Művelt Nép, 1956 (7. évfolyam, 1-43. szám)
1956-01-01 / 1. szám
ÍRTA: RAJNA BÉLA FÉNYKÉPEZTE: HÍRES TIBOR gy nap híjén kéthetes turista-kirándulás után visszaérkezett a Szovjetunióból az első magyar turistacsoport. Most jegyzeteimet rendezgetve rájövök, hogy hiába adtam kétszer is rövid telefon jelentést Moszkvából a Művelt Népnek, az élménybeszámolót mégiscsak elölről kell kezdenem. Az első nagy élmény a leninhegyi Lomonoszov Egyetem volt, amelyet vagy félórával megérkezésünk előtt már a vonatablakból láttunk meg. A második már a szállodában fogadott bennünket, helyesebben maga a szálloda, a huszonegy emeletes épületkolosszus jelentette az élményt. Szeretném egy kissé érzékeltetni azt a hangulatot, amely Moszkvában az első órában fogott el bennünket. Nem vagyok úgynevezett gyomorember és ha most leírom, miből állt az első reggelink, nem hivalkodásból teszem, hanem azért, hogy az okasók érezzék, amit mi éreztünk: gazdag országba érkeztünk, ahol nagyon jól élnek az emberek. Tehát az első reggel a Leningradszkaja szálló éttermében. Orosz szokás szerint nem meleg folyadékkal, hanem egy pohár hideg kefirrel kezdődött. Csakhogy ez a kefir jobb is, ízletesebb is, mint amilyet Budapesten ismertünk meg. Sokan azt hitték, hogy tejfölt kaptunk. Az asztalon púpozott halomban barna és fehér kenyér, nagymennyiségű vaj. Mindenki annyit fogyaszthatott, amenynyit óhajtott. Persze azok jártak rosszul, akik nagyon nekiestek, mert mire a reggeli közepére értünk , már kidőltek. A következő fogás nagy adag lazac és fekete kaviár volt. És azután jött a meglepetés. A fürge pincérhad teljes déli húsadagot szolgált fel: vagdalthúst párolt rizzsel Ezután kampót, forró tea vagy tejeskávé következett cukrászsüteménnyel és végül egy tál mandarint helyeztek elénk. Szó, ami szó, voltak, akik kidőltek a vagdalt húsnál, de olyan egy sem akadt köztünk, aki a mandarint otthagyta volna... Így indult a moszkvai kirándulás.Rendelkezésére bocsátunk egy autót... — Köszönöm, nincs szükségem rá. — De értse meg, autó nélkül semmire sem jut. — Nem kérek autót! — Nem értem. Miért nem akar kocsit? — Mert gyalogolni jó. Ez a beszélgetés két órával a fent vázolt reggeli után zajlott le, az egyik vendéglátó és közöttem. A moszkvai elvtárs kedves figyelemmel ajánlotta fel a kocsit, mert tudta, hogy az újságíró többet akar nézni és látni, mint az átlag turista. Általában megható volt a figyelem, amellyel körülvettek bennünket. Az Inturiszt Csapig elénk küldte Jevgenyij Lebegyevet, aki Moszkvában tanult meg magyarul és bár kicsit idegenes kiejtéssel, de tökéletes irodalmi magyarsággal beszélgetett velünk arról, hogy ki mit szeretne megnézni a szovjet fővárosban. Ha az első percben kínálták fel nekem az autót, bizonyára elfogadtam volna. De a reggeli és a beszélgetés között eltelt két óra alatt már sétáltam a 25 fokos hidegben Moszkva utcáin, már ültem a Metrón, orosz tudásom segítségével kicsit megismertem a szovjet embert és ezért határoztam el, hogy Móricz Zsigmomd tanítását követem: gyalogolni jó. Nyolc nap alatt sokat gyalogoltam, elfáradtam, de megérte. Még sokkal nagyobb fáradságot is vállaltam volna. Néhány apró odavetett vázlatszerű rajzban szeretném most bemutatni az olvasóknak, mit láttam és mit tapasztaltam Moszkvában. * Moszkvában nagyon szeretik a magyarokat. Hires Tibor, a Művelt Nép fotóriportere már az első napon sok riportképet készített az utcán is, a Metrón is. *4 Taganszkajaállomáson lefényképezte Marija Szatikovát, a Metro pirossapkás, tárcsás indítóját. A lány megkérdezte, melyik lapban jelenik meg majd a kép? — Magyar újságban. — Ó, maguk magyarok — kiáltott fel és egészen belepirult az örömbe. Jöjjenek el máskor is hozzánk, a magyarok