Művészet, 1965 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1965 / 9. szám
Mélyen megilletődve kezdek Ybl Ervin barátomtól búcsúzó soraimhoz. Évtizedeken át egy irányban haladtunk. Fölötte érdemes művelője volt a művészeti irodalomnak. Kevéssel Lyka után távozott és mégis bőven kijutott neki is a gyászból, midőn augusztus 9-én meghalt, hetvenöt éves korában. Gyermekkorától kezdve nagy hagyományok környezték és úgyszólván predesztinálták egész életére szóló, a művészetet szolgáló, lelkes irodalmi munkájára. Nemcsak Ybl Miklósnak a nagy építésznek pályája ösztökélte, hanem saját atyjáé is, aki Miklós öccse volt, szintén építész, tehetséges tervező, bátyja segítőtársa, a budai királyi vár, a gödöllői királyi kastély várkapitány címmel ékesített gondnoka, így a kis Ervin gyermekkorától kezdve művészeti forgolódást láthatott maga körül, amelyet megérteni törekedett. A jogra iratkozott, egyéni ambícióból a jogihoz megszerezte a filozófiai doktorátust is. Már gyermekkorában jól beszélt, olvasott, írt németül, franciául, később szinte tökéletesen. Jól tudta, hogy egy új nyelv az addiginál szélesebb látóhatárt jelent, megtanult tehát az évek folyamán olaszul s az angollal sem kellett nagyon küzködnie, jól olvasta. Mint művészeti író a szó szoros értelmében tárgyilagos. Nem valamelyik filozófiai rendszertől kölcsönzött, vagy önállóan rögtönzött, önkényesen kiagyalt rendszerbe akarta skatulyázni a művészet valóságát, nem halmozott elkoptatott latin szavakat százszámra értelmetlenül zagyva állításokká, amivel sajnos manapság is készülnek az esztétikák, hanem magábaszállott, alázattal közeledett témájához és veleszületett folyton jobban kibontakozó ízlésével iparkodott tárgyát megérteni, hozzáhasonulni. De közvetlen érintkezésre volt szüksége: nem írt olyasmiről, amit nem látott és alaposan meg nem szemlélhetett. És íme írásában a nagyszerű Donatello, Lucca della Robbia leszállónak talapzatukról, részesítették őt művészetük sugallatában, megelevenedtek az olvasó lelkében és gazdagon megajándékozták. De Ybl nemcsak egy-egy szobrot, vagy szobrászt látott élőnek, hanem egymáshoz fűződő együttesük is jól megelevenedett benne. A kor és az egyéniségek egyaránt jellegzetesen domborodnak ki az olasz gótikus plasztikát s éppen úgy az itáliai quattrocento szobrászatot taglaló és összefoglaló műveiben. A mi korunkban is még mindig lehet évszázadok előtti témákról írni. Még mindig van hozzátennivaló, még mindig érvényesül az egyéni szemlélet, ha éppen nagy eltolódások alig akadnak is. De Ybl is megtette a magáét: egyénit s ezzel művészit tudott a klasszikusok körül is nyújtani, még kisebb, se szeri se száma közleményeiben is. Mint igen sok művészeti írónk, ő is belesodródott a kritikába. Igen hasznosan: évekig a Budapesti Hírlap képzőművészeti rovatát vezette. A reakciós hajlandóságairól ismert napilapot sikerült neki észrevétlenül szabad emberi irányba terelni. Nem dicsért módfelett, csak ritkán rótt meg, de nem is magasztalta a régen vértelen műcsarnokiakat. Ugyanilyen áldásos tevékenységet fejtett ki a kultuszminisztériumban, hol a művészeti osztályban Majovszky Pál halála után ugyancsak szükség volt, hogy valaki támogassa a mind szebben kifejlődő új magyar művészetet, mert hiszen Ybl nemcsak a régi nagyoknak volt megértője, ünneplője, hanem teljes mértékben felfogta az új renaissancenak, az impresszionizmusnak korszakalkotó jelentőségét is. Elgondolásaiban élénk képzelete is támogatta. Ezt igen kifejlett stílusérzékének köszönhette. Amikor például Savoyai Jenő herceg ráckevei