Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-07-31 / 31. szám
SZENTKIRÁLYI JÁNOS TROGRÁD TÖRTÉNETE nagyon hasonlít a mi Sztálinvárosunk, vagy Kazincbarcikánk történetéhez... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy isten háta mögötti falucska, amelynek a híre még a hetedik falu határáig sem terjedt. Egyszercsak aztán — miután a dolgozó nép vette birtokába az országot és a hatalmat — a hős munkásosztály ezer meg ezer fia, lánya jelent meg az elhagyatott vidéken, nyomukban hatalmas, addig ott soha nem látott gépek érkeztek és megkezdődött a nagy munka... Így történt ez Titográdban, illetve előbbi nevén Podgoricában is, amely ugyan régi-régi, török világbeli település, de különösebb jelentősége az alig 5—6 ezer lakosú városkának sohasem volt. A második világháború idején a fasiszta német és olasz csapatoknak fontos állomáshelye volt, ezért a szövetséges légierők gyakran bombázták, 36 súlyos légitámadás érte Podgoricát. A háborús sebeket itt úgy orvosolták, hogy a szörnyű pusztítás nyomait nemcsak eltüntették, hanem mindjárt hozzáfogtak az új város alapjainak lerakásához is. 1946 óta állandóan és párhuzamosan épül a lakónegyed és a gyárváros is; az állandó lakosok száma már meghaladta a 16 ezret. Azért írokállandó lakosokat, mert ebbe nem számítanak bele a vidékről naponként, hetenként idejáró munkások. A lakónegyed új épületei közül öt emeletével már messziről látszik a Hotel Crna Gora (mert Crna Gorában, azaz Montenegróban vagyunk), ez a korszerűen épített, valóbankeleti kényelemmel berendezett szálloda. Nagyságára elegendő annyi, hogy 236 ágy van benne. (Általában a jugoszláviai szállodák tündökletes, már-már kínos tisztaságáról külön beszámolót is lehetne írni.) A szobákban gumikerekeken ide-oda tologatható fűtőtestek, ugyanolyanok, mint a központi fűtéses radiátorok, azzal a különbséggel, hogy ezek villanyfűtésre vannak berendezve. A hotel előtt, tekintélyesen mély meder fenekén csordogál a Moracsa, amely bizonyára csak esőzések és olvadások idején mutatkozik komoly folyónak. A két partot gyönyörű ívelésű új vasbeton-híd köti össze. A szálloda tetejéről nagyszerű kilátás nyílik mind az ó-, mind az újvárosra. Velünk szemben, a folyócska túlsó partján húzódik meg ódon házaival, minaretjeivel a régi Podgorica, — innen pedig kiáltó ellentétként az új, modern középületek, lakóházak és gyárak sora hirdeti a felszabadult nép erejét. Ezen a szép, széles, neon-világítású főúton — ahol a szálloda van — sorakoznak a legfontosabb középületek is. Egymásután következik a városi tanács, a köztársasági parlament székháza, aztán a Nemzeti Bank. Mindegyik ízlésesen díszített, négyemeletes épület. Nekem különösképpen az tetszik rajtuk, hogy nem rideg-hideg hodályok, messziről felismerhetőhivatalok , hanem kellemes benyomást keltő, szemet gyönyörködtető építkezések, az ablakokon (nem négyszögletes lyukak) redőnyök, belül virágok. Azért említettem az előbb köztársasági parlamentet, mert Montenegrónak mamár — 1950 óta — nem Cetinje, hanem Titográd a fővárosa, bár a közigazgatási központok még csak félig vannak itt. Hasonlóképpen gyönyörködik az ember, ha az új lakóházak között sétál. Itt is az ötlik leginkább a szemünkbe, hogy akármennyire is futószalagon, egy stílben építették ezeket a két-háromemeletes, erkélyes házakat — a szemnek mégsem egyformák. Noteszkénkbe külön nyomatékkal följegyeztük, hogyaz általában egyforma házak egy utcán belül is változatosak. Senki se gondolja, hogy valamilyen nagy, költséges változatosságról van szó. Nem, csak egy-egy