pos megoldás — ennyi az egész. Titográd nemcsak politikai, közigazgatási és kulturális központjává fejlődik Monteneg­rónak — a gyorsan iparosodó köztársaság gazdasági életének máris legfontosabb cent­ruma. Egymásután helyezik üzembe az új gyárakat. Ma már egész Jugoszláviában híres a titográdi dohánygyár és bútorgyár. A gép­alkatrészgyár ugyancsak teljesen új, az edénygyár is az. A várost környező hegyek­ben rengeteg a bauxit, most épül egy alumí­nium-kombinát, Jugoszlávia legnagyobb üzemeinek egyike lesz. Az építkezéseket két nagy állami építkezési vállalat végzi. Az idén tervezik egy nagyteljesítményű vegyipari gyár építését is. M­indezt részint saját szemünk­kel láttuk, részint pedig a város egyik vezetője mondotta el nekünk. Azt is elmondotta, hogy a város lakosságának nö­vekedését szinte nem is tudják számontar­­tani, mert olyan gyors itt a fejlődés. A leg­közelebbi években mintegy 50 ezerig terve­zik a lakosság számának emelkedését. A la­kosság számbeli növekedése mindenekelőtt az elhelyezéssel és az ellátással függ össze — de ez még nem minden. A kulturális szük­ségletek kielégítése is gondokat okoz. Vannak már új iskolák — elemi, gimnázium, poli­technikum, zeneiskola —, de évről évre bő­vítésre szorulnak. Ugyanígy az egy mozi is szűknek bizonyul már. No persze, kellemes gondok ezek, nem a tőkés kizsákmányolás szomorú következményei, hanem az új útra tért népek fölemelkedésének velejárói. Nyugodtan mondhatjuk: Titográd fejlődé­sében gyökeresen új fejezet nyílik, ha közle­kedési viszonyai megjavulnak. Jelenleg az országúti forgalmon kívül mindössze egy keskenyvágányú vasutacska köti össze Dub­­rovnikkal, illetve Sarajevóval — Belgrád pedig szinte elérhetetlen messzeségben van. A légi közlekedés sűrű, fejlett és többirányú — de az csak a személyforgalom szempont­jából jöhet számításba. A térképeken már örvendetes jelmagyará­zat látható: szaggatott vonalkák mutatják Jugoszlávia új, normál nyomtávú vasútjának irányát, amely Belgrád és az Adria partján levő Bar városka között épül, délnyugat— északkelet irányban szelve keresztül az or­szágot. Ez az új vasútvonal Titográdot is érinti, s közel hozza Belgrádot, Zágrábot, Skopljét és a többi fontos nagy várost. Az új vasút előreláthatólag 1956 végére elkészül. Most mi még csak két lehetőség közül vá­laszthatunk, amikor Titográdtól elbúcsúz­ván, Sarajevóba készülődünk. Vagy 426 kilo­métert döcögünk a keskenyvágányú vasúton , vagy 50 percig repülünk. Mondani is fö­lösleges, társaságunk az utóbbit választotta. F­érfiasan bevallom, hogy én még soha nem ültem repülőgépen — noha 100 ezer kilométernél többet utaztam életemben, de mindig gépkocsin, vonaton és hajón — sohasem repülőgépen ... Nahát, ez kellett most nekem! Ahelyett, hogy a repü­lés szépségeit Budapest és Debrecen között tapasztaltam volna meg, repülhetek most Montenegro égbenyúló hegyei fölött... És bizony repültem, szép, ezüst színű ma­darunk pillanatok alatt 3600 méter magas­ságba emelkedett. Eleinte csak a gép belső berendezését nézegettem, aztán alázatosan hallgattam útitársam felvilágosító kiselőadá­sát a repülés gyönyöreiről: -Érzed, most 100 métert is zuhanhatunk... esünk ennél még nagyobbat is...