Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-05-08 / 19. szám
(feiltet Ószkáz: Tlod cut qjcq&a Fö&t Kérdezd meg a lombot, őszi szél kavarja, Rügyet hajt-e télen, levelet hulltin, Mikor talpad alatt zörög az avarja. Alkonyul, korán jön az este telente. Kérdezd meg a krátert, mért füstöl a vulkán? S a költő számára mi a naplemente? Feleli a falomb: Nem értem, mit mondtál, Egyenlítő, délkör emberi talányok, Társaim rügyeznek, lehet még olyan táj. Feleli a vulkán, Odalenn a mélyen Csak egy dobbanás kell, s tüzet újra hányok, Földanyám parancsát követem kevélyen. S válaszol a Nap is s vele milliárdnyi Csillag bólintgat rá, helyeslő ezüstfény: A Föld túlsó felét nem tudod kivárni? Ne riadj időtől, bútól, szenvedéstől, Költő, a tolladat kapd kezedbe tüstént. Nem hallod a morajt? Tiéd az egész Föld! Kodály Zoltán az énekszakfelügyelők között Ki felügyel a szakra, tudja: ez nem megy babra. Itt nincs helyén a babra: Rá kell csapni a hangra, Nem kartint helyett a kaxurtra. Emlkül a zenész gyatra, Csak az viheti nagyra, Kinek a kóta nem abrakababra. Ezzel a mulatságos versükével válaszolt Kodály Zoltán kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész, a Központi Pedagógus Továbbképző Tanfolyam énektanszakának üdvözlésére. A tanszak énekszakfelügyelők részére rendezett háromhetes továbbképző tanfolyamának részvevői azért hívták meg a mestert, hogy segítségével, tanácsaival járuljon hozzá a mai zeneoktatás problémáinak megoldásához. Sötétkék szoknyás salgótarjáni úttürőhány topog a terem előtti folyosón: a Kodály Zoltán kottaolvasási verseny győztese, Horváth Eterka. Szőke haja tövéig átüt barackszín arcán az izgalom pirossága, kezében az üdvözlőbeszéd szövegét szorongatja. Kodály Zoltán jellemző szerénységével, közvetlenségével az első pillanatban lefegyverzi, elérzékenyíti ajelenlevőket, a kis úttörőlány remekül kivágja a beszédet, s mintha most a mester lenne igen-igen meghatódott. Meg is dicséri: — Jó diák lehetsz, hogy ezt a hosszú szöveget így megtanultad. Horváth László, az énektanszak vezető tanára is észrevehető meghatódottsággal üdvözli volt professzorát. Ezt az elfogódottságot enyhíti az ősz professzor tréfás versével. Egycsapásra közvetlen, bensőséges lesz a hangulat, amelyet átsző valami diszkrét ünnepélyesség. De igazában akkor köszöntik Kodály Zoltánt a hangatók, amikor a 28. Tricinia-jából az első és az utolsó tételt eléneklik. A szakfelügyelők beszámolnak az országkülönböző tájain összegyűjtött tapasztalataikról. Sok eredményről, de akadályokról is hallunk, hangjukban váltakozik az öröm és az aggódás. Sajnos, igen gyakran ütköznek még a bürokrácia makacs korlátaiba az alulról jövő, egészséges kezdeményezések. Kovács Lajos, Pest megye szakfelügyelője, elsősorban az alsó tagozatokban lát szaktanár-hiányt, de kevesli szakmai igényességüket, nemcsak tanítványaikkal , de önmagukkal szentben is. A főiskolai levelezőoktatás megindítását tartaná szükségesnek és olyan segédkönyvek kiadását is, amelyek az énektanárok oktatómunkáját megköznyítanék. Kodály Zoltán egyebek között hangsúlyozta: a zene olyan jellemfejlesztő ismeret, amely más téren is haszonnal jár, fejleszti a képességeket. Sokat várhatunk attól — folytatta —, hogy a néhány zenei általános iskola tanulóinak nemcsak a zenei tehetsége, hanem matematikai és helyesírási képessége is jobban fejlődik, mint az általános iskolai tanulóké. Számtan iránti képességük például a ritmusgyakorlatok által fejlődik. A professzor helyeselte Kun Aladárnak, Komárom-Esztergom megye szakfelügyelőjének ötletét: meg kellene valósítani a rendszeres zeneoktatást a rádióban és a rádióoktatás alkalmazkodjék az iskolák órarendjéhez, illetve a megfelelő osztályok zenetörténeti anyagához. Több felszólaló adatokkal bizonyította, hogy a heti óraszám és az ének-szaktanárok száma kevés az igényekhez képest. Felvetették, hogy