más párkányzat, eltérő díszítés az ablakok alatt, másutt oszlopos megoldás — ennyi az egész. Titográd nemcsak politikai, közigazgatási és kulturális központjává fejlődik Montenegrónak — a gyorsan iparosodó köztársaság gazdasági életének máris legfontosabb centruma. Egymásután helyezik üzembe az új gyárakat. Ma már egész Jugoszláviában híres a titográdi dohánygyár és bútorgyár. A gépalkatrészgyár ugyancsak teljesen új, az edénygyár is az. A várost környező hegyekben rengeteg a bauxit, most épül egy alumínium-kombinát, Jugoszlávia legnagyobb üzemeinek egyike lesz. Az építkezéseket két nagy állami építkezési vállalat végzi. Az idén tervezik egy nagyteljesítményű vegyipari gyár építését is. Mindezt részint saját szemünkkel láttuk, részint pedig a város egyik vezetője mondotta el nekünk. Azt is elmondotta, hogy a város lakosságának növekedését szinte nem is tudják számontartani, mert olyan gyors itt a fejlődés. A legközelebbi években mintegy 50 ezerig tervezik a lakosság számának emelkedését. A lakosság számbeli növekedése mindenekelőtt az elhelyezéssel és az ellátással függ össze — de ez még nem minden. A kulturális szükségletek kielégítése is gondokat okoz. Vannak már új iskolák — elemi, gimnázium, politechnikum, zeneiskola —, de évről évre bővítésre szorulnak. Ugyanígy az egy mozi is szűknek bizonyul már. No persze, kellemes gondok ezek, nem a tőkés kizsákmányolás szomorú következményei, hanem az új útra tért népek fölemelkedésének velejárói. Nyugodtan mondhatjuk: Titográd fejlődésében gyökeresen új fejezet nyílik, ha közlekedési viszonyai megjavulnak. Jelenleg az országúti forgalmon kívül mindössze egy keskenyvágányú vasutacska köti össze Dubrovnikkal, illetve Sarajevóval — Belgrád pedig szinte elérhetetlen messzeségben van. A légi közlekedés sűrű, fejlett és többirányú — de az csak a személyforgalom szempontjából jöhet számításba. A térképeken már örvendetes jelmagyarázat látható: szaggatott vonalkák mutatják Jugoszlávia új, normál nyomtávú vasútjának irányát, amely Belgrád és az Adria partján levő Bar városka között épül, délnyugat— északkelet irányban szelve keresztül az országot. Ez az új vasútvonal Titográdot is érinti, s közel hozza Belgrádot, Zágrábot, Skopljét és a többi fontos nagy várost. Az új vasút előreláthatólag 1956 végére elkészül. Most mi még csak két lehetőség közül választhatunk, amikor Titográdtól elbúcsúzván, Sarajevóba készülődünk. Vagy 426 kilométert döcögünk a keskenyvágányú vasúton , vagy 50 percig repülünk. Mondani is fölösleges, társaságunk az utóbbit választotta. Férfiasan bevallom, hogy én még soha nem ültem repülőgépen — noha 100 ezer kilométernél többet utaztam életemben, de mindig gépkocsin, vonaton és hajón — sohasem repülőgépen ... Nahát, ez kellett most nekem! Ahelyett, hogy a repülés szépségeit Budapest és Debrecen között tapasztaltam volna meg, repülhetek most Montenegro égbenyúló hegyei fölött... És bizony repültem, szép, ezüst színű madarunk pillanatok alatt 3600 méter magasságba emelkedett. Eleinte csak a gép belső berendezését nézegettem, aztán alázatosan hallgattam útitársam felvilágosító kiselőadását a repülés gyönyöreiről: -Érzed, most 100 métert is zuhanhatunk... esünk ennél még nagyobbat is...