« A gép tele volt utassal, négy-öt apró gyerek is hancúrozott, de mek­korákat mulattunk, amikor billent a repülő! Ezek a lurkók aztán engemet is nekibátorí­tottak, már a táj szépségeiben akartam gyö­nyörködni, de sajnos alattunk csak a hófehér felhők hömpölyögtek, semmit sem lehetett látni. A nap szikrázva ragyogott, s kint igen hideg lehetett, mert az ablakokra dér csapó­dott. Hamar eltelt az ötven perc, s amikor már egészen jól éreztem magamat, kigyul­ladt a dohányzást tiltó felírás — ami már a leszállás közeledését jelzi... Tapasztalt uta­sok mesélték, hogy azért kivételesen sima utazás volt ez, Montenegro fölött sokkal cif­rább is szokott lenni... Az utazás izgalmai majdnem kiverték a fejemből, hogy hova is érkezünk: Sarajevó­ba, Bosznia és Hercegovina fővárosába. Az­t hiszem, más is úgy van vele, ennek a vá­rosnak a nevéről két dolog jut az ember eszébe. Az egyik: 1914. június 28, amikor egy délszláv hazafi, Gavrilo Princip, az elnyo­mott, gyarmati sorban tengődő jugoszláv népek tiltakozásaként Sarajevóban lelőtte a gyűlölt Ferenc Ferdinándot. A másik pedig: a mi gyerekkori kis ócska, “békanyúzó« bics­kánk, amelynek pléhből készült nyelére — nem tudom miért — az volt írva: Sarajevo... . .. Montenegró új fővárosában Ti­ográd. A »Crna Gora« szálloda. Előtérben a Moracsa folyó új hídja A­z elmúlt vasárnap avat­ták fel Decsen a sárközi háziipari szövetkezet Népmű­vészeti Házát. A mezőkövesdi Matyóház után ez az ország második tájháza. Régóta sző­nek, hímeznek szebbnél szebb szőtteseket, hímzéseket a sár­közi asszonyok, s most nép­­köztársaságunk jóvoltából ott­honhoz jutottak. Az utcai nagy szobában példaadó emlékek­nek, a régiek munkájának ad­tak helyet. Itt van a szúnyog­hálós mennyezete l ágy, benne régi galambos­ hímzésű párnák, vánkosok. Ugyancsak a régi szoba berendezéséhez tartozik az 1678-ból való sarokpad, fes­tett asztalok és székek. Régi­módi zöld szemes kályha fűti majd ezt a szobát. A felső fa­lon levő tálason Sárköz táj­művészetéhez tartozó szekszár­di fazekasok bokályai, tányé­rai kaptak helyet. A következő szobában a szö­vetkezeti tagok mostanában készült legszebb alkotásaiból rendeztek kiállítást. A falba­­épített ízléses tárlókban, de az asztalokon is, szép munká­kat láthat a látogató, a több ízben kitüntetett Werner And­rásni, Báli Istvánná, Szalai Jó­zsef­né, Dombai Jánosné, Ko­vács Józsefné, Vincze Istvánná, a szövetkezet elnöke, Dér Jó­zsefné és Kun Sára készítette azo­kat. Iroda, átvevő helyiség, is van a házban. A Népi Ipar­­művészeti Alapból létesített tájházat Móczi András, a HISZÖV elnöke adta át Vincze Istvánnénak, a sárköziek elnö­kének. A tájház avatásán részt vet­tek az ország különböző vidé­keiről érkezett népi iparművé­szek, főként szövetkezeti elnö­kök, s miiközben átadták aján­dékukat a vendéglátó sárkö­zieknek (egy-egy szépen var­rott törülközőt, kendőt, korsót vagy tálat), szinte rendre, egy­formán, meghívással fejezték be beszédüket: jöjjenek el a sárköziek két hónap, fél év múlva a náluk is megtartandó tájházavatásra. E­zt az ünnepi találkozást szakmai tapasztalatcse­rére is felhasználták. Az ün­nepélyes átadáson jelenlevő Mihályfi Ernő miniszterhelyet­tes a »Szocialista Kultúráért« kitüntető jelvényt adta át Pe­­ritty Mihálynénak, Kovács Jó­­zsefnénak és Déri Istvánnénak. Az ünnepi gyűlést követőleg a díszítőkedvű, szorgoskezű sár­közi asszonyok a vendéglátás­nak is megadták a módját. A délutáni műsorra idese­­reglett a környék apraja­­nagyja. A csillogó szemű lá­nyok színpompás viseletben vidáman dalolnak, s járják a Peritty Mihályné (Mari néni) betanította táncokat, a Balla­­góst, a Korsóst, a Karikázót. Változatosak és ötletesek ezek a táncok. A mozgás magasfokú művészi megnyilvánulásai, ki­fejeződik bennük az emberi méltóság érzete.