szükséges volna többhelyütt zenei általános iskolák felállítása. A szakfelügyelők beszámoltak sok szép eredményről és egyéni kezdeményezésről, Kodály Zoltán helyeselte az öntevékeny munkát. —» Segíts magadon, s megsegít az oktatásügy... — mondta. Bizonyos, hogy a minisztérium szívesen segít ott, ahol lát egyéni kezdeményezést. Figyelmeztette a szakfelügyelőket: használják fel a helybeliek nyújtotta támogatást munkásságukhoz. Havasi Terézia NÉPMŰVÉSZETI PÁLYÁZAT A Dolgozó Ifjúság Szövetsége és a Népművelési Minisztérium a magyar ifjúság kulturális seregszemléje keretében, a DISZ II. kongresszusa és a varsói Világifjúsági Találkozó tiszteletére népművészeti pályázatot hirdet és az alábbi népművészeti ágak alkotóit hívja fel részvételre: 1. Fa-, csont-, szaru- vagy egyéb faragványok. 2. Fazekasmunkák. 3. Hímzés, szőttes, csipke stb. A versenyen részt vevő fiatalok olyan népművészeti alkotásokat készítsenek, amelyek mai életünk, nemzeti kultúránk, hagyományaink méltó kifejezői. Részvételi feltételekről felvilágosítást ad a DISZ Országos Központ ágit. prop. osztálya, Bp., XII., Böszörményi út 20—22. Marie Pujmanová: A LEGBOLDOGABB NAP Május 9-én ünnepli a Csehszlovák Köztársaság népe tizedik évfordulóját a legboldogabb napnak, amikor a Szovjet Hadsereg felszabadította Csehszlovákiát a hitlerfasiszták megszállása alól. Ebből az alkalomból közöljük Macie Pujmanová Államidíjas csehszlovák írónő írását. Mikolási Alex, a cseh nemzet nagy festője lerajzolt valamikor régen, még az osztrákok alatt egy fiatal orosz hőst, amint itatja lovát a folyóban. A folyó felett a Hradzsin tornyai látszanak, és a kép alá ezt írta a festő: »Nem lesz jó addig Csehországban, amíg orosz ló nem iszik a Vltava vizéből!« Ez a kép merült fel bennem, ezek a látnoki szavak jutottak eszembe, amikor felvonult a Szovjet Hadsereg Prága felszabadítására. Tíz évvel ezelőtt, május 9-ének reggelén jelentek meg Prága körzetében az első szovjet tankok, baráti válaszképpen esdeklő segélykérésünkre. Ezekben a napokban Prágát már a végpusztulás fenyegette. A dühöngő fenevad, ha vesztét érzi, akkor őrjöng a legjobban, s gyilkoló, romboló esztelenségének Prága könnyen a martalékául eshetett volna. Mindnyájan tudjuk, megtörténhetett volna, hogy éppen a háború utolsó napjaiban úgy elpusztítanak bennünket, hogy a városban kő kövön nem marad. Frankállamminiszter — az ő sugalmazására tették Lidicét a földdel egyenlővé —, a cseh nép rossz szelleme, kijelentette, ha a náciknak el kellene vonulniuk Prágából, nagyot csattanna utánuk az ajtó. És jöttek is a csattanások, a mennydörgések. — Prága falai, tetői, tornyai rázkódtak belé a füstoszlopok alatt. A német repülőgépek — nem egyszer csehszlovák jelzéssel álcázva — alacsonyan ereszkedtek rá az utcákra, és nemcsak házakra, a védtelen emberekre is tüzet szórtak. SS-banditák a légvédelmi pincéből aszszonyokat, gyermekeket kergettek az autóik alá, s a rádió egyre harsogta: újabb német páncélos osztagok közelegnek Prága felé. Szörnyű éjszaka volt, de annál boldogabb az ébredés. Az emberek mármár leszámoltak életükkel, s akkor új élet tárult elébük. Itt a Szovjet Hadsereg! Még ma is, ha visszagondolok arra a reggelre, az öröm és boldogság könnyei öntik el a szememet. Élet! Szabadság! Itt a tavasz! Ki a fényre a penészes pincékből! Aki bírja, rohanjon az oroszok elé. Eszembe jut egy másik reggel, 1939. március 15-ének szörnyű reggele, amikor förgeteges ítéletidőben Prágára rontottak — nem, nem az élet — a halál hírnökei, motorkerékpárokkal, nedves köpenyegekben: a Reichswehr. Kihalt utcákkal, üres ablakokkal, fagyos némasággal fogadta őket a város, most pedig, most ujjong, énekel, tapsol a még füstölgő Prága felszabadult népe, ujjong és énekel a háromszínű s vörös zászlókkal lobogó utcákon, ölelik, csókolgatják a szovjet katonákat, az anyák feléjük nyújtják gyermekeiket, hálás