« A gép tele volt utassal, négy-öt apró gyerek is hancúrozott, de mekkorákat mulattunk, amikor billent a repülő! Ezek a lurkók aztán engemet is nekibátorítottak, már a táj szépségeiben akartam gyönyörködni, de sajnos alattunk csak a hófehér felhők hömpölyögtek, semmit sem lehetett látni. A nap szikrázva ragyogott, s kint igen hideg lehetett, mert az ablakokra dér csapódott. Hamar eltelt az ötven perc, s amikor már egészen jól éreztem magamat, kigyulladt a dohányzást tiltó felírás — ami már a leszállás közeledését jelzi... Tapasztalt utasok mesélték, hogy azért kivételesen sima utazás volt ez, Montenegro fölött sokkal cifrább is szokott lenni... Az utazás izgalmai majdnem kiverték a fejemből, hogy hova is érkezünk: Sarajevóba, Bosznia és Hercegovina fővárosába. Azt hiszem, más is úgy van vele, ennek a városnak a nevéről két dolog jut az ember eszébe. Az egyik: 1914. június 28, amikor egy délszláv hazafi, Gavrilo Princip, az elnyomott, gyarmati sorban tengődő jugoszláv népek tiltakozásaként Sarajevóban lelőtte a gyűlölt Ferenc Ferdinándot. A másik pedig: a mi gyerekkori kis ócska, “békanyúzó« bicskánk, amelynek pléhből készült nyelére — nem tudom miért — az volt írva: Sarajevo... . .. Montenegró új fővárosában Tiográd. A »Crna Gora« szálloda. Előtérben a Moracsa folyó új hídja Az elmúlt vasárnap avatták fel Decsen a sárközi háziipari szövetkezet Népművészeti Házát. A mezőkövesdi Matyóház után ez az ország második tájháza. Régóta szőnek, hímeznek szebbnél szebb szőtteseket, hímzéseket a sárközi asszonyok, s most népköztársaságunk jóvoltából otthonhoz jutottak. Az utcai nagy szobában példaadó emlékeknek, a régiek munkájának adtak helyet. Itt van a szúnyoghálós mennyezete l ágy, benne régi galambos hímzésű párnák, vánkosok. Ugyancsak a régi szoba berendezéséhez tartozik az 1678-ból való sarokpad, festett asztalok és székek. Régimódi zöld szemes kályha fűti majd ezt a szobát. A felső falon levő tálason Sárköz tájművészetéhez tartozó szekszárdi fazekasok bokályai, tányérai kaptak helyet. A következő szobában a szövetkezeti tagok mostanában készült legszebb alkotásaiból rendeztek kiállítást. A falbaépített ízléses tárlókban, de az asztalokon is, szép munkákat láthat a látogató, a több ízben kitüntetett Werner Andrásni, Báli Istvánná, Szalai Józsefné, Dombai Jánosné, Kovács Józsefné, Vincze Istvánná, a szövetkezet elnöke, Dér Józsefné és Kun Sára készítette azokat. Iroda, átvevő helyiség, is van a házban. A Népi Iparművészeti Alapból létesített tájházat Móczi András, a HISZÖV elnöke adta át Vincze Istvánnénak, a sárköziek elnökének. A tájház avatásán részt vettek az ország különböző vidékeiről érkezett népi iparművészek, főként szövetkezeti elnökök, s miiközben átadták ajándékukat a vendéglátó sárközieknek (egy-egy szépen varrott törülközőt, kendőt, korsót vagy tálat), szinte rendre, egyformán, meghívással fejezték be beszédüket: jöjjenek el a sárköziek két hónap, fél év múlva a náluk is megtartandó tájházavatásra. Ezt az ünnepi találkozást szakmai tapasztalatcserére is felhasználták. Az ünnepélyes átadáson jelenlevő Mihályfi Ernő miniszterhelyettes a »Szocialista Kultúráért« kitüntető jelvényt adta át Peritty Mihálynénak, Kovács Józsefnénak és Déri Istvánnénak. Az ünnepi gyűlést követőleg a díszítőkedvű, szorgoskezű sárközi asszonyok a vendéglátásnak is megadták a módját. A délutáni műsorra idesereglett a környék aprajanagyja. A csillogó szemű lányok színpompás viseletben vidáman dalolnak, s járják a Peritty Mihályné (Mari néni) betanította táncokat, a Ballagóst, a Korsóst, a Karikázót. Változatosak és ötletesek ezek a táncok. A mozgás magasfokú művészi megnyilvánulásai, kifejeződik bennük az emberi méltóság érzete.Estefelé a főzésben részt vevő asszonyok hagyományos szakácstáncukat járják. Méltósággal, önérzettel, úgynevezett lassú, karikázómozdulatokkal járják. De a