­­Estefelé a fő­zésben részt vevő asszonyok hagyományos sza­kácstáncukat járják. Méltósággal, ön­érzettel, úgynevezett lassú, ka­­rikázó­­mozdulatokkal járják. De a fiatalok párostánca kez­dődik, összevegyülnek az öre­gek, a fiatalok. Ünnepelnek. Méltán örülnek a sárköziek, hiszen a tájházavatással mű­vészetüket tisztelte meg az or­szág. K. Gy. TÁBOROZÁS CSOPAKON A MÜLTTŐL JOBBRA egy erdőszéli tisztáson, majdnem feleúton a csopaki vasútállo­más és Veszprém között van a DISZ vezető-továbbképző nyári tanfolyama. A nagy ki­terjedésű táborban több mint száz sátrat állítottak fel. Mint­egy hatszáz fiatal férfi Buda­pestről és Ózdról, Salgótar­jánból és Kaposvárról,, Győr­ből és Diósgyőrből és az ország többi részéből tanul, játszik, sportol, szórakozik s reggelen­ként az eget kémleli, milyen idő lesz ... Mert az időjárás­sal megjárták: érkezésük után két álló napig szakadt az »égi áldás« és azóta is olykor rá­kezdett az eső. Ilyenkor bi­zony a hangulat is romlik, a fegyelem is meglazul, de azért vannak a táborvezetők, a tá­borban megalakult alapszer­vek titkárai és a sátorparancs­nokok, hogy igyekezzenek rendet teremteni. Látogatásunk idején már hazakészülődik az első — ahogy itt egymás között mond­ják — »kísérleti« csoport. Ez a DISZ első ilyen tábora, s hogy aránylag kevés bajjal úsztak meg, ez annak is kö­szönhető, hogy a »kísérleti nyulak« szerepét a DISZ leg­fejlettebb rétege, az üzemi fia­talság vállalta. Borús idő köszöntötte a tá­bort az utolsó előtti napon. Ez nem is volt rossz: nincs túlsá­gosan meleg a VIT jelvény­­szerző spartakiádon. Persze, nincsen szabályos sportpálya, de ezen könnyű segíteni. A tábor egyik széles főútvonalát »kinevezték« a százméteres síkfutás pályájának, meghúz­ták a vonalakat, s ha kissé göröngyös, dombos is, futni le­het rajta. A spartakiádon négyszáztizen indultak, s hár­­omszázkilencvenegyen meg is szerezték a VIT-jelvényt­.... A FIATALOK délutánra már kipihenték a spartakiád fáradalmait, de azért jólesett leheveredni a szabadtéri szín­paddal szemben a domboldal­ra. A tanfolyam utolsó elő­adását tartották meg, a kül­politikai helyzetről. Majd két óra hosszat tartott az előadás, de senki sem ment el és senki sem unatkozott: az előadó ér­dekesen, szemléltetően és iz­galmasan foglalta össze a Szov­jetunió vezette béketábor har­cát a békéért, s végül rámu­tatott a genfi értekezlet hatal­mas jelentőségére. Bár másnap volt csak a hazautazás ideje, a táborzárás valójában már ekkor este megtörtént. Még­hozzá nem is akárhogyan! Zászlóbevonásnál kiosztották az előző napi jár­őrverseny és az aznapi VIT jelvényszerző-verseny díjait, majd kultúrest következett. A színpad mellett hatalmas tá­bortűz lángjai szökkentek a magasba, a színpadon pedig a Néphadsereg Vörös Csillag Ér­demrendjével kitüntetett Mű­vész Együttesének egy brigád­ja szórakoztatta a nézőtérnek kinevezett domboldalt ellepő fiatalokat. Remek volt a mű­sor és hálás a közönség, majd minden számot megismételtet­tek. S igazuk volt, a Néphad­sereg művészegyüttesének ez a brigádja színvonalas műso­ráért minden dicséretet meg­érdemel! Amikor este 11 óra után a műsorközlő bejelen­tette, hogy az előadás véget ért, a több mint 600 főnyi­­kö­zönség alig akart eltávozni. »Szívesen elhallgattuk volna akár az ötórai ébresztőig« — mondották az egésznapi fog­lalkozás után fáradt fiatalok. ELJÖTT AZ UTOLSÓ NAP. A kora reggeli órákban meg­kezdődött a leszerelés, utána egyes csoportok már neki is vágtak az állomásig tartó több mint hétkilométeres útnak. Szállt az ének az úton, az itt tanult munkásdalokat énekel­ve indultak haza, jól végzett munkájuk után az üzemi fia­talok, hogy Budapesten, Bor­sodban, Nógrádban és minde­nütt felhasználják munkájuk­ban az itt tanultakat. Mire pe­dig ezek a sorok megjelen­nek, már az