Művelt Nép, 1956 (7. évfolyam, 1-43. szám)

1956-01-01 / 1. szám

ÍRTA: RAJNA BÉLA­­ FÉNYKÉPEZTE: HÍRES TIBOR­ gy nap híjén kéthetes turista-kirándulás után visszaérkezett a Szovjetunióból az első magyar turistacsoport. Most jegyzeteimet rendezgetve rájövök, hogy hiába adtam kétszer is rövid tele­fon jelen­tést Moszkvából a Művelt Nép­nek, az élménybeszámolót mégiscsak elölről kell kezde­nem. Az első nagy élmény a len­in­­hegyi Lomonoszov Egyetem volt, amelyet vagy félórával megérkezésünk előtt már a vo­natablakból láttunk meg. A második már a szállodában fo­gadott bennünket, helyesebben maga a szálloda, a huszonegy emeletes épületkolosszus jelen­tette az élményt. Szeretném egy kissé érzékel­tetni azt a hangulatot, amely Moszkvában az első órában fo­gott el bennünket. Nem vagyok úgynevezett gyomorember és ha most leírom, miből állt az első reggelink, nem hivalko­dásból teszem, hanem azért, hogy az okasók érezzék, amit mi éreztünk: gazdag országba érkeztünk, ahol nagyon jól él­nek az emberek. Tehát az első reggel a Le­­ningradszkaja szálló éttermé­ben. Orosz szokás szerint nem meleg folyadékkal, hanem egy pohár hideg kefirrel kezdődött. Csakhogy ez a kefir jobb is, íz­­letesebb is, mint amilyet Buda­pesten ismertünk meg. Sokan azt hitték, hogy tejfölt kap­tunk. Az asztalon púpozott ha­lomban barna és fehér kenyér, nagymennyiségű vaj. Mindenki annyit fogyaszthatott, ameny­­nyit óhajtott. Persze azok jár­tak rosszul, akik nagyon neki­estek, mert mire a reggeli kö­zepére értünk , már kidőltek. A következő fogás nagy adag lazac és fekete kaviár volt. És azután jött a meglepetés. A fürge pincérhad teljes déli húsadagot szolgált fel: vagdalt­­húst párolt rizzsel Ezután kampót, forró tea vagy tejes­kávé következett cukrászsüte­ménnyel és végül egy tál man­darint helyeztek elénk. Szó, ami szó, voltak, akik kidőltek a vagdalt húsnál, de olyan egy sem akadt köztünk, aki a man­darint otthagyta volna... Így indult a moszkvai kirán­dulás.R­endelkezésére bocsá­tunk egy autót... — Köszönöm, nincs szüksé­gem rá. — De értse meg, autó nélkül semmire sem jut. — Nem kérek autót! — Nem értem. Miért nem akar kocsit? — Mert gyalogolni jó. Ez a beszélgetés két órával a fent vázolt reggeli után zaj­lott le, az egyik vendéglátó és közöttem. A moszkvai elvtárs kedves figyelemmel ajánlotta fel a kocsit, mert tudta, hogy az újságíró többet akar nézni és látni, mint az átlag turista. Általában megható volt a fi­gyelem, amellyel körülvettek bennünket. Az Inturiszt Csa­pig elénk küldte Jevgenyij Le­­begyevet, aki Moszkvában ta­nult meg magyarul és bár ki­csit idegenes kiejtéssel, de tö­kéletes irodalmi magyarsággal beszélgetett velünk arról, hogy ki mit szeretne megnézni a szovjet fővárosban. Ha az első percben kínálták fel nekem az autót, bizonyára elfogadtam volna. De a reggeli és a beszélgetés között eltelt két óra alatt már sétáltam a 25 fokos hidegben Moszkva ut­cáin, már ültem a Metrón, orosz tudásom segítségével ki­csit megismertem a szovjet embert és ezért határoztam el, hogy Móricz Zsigmomd tanítá­sát követem: gyalogolni jó. Nyolc nap alatt sokat gyalo­goltam, elfáradtam, de meg­érte. Még sokkal nagyobb fá­radságot is vállaltam volna. Néhány apró odavetett vázlat­szerű rajzban szeretném most bemutatni az olvasóknak, mit láttam és mit tapasztaltam Moszkvában. * M­oszkvában nagyon szere­tik a magyarokat. Hires Tibor, a Művelt Nép fotóripor­tere már az első napon sok ri­portképet készített az utcán is, a Metrón is. *4 Taganszkaja­­állomáson lefényképezte Ma­rija Szatikovát, a Metro piros­­sapkás, tárcsás indítóját. A lány megkérdezte, melyik lap­ban jelenik meg majd a kép? — Magyar újságban. — Ó, maguk magyarok — kiáltott fel és egészen belepi­rult az örömbe. Jöjjenek el máskor is hozzánk, a magya­rok