fiatalok párostánca kezdődik, összevegyülnek az öregek, a fiatalok. Ünnepelnek. Méltán örülnek a sárköziek, hiszen a tájházavatással művészetüket tisztelte meg az ország. K. Gy. TÁBOROZÁS CSOPAKON A MÜLTTŐL JOBBRA egy erdőszéli tisztáson, majdnem feleúton a csopaki vasútállomás és Veszprém között van a DISZ vezető-továbbképző nyári tanfolyama. A nagy kiterjedésű táborban több mint száz sátrat állítottak fel. Mintegy hatszáz fiatal férfi Budapestről és Ózdról, Salgótarjánból és Kaposvárról,, Győrből és Diósgyőrből és az ország többi részéből tanul, játszik, sportol, szórakozik s reggelenként az eget kémleli, milyen idő lesz ... Mert az időjárással megjárták: érkezésük után két álló napig szakadt az »égi áldás« és azóta is olykor rákezdett az eső. Ilyenkor bizony a hangulat is romlik, a fegyelem is meglazul, de azért vannak a táborvezetők, a táborban megalakult alapszervek titkárai és a sátorparancsnokok, hogy igyekezzenek rendet teremteni. Látogatásunk idején már hazakészülődik az első — ahogy itt egymás között mondják — »kísérleti« csoport. Ez a DISZ első ilyen tábora, s hogy aránylag kevés bajjal úsztak meg, ez annak is köszönhető, hogy a »kísérleti nyulak« szerepét a DISZ legfejlettebb rétege, az üzemi fiatalság vállalta. Borús idő köszöntötte a tábort az utolsó előtti napon. Ez nem is volt rossz: nincs túlságosan meleg a VIT jelvényszerző spartakiádon. Persze, nincsen szabályos sportpálya, de ezen könnyű segíteni. A tábor egyik széles főútvonalát »kinevezték« a százméteres síkfutás pályájának, meghúzták a vonalakat, s ha kissé göröngyös, dombos is, futni lehet rajta. A spartakiádon négyszáztizen indultak, s háromszázkilencvenegyen meg is szerezték a VIT-jelvényt.... A FIATALOK délutánra már kipihenték a spartakiád fáradalmait, de azért jólesett leheveredni a szabadtéri színpaddal szemben a domboldalra. A tanfolyam utolsó előadását tartották meg, a külpolitikai helyzetről. Majd két óra hosszat tartott az előadás, de senki sem ment el és senki sem unatkozott: az előadó érdekesen, szemléltetően és izgalmasan foglalta össze a Szovjetunió vezette béketábor harcát a békéért, s végül rámutatott a genfi értekezlet hatalmas jelentőségére. Bár másnap volt csak a hazautazás ideje, a táborzárás valójában már ekkor este megtörtént. Méghozzá nem is akárhogyan! Zászlóbevonásnál kiosztották az előző napi járőrverseny és az aznapi VIT jelvényszerző-verseny díjait, majd kultúrest következett. A színpad mellett hatalmas tábortűz lángjai szökkentek a magasba, a színpadon pedig a Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrendjével kitüntetett Művész Együttesének egy brigádja szórakoztatta a nézőtérnek kinevezett domboldalt ellepő fiatalokat. Remek volt a műsor és hálás a közönség, majd minden számot megismételtettek. S igazuk volt, a Néphadsereg művészegyüttesének ez a brigádja színvonalas műsoráért minden dicséretet megérdemel! Amikor este 11 óra után a műsorközlő bejelentette, hogy az előadás véget ért, a több mint 600 főnyiközönség alig akart eltávozni. »Szívesen elhallgattuk volna akár az ötórai ébresztőig« — mondották az egésznapi foglalkozás után fáradt fiatalok. ELJÖTT AZ UTOLSÓ NAP. A kora reggeli órákban megkezdődött a leszerelés, utána egyes csoportok már neki is vágtak az állomásig tartó több mint hétkilométeres útnak. Szállt az ének az úton, az itt tanult munkásdalokat énekelve indultak haza, jól végzett munkájuk után az üzemi fiatalok, hogy Budapesten, Borsodban, Nógrádban és mindenütt felhasználják munkájukban az itt tanultakat. Mire pedig ezek a