Művészet, 1965 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1965 / 9. szám

Mélyen megilletődve kezdek Ybl Ervin barátomtól bú­csúzó soraimhoz. Évtizedeken át egy irányban haladtunk. Fölötte érdemes művelője volt a művészeti irodalomnak. Kevéssel Lyka után távozott és mégis bőven kijutott neki is a gyászból, midőn augusztus 9-én meghalt, hetvenöt éves korában. Gyermekkorától kezdve nagy hagyományok környezték és úgyszólván predesztinálták egész életére szóló, a művé­szetet szolgáló, lelkes irodalmi munkájára. Nemcsak Ybl Miklósnak a nagy építésznek pályája ösztökélte, hanem saját atyjáé is, aki Miklós öccse volt, szintén építész, tehet­séges tervező, bátyja segítőtársa, a budai királyi vár, a gö­döllői királyi kastély várkapitány címmel ékesített gondnoka, így a kis Ervin gyermekkorától kezdve művészeti forgoló­­dást láthatott maga körül, amelyet megérteni törekedett. A jogra iratkozott, egyéni ambícióból a jogihoz megszerezte a filozófiai doktorátust is. Már gyermekkorában jól beszélt, olvasott, írt németül, franciául, később szinte tökéletesen. Jól tudta, hogy egy új nyelv az addiginál szélesebb látó­határt jelent, megtanult tehát az évek folyamán olaszul s az angollal sem kellett nagyon küzködnie, jól olvasta. Mint művészeti író a szó szoros értelmében tárgyilagos. Nem valamelyik filozófiai rendszertől kölcsönzött, vagy önállóan rögtönzött, önkényesen kiagyalt rendszerbe akarta skatulyázni a művészet valóságát, nem halmozott elkopta­tott latin szavakat százszámra értelmetlenül zagyva állításokká, amivel sajnos manapság is készülnek az esztétikák, hanem magábaszállott, alázattal közeledett témájához és veleszüle­tett folyton jobban kibontakozó ízlésével iparkodott tárgyát megérteni, hozzáhasonulni. De közvetlen érintkezésre volt szüksége: nem írt olyasmiről, amit nem látott és alaposan meg nem szemlélhetett. És íme írásában a nagyszerű Dona­tello, Lucca della Robbia leszállónak talapzatukról, része­sítették őt művészetük sugallatában, megelevenedtek az olvasó lelkében és gazdagon megajándékozták. De Ybl nemcsak egy-egy szobrot, vagy szobrászt látott élőnek, hanem egymáshoz fűződő együttesük is jól megele­venedett benne. A kor és az egyéniségek egyaránt jellegze­tesen domborodnak ki az olasz gótikus plasztikát s éppen úgy az itáliai quattrocento szobrászatot taglaló és összefog­laló műveiben. A mi korunkban is még mindig lehet év­századok előtti témákról írni. Még mindig van hozzátenni­­való, még mindig érvényesül az egyéni szemlélet, ha éppen nagy eltolódások alig akadnak is. De Ybl is megtette a ma­gáét: egyénit s ezzel művészit tudott a klasszikusok körül is nyújtani, még kisebb, se szeri se száma közleményeiben is. Mint igen sok művészeti írónk, ő is belesodródott a kriti­kába. Igen hasznosan: évekig a Budapesti Hírlap képző­­művészeti rovatát vezette. A reakciós hajlandóságairól is­mert napilapot sikerült neki észrevétlenül szabad emberi irányba terelni. Nem dicsért módfelett, csak ritkán rótt meg, de nem is magasztalta a régen vértelen műcsarnokiakat. Ugyanilyen áldásos tevékenységet fejtett ki a kultuszminisz­tériumban, hol a művészeti osztályban Majovszky Pál halála után ugyancsak szükség volt, hogy valaki támogassa a mind szebben kifejlődő új magyar művészetet, mert hiszen Ybl nemcsak a régi nagyoknak volt megértője, ün­neplője, hanem teljes mértékben felfogta az új renaissance­­nak, az impresszionizmusnak korszakalkotó jelentőségét is. Elgondolásaiban élénk képzelete is támogatta. Ezt igen kifejlett stílusérzékének köszönhette. Amikor például Savoyai Jenő herceg ráckevei