nagyon szívesen látott vendégeink. Amikor a lépcső felé indultunk, utánunk szaladt. — Adják át üdvözletemet a magyaroknak. Bárhol jártunk is, amint megtudták, hogy magyarok vagyunk, nyomban ölelgetni kezdtek, barátságosan megveregették a vállunkat, dicsérték hazánkat és népünket a szép eredményekért. Ismeretlen emberek érdeklődtek Budapest, Debrecen, Szolnok iránt és nyomban hozzátették, már jártak nálunk, harcoltak a szabadságunkért,utóbuszon utaztam. Húsz kopejkáért olyan nagy távolságra vitt az autóbusz, hogy csak bámultam a meglepetéstől A kocsi közepén álltam, és hátulról hirtelen szóváltást hallottam. Egy ingerült utas vitatkozott a kalauznővel. — Tessék — bosszankodott a kalauznő —, nekünk állandóan azt magyarázzák az értekezleten, hogy nem szabad feleselnünk, mindig az utasnak van igaza. Hát tűrhetem szó nélkül ezt a hangot? A vitába mások is beleavatkoztak, a kalauznő pártjára álltak. — Ne avatkozzanak a dolgomba, nem magukhoz szóltam — hurrogta le őket az ingerült utas. De erre már én sem tudtam türtőztetni magam, hátraszóltam: — Elvtársak, hát maguk is? Azt hittem ilyesmi csak nálunk, Budapesten fordul elő... Pillanatnyi csend támadt, aztán harsány kacagásba tört ki a kocsi valamennyi utasa. Az ingerült férfi és a bosszús kalauznő is velünk nevetett. És valaki nagyon melegen, szótlanul megszorította a kezemet ... * Metropol-szálló Inturiszt kirendeltségén jártam. Egy aznap érkezett svájci vendég izgatottan érdeklődött az Inturiszt tisztviselőjénél: — Ha telefonálni akarok, kitől kell engedélyt kérnem, a külügyminisztériumtól ? — Ugyan, fáradjon a szobájába és hívja a kívánt svájci állomást... — Ha múzeumba akarok menni, vagy a város más nevezetességeit szeretném megnézni, önök adnak kísérőt? — Ha kívánja, készséggel, de ha egyedül akar menni, bárhova akadálytalanul bejuthat... — Üzletbe is mehetek egyedül? Vásárolhatok? Beszélgethetek szovjet emberekkel? Az Inturiszt tisztviselője udvariasan, arcrándulás nélkül állta a kérdésözönt. Szívélyesen megmagyarázta, hogy bárhova mehet, vásárolhat is, bárkivel beszélgethet, teljesen szabadon mozoghat. A svájci turista nagyon meglepődött a válaszon, s aztán kivágta a nagy adut: — De ugye, fényképezni nem szabad? — Kedves uram! Ott fényképez, ahol akar. A svájci fejcsóválva távozott. Az egyik este a város külső részén jártam. Taxit kerestem, de a taxiállomás üres volt és a 30 méter széles úton hiába integettem a robogó kocsiknak, nem vették észre kérő mozdulataimat, öt percnyi hasztalan vadászat után tehetetlenségemben az út közepén álló közlekedési rendőrhöz mentem. Elmondtam, hogy külföldi vagyok, magyar újságíró, nem tudom, hogyan szerezhetnék egy taxit. Kértem, adjon tanácsot. —■ Várjon csak egy percig — mosolygott kedvesen a rendőr. — Maga figyelje a híd felől jövő autókat, én pedig a másik oldalt lesem, majd szerzek kocsit. Egy perc múlva már lendült a rendőr kezében a tárcsa, megállt egy taxi, és én már roboghattam is a szálloda felé. N. A. Mihajlov, a Szovjetunió kulturális ügyeinak minisztere fogadta az ötödik magyar filmfesztiválra érkezett magyar küldöttséget. Balról jobbra: N. A. Mihajlov, Kálint Gyula népművelési miniszterhelyettes, a küldöttség vezetője, Latabir Kálmán, Ferrari Violetta, Gordon Zsuzsa Marija Szálikova, a moszkvai Metro Taganszkaja állomásának vonatindítója Az Udornyik Filmszínház a magyar filmfesztivál megnyitási napján IIINepj ghamuk tsaxp Dolgorukij hercegnek, Moszkva alapítójának szobra a havas moszkvai éjszakában A magyar dínanövészeti küldöttség a Moszkvai Nagyszínház előtt. Balról jobbra: Makk Károly, mellette az Inturiszt képviselője, Ferrari Violetta, Latabir Kálmán, Gordon Zsuzsa, Kállai Gyula miniszterhelyettes és Barsi Béla