kastélyával foglalkozott, amely Hildebrandt műve, hirtelen felötlött benne, hogy a bécsi híres Schwarzenberg palota szintén az ő alkotása és nem Fischer von Erlaché, akinek általánosan tulajdonították. Tudvalévő az is, hogy a két mester stílusban meglehetősen közel állott egymáshoz. Ybl megírta egyik osztrák folyóiratnak felfedezését. Cikkét elfektették s az oszták kollégák nem is nehezen kiásták az állításhoz a kétségtelen adatszerű bizonyítékokat és mosolyogva eltulajdonították a dicsőséget, mert ők szerezték meg az iratokat, terveket. Viszont idehaza nem volt éppen gyakori, sőt ritka, hogy valaki attribucióval lépett ki az európai nyilvánosságba. Ám Ybl Ervin maga is valóban európai volt e szó nemes értelmében. Az elfogulatlanság, amellyel az európai tudományos nyilvánosság előtt — midőn például Párizsban előadásokat tartott — az a könnyedség, amellyel bele tudta magát élni idegen lelkiségekbe, úgy hogy megérteni és méltányolni tudta esetleges elfogultságaikat is, a legjobbfajta emberség példáját szolgáltatta. Nem vált sznobbá, hazátlanná. Élénken átérezte a mi méltatlanul mellőzött művészetünk magasrendű voltát. Sajnos a háború lépett közbe, amikor érdekében tervezett propagandáját Párizsban meg akarta kezdeni. Európaiságát kulturált, fesztelen viselkedése is támogatta. Halk volt, szerény és ajka körül gyakrabban játszott megértő mosoly, mint ironikus szkepszis: Ybl hitt az emberben. Hivatását fölötte szerette és komolyan vette. Rengeteget dolgozott, nem szerette a tétlenséget, pedig évek hosszú sora óta súlyosan betegeskedett. Nehézkes járása vagy tíz éve kezdte gátolni és évről évre többet szenvedett szaggató idegfájdalmaitól. Sohasem panaszkodott. Amikor Ybl Miklósról írt monográfiát, hogy az adatokat sokasítsa, a lipótvárosi Bazilika egyik mélyen fekvő hideg, piszokkal, törmelékkel teli pinceraktárában küzdött heteken át, hogy mentői többet ásson ki az egykori fővárosi levéltár anyagából. Szívósságát betegsége nem tudta legyőzni. Felfrissülni a zene, a természet vlágába menekült, szerette az esti társaséletet, szívesen sétált a budai hegyekben vasárnap délelőttönként Glatz Oszkár és Beck Fülöp társaságával, ahol művészek és velük foglalkozó írók tréfálkoztak egymással. Ha végül azt boncolgatjuk, hogy a legtöbbet, legjobbat melyik művében adta, Ybl Miklósról szóló művét kell említenünk. Ő maga alighanem valamely régi külföldi művészt megláttató munkájára szavazott volna. Benne is az a magyar képzőművészeti írói típus testesült meg, amely a legmélyebben a hazai földbe tud belehatolni, ám szíve mélyen a nagyvilágba sóvárog és onnét a régi nagy művészetet és a francia szellemet sugárzó újkorit idézi. Egyáltalában is volt valami kettősség Yblben: féllábbal a múltban állt, de féllel már ebből távozóban. Nem forradalmár, csak átalakuló. Egész lényének magva a szeretet, s a legtöbbet ebből nagybátyjáról szóló könyvében sikerült adnia. Igaz, hogy Ybl Miklós sem volt határaink közé szoruló. Ihletésért bejárta az építészet egész országát, a nagyvilágot, persze nem szolgai módon másolva, utánozva, hanem újjáteremtve, mint akár Fessl. Átfogó ereje az általános emberi volt. Ennek hódolt Ybl Ervin is miközben magyar volt és európai. A liberalizmus légkörében élt, amelyben a korlátlan szabadságot vélték az élet visszásságait feloldó, helyes társadalmi rendnek. Nyugodtan merült el a művészet formai problémáiba. Ez mai szemmel nézve nem éppen előny, de nem róhatjuk meg érette, mert igen sokat adott vissza közönségének abból, amit kapott, s ezért elismerés, hála illeti. Farkas Zoltán