boldogsággal. Kedveseink! Felszabadítóink! Nincs az a zseniális rendező, aki viszsza tudná adni azt az ellentétet, melyet a történelem oly nagy kifejező erővel megteremtett: hogyan rontott rá Prága utcáira a náci halál, — és hogyan élesztette fel Prágát a szovjet népek tavasza! A felszabadult várost betölti a szagoknak, illatoknak valami furcsa, felejthetetlen keveréke. A tüzek füstje, torlaszok pora összeolvadt a kőolaj párolgásával, s a bodza vaníliás illatával. S jönnek mindenhonnan, hajadonfővel a fehérblúzos lányok, és virággal, nyíló faágakkal árasztják el a Szovjet Hadsereg hőseit. Virágokkal feldíszített tankokon látjuk felszabadítóinkat, sapkájukat csillogva díszíti a drága piros csillag. A szovjet katonák nemcsak öltözékük szerint hasonlítanak egymásra, s nemcsak kemény, napbarnított arcukkal, hanem főképpen a mosolyukkal, jóságos, emberi mosolyukkal, — ez a legszebb rajtuk! A Vencel téren emberek veszik körül a szovjet tankokat Szeretné mindenki megsimogatni Sztálingrád és Berlin hőseit, lángoly aláírásokat gyűjtenek az emlékkönyveikbe, s a fiúk felmerészkednek kíváncsi boldogsággal a szovjet teherautókra. S odafenn együtt ujjonganak, nevetgélnek a katonákkal, — szovjet autóban szovjet katonákkal utazni, boldogságuk netovábbja! Mindenfelé felhangzik a vidám nevetés, — milyen jól megértik egymást csehek és oroszok! Különösen az ukrajnaiakkal folyékony a társalgás, és minden beszédnek egy a vége: nevetés, mulatság. De a külvárosokban itt-ott még hallani lehetett a dörgéseket. A sötétebb utcákon estefelé utolsó töltényeiket lövik ki az ittragadt náci kártevők. S a prágai partizánok csodálattal, lelkesedéssel beszélnek a szovjet katonák rettenthetetlenségéről. Porijén, egy sarokház tetején ottmaradt egy gépfegyver-fészek. A szovjet katonák megállnak nyugodtan az utca másik oldalán, és tüzet nyitnak géppisztolyaikból a gépfegyver-fészekre. Amikor elindulunk a Régi város térre, ahol a németek felgyújtották értékes gótikus tanácsházunkat, az utak zárva vannak, ott még harcolnak a szovjet egységek. Hány és hány szovjet hős áldozta fel életét Prága szabadságáért! Prága legrégibb iparosnegyedét Smichovot ékesszóló felszabadulási emlékmű díszíti, a hatalmas szovjet tank, s nem szobrászművész alkotása, hanem maga a történelmi valóság: a Szovjet Hadsereg nagy utat megtett harckocsija. Szovjet munkások készítették ezt a harckocsit, hogy elinduljon a forradalmi Prága segítségére, és Leljusenka tábornok hadseregének 23-as tankjaként elsőnek futott be Prága utcáira. Az emlékmű alapzatán arany betűk örökítik meg a Prága felszabadításáért életüket vesztett szovjet katonák nevét; ott olvashatjuk köztük a régi történelmi nevet is: a Hmelnyickijét. A szovjet tank magas, gránitköves alapzaton áll, hogy messzire lássék, az ágyúcső az Éhfal felé mered, a Szovjet Hadsereg győzelmi szimbólumaként, és valamennyi békebolygató figyelmeztetéséül. Tereken, utcákon, udvarokon tíz éve, hogy felhangzottak a harmonikával kísért, kedves orosz dalok, tíz éve, hogy megígéztek, énekre tanítottak minden prágait. Aztán eltűntek Prága keresztutcáiból a cirillbetűkkel írott iránytáblák, s búcsút vettünk meghatottan Konyev marsaiból, Prága egykori főparancsnokától, s az orosz és ukrajnai elvtársaktól, barátoktól, akik visszatértek azóta szovjet hazájukba, örök hálánkkal kísérve. E gyönyörűszép emlékek nem homályosulnak el bennünk, de hiszen nem is emlékek, valóság ez, a mi jövőnk, maga az élet. Csehszlovákia nem lenne a Szovjetunió barátsága nélkül. Az első szovjet tank, amely 1945-ben befutott Prága utcáira KMár György Kossuth-díjas festőművész megfestette Klement Gottwald elvtrset, amint 1929-ben, a csehszlovák parlamentben elmondja nevezetes beszédét. A festményt Ünnepélyes keretek között adják át Prágában a Csehszlovák Kommunista Pártnak, a nemzetközi proletárszolidaritás szép példájaként