Művészet, 1960 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1960 / 1. szám
A „MŰVÉSZET” FELADATAIRÓL POGÁNY D. GÁBOR Másfél esztendős szünet után képzőművészetünknek újra van szakfolyóirata. A „Műterem” 1958-as évfolyamát követően most „Művészet” címmel jelennek meg azok a cikkek, tanulmányok, kritikák, hírek, melyek a festészet, szobrászat, grafika, iparművészet problémáival igyekeznek megismertetni a közönséget, a műbarátokat, a kulturális kérdések iránt érdeklődő tömegeket. Lapunk új nevének felvétele a megbecsülés és a tisztelet megnyilatkozása a kilencvenegyéves Lyka Károly — mesterünk és mintaképünk — iránt, aki századunk elején másfél évtizeden át szerkesztette a „Művészet"-et, s aki tudományos, ismeretterjesztő munkásságával követendő szép hagyományokat teremtett a művészettörténészeknek, kritikusoknak, képzőművészeknek egyaránt. Több mint negyven év után, a népszabadság megvalósulásának, a szocializmus építésének körülményei között azt szeretnénk elvégezni, amit kiváló képességű elődeinknek a Habsburg-monarchia áldatlan művelődéspolitikai feltételei között kellett megoldaniuk, istápolni a haladó művészetet, gondozni legértékesebb eredményeit, segíteni valamennyi tehetségét, ismertetni legújabb törekvéseit. Ez ma pártos állásfoglalást jelent a szocialista realizmus mellett, egyfajta forradalmi következetességet, mely az alkotómunkában a nép igazságának, boldogságának szolgálatát vállalja, részt kér a munkásosztály világtörténelmi horderejű művének létrehozásában, a kommunizmus kivívásában. Folyóiratunk akkor tölti be hivatását, ha rendszeresen be tud számolni arról, hogy miként alakul képzőművészetünk helye az új társadalomban, hogyan tükrözi, segíti a szocialista építést? Ebbe az ismeretkörbe — természetesen — kortársaink alkotásaival együtt progresszív tradícióink, az egész emberiség maradandó remeklései mind beletartoznak. Meg kell találnunk azokat a fejlődéstörténeti törvényeket, melyek a művészetek sajátos élettanában a klasszikusok teljesítményeinek szerves kiegészítését, továbbépítését jelentik századunk mélyreható szociális változásai idején. Mindenek előtt a pártosság műtörténelmi tanulságaival kell szembe néznünk, azzal a lenyűgöző példatárral, mely a legnagyobbak műveiben a haladás kifejezését, őszinte hitvallását hangsúlyozza. A mai viszonyok között ez a munkásosztály világnézetének, a marxi-leniai ideológiának művészi igazolásával egyenlő. Minden számottevő előzmény végül is a humanizmus kiteljesedése, a csonkítatlan emberi harmónia felé vezette a művelődés útját. A képzőművészeti kultúra virágzása, terjesztése hazánkban a szocializmus megteremtésének elmaradhatatlan velejárója. Öntudat, igényesség, ízlés elképzelhetetlen széleskörű műveltség nélkül, s a szocialista ember nem nélkülözheti a látás, a vizuális érzékelés pallérozottságát. Feledhetetlen elődeink viszont nem helyettesíthetik a ma művészét a jelen megörökítésének, élményszerű magyarázatának elvégzésében. A múlt előremutató megnyilatkozásai fogékonyabbá tehetik a mai közönséget a forradalmi eszméknek, a társadalmi együttélés igazságosabb feltételeinek megértésére, de napjaink nagy horderejű sorskérdéseire, a béke megőrzésének, az imperializmus katasztrófapolitikájának alternatíváira magunknak kell válaszolnunk. Aki részt vesz korunk hatalmas feladatainak megoldásában, akár a termelésben, akár a művészi alkotómunkában, az óhatatlanul is találkozik egymással a legnemesebb emberi szolidaritás mesgyéjén, a közösség érdekeinek képviseletében. Helyes lenne, ha sikerülne a „Művészet"-nek igazi szakfolyóirattá lennie, nem Vart pour Vart-os módon, hanem a mesterségbeli tennivalókat dialektikusan értelmezve. Mert ha így kezeljük a szakmát, szerteágazó összefüggéseivel, a művész történetileg kipróbált felelősségérzetével, akkor e fogalomban az élet, a valóság ismerete is benne van, de benne van mindaz, ami hősies helytállást, emelkedett érzelemvilágot, emberbarát erkölcsiséget a művészet valaha is megszólaltatott. Ilyen felfogás mellett a tehetség, a minőség, a korszerűség elemzésekor soha nem lehet elfeledkezni a környezetről, a közönségről, a tisztul eszmékről, a fejlődés menetéről, a munka társadalmi jelentőségéről, ami viszont egyéniségekben, típusokban, osztályokban, dolgozókban testesül meg. A művész szent kötelessége nevelni, boldogítani embertársait, követendő tettekre, ihlető elhatározásokra ösztönözni közönségét. Erre azonban csak akkor képes, ha van a valóságnak olyan része, jelenségeinek olyan lényeges vonása, amelyet nyilvánvalóvá tudott tenni, észrevétette a lélek, a természet rejtettebb tulajdonságait is. A képzelet is csak akkor tud magasra szárnyalni, ha tapasztalatokra támaszkodik, emlékekből indul ki. Képzettársulás se lehetséges tudás nélkül, a vízió is porba fullad bizonyosság, az értelem fénye nélkül. A magyar képzőművészet további fejlődése az alaposabb, árnyaltabb valóságismerettől függ. De ez a követelmény se új dolog, csak mint alkotói feltétel ezúttal tudatosabban jelentkezik. Legnevesebb mestereink már századok óta okos tájékozottságról, szenvedélyes igazmondásról tettek tanúbizonyságot, gyakran a hatalmat gyakorlók dühödt elégedetlensége ellenére. Népi demokráciánk éppen ezt az életszerűséget várja a maiaktól, az ország lakossága bízvást reméli, hogy művészeink mind több hozzáértéssel, együttérzéssel vallanak észrevételeikről, megfigyeléseikről. Az aggódás, szeretet, összetartozás szellemében lehet csak méltóvá válni halhatatlanaink hagyatékához és a dolgozó nép jövőt építő gondjaihoz.