kastélyával foglalkozott, amely Hilde­brandt műve, hirtelen felötlött benne, hogy a bécsi híres Schwarzenberg palota szintén az ő alkotása és nem Fischer von Erlaché, akinek általánosan tulajdonították. Tudvalévő az is, hogy a két mester stílusban meglehetősen közel állott egymáshoz. Ybl megírta egyik osztrák folyóiratnak felfede­zését. Cikkét elfektették s az oszták kollégák nem is nehezen kiásták az állításhoz a kétségtelen adatszerű bizonyítékokat és mosolyogva eltulajdonították a dicsőséget, mert ők sze­rezték meg az iratokat, terveket. Viszont idehaza nem volt éppen gyakori, sőt ritka, hogy valaki attribucióval lépett ki az európai nyilvánosságba. Ám Ybl Ervin maga is valóban európai volt e szó nemes értelmében. Az elfogulatlanság, amellyel az európai tudo­mányos nyilvánosság előtt — midőn például Párizsban elő­adásokat tartott — az a könnyedség, amellyel bele tudta magát élni idegen lelkiségekbe, úgy hogy megérteni és méltá­nyolni tudta esetleges elfogultságaikat is, a legjobbfajta emberség példáját szolgáltatta. Nem vált sznobbá, hazát­lanná. Élénken átérezte a mi méltatlanul mellőzött művé­szetünk magasrendű voltát. Sajnos a háború lépett közbe, amikor érdekében tervezett propagandáját Párizsban meg akarta kezdeni. Európaiságát kulturált, fesztelen viselke­dése is támogatta. Halk volt, szerény és ajka körül gyakrab­ban játszott megértő mosoly, mint ironikus szkepszis: Ybl hitt az emberben. Hivatását fölötte szerette és komolyan vette. Rengeteget dolgozott, nem szerette a tétlenséget, pedig évek hosszú sora óta súlyosan betegeskedett. Nehézkes járása vagy tíz éve kezdte gátolni és évről évre többet szenvedett szaggató idegfájdalmaitól. Sohasem panaszkodott. Amikor Ybl Mik­lósról írt monográfiát, hogy az adatokat sokasítsa, a lipót­városi Bazilika egyik mélyen fekvő hideg, piszokkal, törme­lékkel teli pinceraktárában küzdött heteken át, hogy mentői többet ásson ki az egykori fővárosi levéltár anyagából. Szí­vósságát betegsége nem tudta legyőzni. Felfrissülni a zene, a természet vlágába menekült, szerette az esti társaséletet, szívesen sétált a budai hegyekben vasárnap délelőttön­ként Glatz Oszkár és Beck Fülöp társaságával, ahol művé­szek és velük foglalkozó írók tréfálkoztak egymással. Ha végül azt boncolgatjuk, hogy a legtöbbet, legjobbat melyik művében adta, Ybl Miklósról szóló művét kell emlí­tenünk. Ő maga alighanem valamely régi külföldi művészt megláttató munkájára szavazott volna. Benne is az a magyar képzőművészeti írói típus testesült meg, amely a legmé­lyebben a hazai földbe tud belehatolni, ám szíve mélyen a nagyvilágba sóvárog és onnét a régi nagy művészetet és a francia szellemet sugárzó újkorit idézi. Egyáltalában is volt valami kettősség Yblben: féllábbal a múltban állt, de féllel már ebből távozóban. Nem forradalmár, csak átalakuló. Egész lényének magva a szeretet, s a legtöbbet ebből nagy­bátyjáról szóló könyvében sikerült adnia. Igaz, hogy Ybl Miklós sem volt határaink közé szoruló. Ihletésért bejárta az építészet egész országát, a nagyvilá­got, persze nem szolgai módon másolva, utánozva, hanem újjáteremtve, mint akár Fessl. Átfogó ereje az általános em­beri volt. Ennek hódolt Ybl Ervin is miközben magyar volt és európai. A liberalizmus légkörében élt, amelyben a korlátlan sza­badságot vélték az élet visszásságait feloldó, helyes társadal­mi rendnek. Nyugodtan merült el a művészet formai problémáiba. Ez mai szemmel nézve nem éppen előny, de nem róhatjuk meg érette, mert igen sokat adott vissza közönségének abból, amit kapott, s ezért elismerés, hála illeti. Farkas Zoltán

Next