sorok megjelennek, már az ország középiskolásainak DISZ-vezetői tanulnak a csopaki táborban ... Lukács Imre A Vóváxil Hagycikusz júliusi nuispeácái Ez az esztendő a magyar artisták nagy erőpróbája. Elsőízben nyílt alkalom arra, hogy teljes cirkusz-társulat utazzék külföldre, sőt, egyszerre két nagy együttesünk szerepel Lengyelországban és a Német Demokratikus Köztársaságban. A külföldi jelentések megérdemelt nagy sikerekről számolnak be. De ez a helytállás csupán egyik része az erőpróbának. A másik az, hogy ilyen körülmények között, tehát sok jó artista távollétében se szálljon alább a Fővárosi Nagycirkusz műsorának színvonala. A júliusi műsorban mindössze hat külföldi szám van. Az előadás nagy részében egészen fiatal artisták szerepelnek, akik még az Artistaképző Iskola falai között tanulnak, s most először lépnek közönség elé. A műsor jó és ebben természetesen nagy részük van a román és csehszlovák vendégművészeknek. Sok tapsot kap a »2 Poldis«, »Lidya Krateyl« és a »3 Walotto«. A »2 Diocescu« zenebohóc-száma olyan, amilyen általában legfeljebb egyegy akad a legjobb cirkuszműsorokban is. A tucatnyi hangszeren művészien játszó, s közben fékezhetetlen nevetésre késztető férfit és igazi románszépség társát, ezt a virtuózan szájharmonikázó és xilofonozó asszonyt újra és újra visszatapsolja a közönség. Hát még amikor ráadásként magyar népdalokat énekel idegen akcentussal, de szívhezszóló kedvességgel és meglepően szép hangon! Nem véletlen, hogy éppen ez a kultúrált eszközökkel dolgozó artistapár aratta a legnagyobb sikert. Nem véletlen és mégis külön fel kell hívnunk rá ezúttal is azok figyelmét, akik a közönség igényeire hivatkozva olyan buzgalommal istápolják az alantas szórakozást. Okulhatnának ebből a példából a műsor bohóctréfáinak szerzői is. Értsék meg, hogy nemcsak tíz-tizenöt vödör víz széjjelloccsantásával lehet nevettetni. Tehetséges bohócunk, Stefi, akinek megbecsüléséről kormánykitüntetés tanúskodik, többre is képes volna, mint hogy csuromvizesen, a fejére zúdított sok liter víztől rekedten ismételten százszor hallott csattanókat. Sajnos, általános hiba ez, majd minden cirkuszműsorunkban megtalálható. Ami a műsorban szereplő fiatal magyar artistákat illeti, ezek egyáltalán nem szorulnak rá az elnéző, babusgató bírálatra. Tehetségesek, ügyesek, sokoldalúak, mozgásukat az alapos képzettség fölénye jellemzi. És szépek is, frissek, lendületesek. Cirkuszporondon ritkán látható olyan hatásos táncprodukció, amilyet a »21 Kondoros!« néven szereplő — de nem is 21, hanem legalább 30 — fiú és lány mutatott be. A fiúk bravúros kardtánca valósággal tűzbe hozta a közönséget. És közben a szerencsés találkozások örömével fedezhették fel a nézők egy-egy kitűnően táncoló fiatalban az előbbi számok zsonglőrjét, vagy görkorcsolyázóját. A fiatalok produkciói egyáltalában nem voltak sablonosak, nem viselték magukon holmi receptszerűség jelét. S ha akadtak botlásaik, hibás mozdulataik — bár elég ritkán — ezek legfőbb oka éppen az, hogy nem riadnak vissza a rendkívül nehéz, hosszú évek beidegzettségét igénylő mutatványoktól sem. A Fővárosi Nagycirkusz júliusi műsora amellett, hogy kellemes szórakozást ad, meg is nyugtathat: nincs baj az utánpótlással. Artistáink az erőpróbát idehaza is sikerrel megállják. Kürti László A daudác utcai megváltozik a fürdési rend 1955. augusztus 5-től. férfiak részére kedden, csütörtökön, szombaton egész nap, vasárnap 13 óráig. Nyík részére hétfőn, szerdán, pénteken egész nap lesz nyitva! A Vádfüek férfiak és nők részére mindennap nyitva.