ország középis­kolásainak DISZ-vezetői ta­nulnak a csopaki táborban ... Lukács Imre A Vóváxil Hagycikusz júliusi nuispeácái Ez az esztendő a magyar ar­tisták nagy erőpróbája. Első­ízben nyílt alkalom arra, hogy teljes cirkusz-társulat utazzék külföldre, sőt, egyszerre két nagy együttesünk szerepel Lengyelországban és a Német Demokratikus Köztársaságban. A külföldi jelentések megérde­melt nagy sikerekről számol­nak be. De ez a helytállás csu­pán egyik része az erőpróbá­nak. A másik az, hogy ilyen körülmények között, tehát sok jó artista távollétében se száll­jon alább a Fővárosi Nagycir­kusz műsorának színvonala. A júliusi műsorban mind­össze hat külföldi szám van. Az előadás nagy részében egészen fiatal artisták szerepelnek, akik még az Artistaképző Iskola falai között tanulnak, s most először lépnek közön­ség elé. A műsor jó és ebben ter­mészetesen nagy részük van a román és csehszlovák vendég­­művészeknek. Sok tapsot kap a »2 Poldis«, »Lidya Krateyl« és a »3 Walotto«. A »2 Diocescu« zenebohóc-száma olyan, ami­lyen általában legfeljebb egy­­egy akad a legjobb cirkuszmű­sorokban is. A tucatnyi hang­szeren művészien játszó, s köz­ben fékezhetetlen nevetésre késztető férfit és igazi román­szépség társát, ezt a virtuózan szájharmonikázó és xilofonozó asszonyt újra és újra vissza­tapsolja a közönség. Hát még amikor ráadásként magyar népdalokat énekel idegen ak­centussal, de szívhezszóló ked­vességgel és meglepően szép hangon! Nem véletlen,­­ hogy éppen ez a kultúrált eszközök­kel dolgozó artistapár aratta a legnagyobb sikert. Nem vélet­len és mégis külön fel kell hív­nunk rá ezúttal is azok figyel­mét, akik a közönség igényei­re hivatkozva olyan buzgalom­mal istápolják az alantas szó­rakozást. Okulhatnának ebből a példából a műsor bohóctré­fáinak szerzői is. Értsék meg, hogy nemcsak tíz-tizenöt vö­dör víz széjjelloccsantásával le­het nevettetni. Tehetséges bo­hócunk, Stefi, akinek megbe­csüléséről kormánykitüntetés tanúskodik, többre is képes volna, mint hogy csuromvize­sen, a fejére zúdított sok liter víztől rekedten ismételten száz­szor hallott csattanókat. Saj­nos, általános hiba ez, majd minden cirkuszműsorunkban megtalálható. Ami a műsorban szereplő fiatal magyar artistákat illeti, ezek egyáltalán nem szorulnak rá az elnéző, babusgató bírá­latra. Tehetségesek, ügyesek, sokoldalúak, mozgásukat az alapos képzettség fölénye jellemzi. És szépek is, frissek, lendületesek. Cirkuszporondon ritkán látható olyan hatásos táncprodukció, amilyet a »21 Kondoros!« néven szereplő — de nem is 21, hanem legalább 30 — fiú és lány mutatott be. A fiúk bravúros kardtánca valósággal tűzbe hozta a kö­zönséget. És közben a szeren­csés találkozások örömével fe­dezhették fel a nézők egy-egy kitűnően táncoló fiatalban az előbbi számok zsonglőrjét, vagy görkorcsolyázóját. A fia­talok produkciói egyáltalában nem voltak sablonosak, nem viselték magukon holmi re­ceptszerűség jelét. S ha akad­tak botlásaik, hibás mozdula­taik — bár elég ritkán — ezek legfőbb oka éppen az, hogy nem riadnak vissza a rendkí­vül nehéz, hosszú évek beideg­­zettségét igénylő mutatványok­tól sem. A Fővárosi Nagycir­kusz júliusi műsora amellett, hogy kellemes szórakozást ad, meg is nyugtathat: nincs baj az utánpótlással. Artistáink az erőpróbát idehaza is sikerrel megállják. Kürti László A daudác utcai megváltozik a fürdési rend 1955. augusztus 5-től. férfiak részére kedden, csütörtökön, szombaton egész nap, vasárnap 13 óráig. Nyík részére hét­főn, szerdán, pénte­ken egész nap lesz nyitva! A Vádfüek férfiak és nők részére mindennap nyitva.

Next