nagyon szívesen látott ven­dégeink. Amikor a lépcső felé indul­tunk, utánunk szaladt. — Adják át üdvözletemet a magyaroknak. Bárhol jártunk is, amint megtudták, hogy magyarok va­gyunk, nyomban ölelgetni kezdtek, barátságosan megve­regették a vállunkat, dicsérték hazánkat és népünket a szép eredményekért. Ismeretlen em­berek érdeklődtek Budapest, Debrecen, Szolnok iránt és nyomban hozzátették, már jár­tak nálunk, harcoltak a sza­badságunkért,­utóbuszon utaztam. Húsz kopejkáért olyan nagy távolságra vitt az autóbusz, hogy csak bámultam a meg­lepetéstől A kocsi közepén áll­tam, és hátulról hirtelen szó­váltást hallottam. Egy ingerült utas vitatkozott a kalauznővel. — Tessék — bosszankodott a kalauznő —, nekünk állandóan azt magyarázzák az értekezle­ten, hogy nem szabad felesel­nünk, mindig az utasnak van igaza. Hát tűrhetem szó nélkül ezt a hangot? A vitába mások is beleavat­koztak, a kalauznő pártjára álltak. — Ne avatkozzanak a dol­gomba, nem magukhoz szóltam — hurrogta le őket az ingerült utas. De erre már én sem tud­tam türtőztetni magam, hátra­szóltam: — Elvtársak, hát maguk is? Azt hittem ilyesmi csak ná­lunk, Budapesten fordul elő... Pillanatnyi csend támadt, aztán harsány kacagásba tört ki a kocsi valamennyi utasa. Az ingerült férfi és a bosszús kalauznő is velünk nevetett. És valaki nagyon melegen, szótlanul megszorította a keze­met ... * Metropol-szálló Inturiszt kirendeltségén jártam. Egy aznap érkezett svájci ven­dég izgatottan érdeklődött az Inturiszt tisztviselőjénél: — Ha telefonálni akarok, ki­től kell engedélyt kérnem, a külügyminisztériumtól ? — Ugyan, fáradjon a szobá­jába és hívja a kívánt svájci állomást... — Ha múzeumba akarok menni, vagy a város más neve­zetességeit szeretném meg­nézni, önök adnak kísérőt? — Ha kívánja, készséggel, de ha egyedül akar menni, bár­hova akadálytalanul bejuthat... — Üzletbe is mehetek egye­dül? Vásárolhatok? Beszélget­hetek szovjet emberekkel? Az Inturiszt tisztviselője ud­variasan, arcrándulás nélkül állta a kérdésözönt. Szívélye­sen megmagyarázta, hogy bár­hova mehet, vásárolhat is, bár­kivel beszélgethet, teljesen sza­badon mozoghat. A svájci tu­rista nagyon meglepődött a vá­laszon, s aztán kivágta a nagy adut: — De ugye, fényképezni nem szabad? — Kedves uram! Ott fény­képez, ahol akar. A svájci fejcsóválva távozott. A­z egyik este a város kül­ső részén jártam. Taxit kerestem, de a taxiállomás üres volt és a 30 méter széles úton hiába integettem a ro­bogó kocsiknak, nem vették észre kérő mozdulataimat, öt percnyi hasztalan vadászat után tehetetlenségemben az út közepén álló közlekedési rend­őrhöz mentem. Elmondtam, hogy külföldi vagyok, magyar újságíró, nem tudom, hogyan szerezhetnék egy taxit. Kér­tem, adjon tanácsot. —■ Várjon csak egy percig — mosolygott kedvesen a rend­őr. — Maga figyelje a híd felől jövő autókat, én pedig a másik oldalt lesem, majd szer­zek kocsit. Egy perc múlva már lendült a rendőr kezében a tárcsa, megállt egy taxi, és én már ro­boghattam is a szálloda felé. N. A. Mihajlov, a Szovjetunió kulturális ügyeinak minisztere fogadta az ötödik­ magyar filmfesztiválra érkezett magyar küldöttséget. Balról jobbra: N. A. Mihajlov, Kálint Gyula népművelési miniszterhelyettes, a küldöttség vezetője, Latabir Kálmán, Ferrari Violetta, Gordon Zsuzsa Marija Száli­kova, a moszkvai Metro Taganszkaja állomásának vonatindítója Az Udornyik Filmszínház a magyar filmfesztivál megnyitási napján IIIN­epj ghamuk tsaxp Dolgorukij hercegnek, Moszkva alapítójának szobra a havas moszkvai éjszakában A magyar d­ínanövészeti küldöttség a Moszkvai Nagyszínház előtt. Balról jobbra: Makk Károly, mellette az Inturiszt képviselője, Ferrari Violetta, Latabir Kálmán, Gordon Zsuzsa, Kállai Gyula miniszterhelyettes és Barsi Béla

Next