Művészet, 1966 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1966 / 9. szám

A régi események új összefüggései hirtelen világosodnak meg s frissen kerülnek vászonra. A megnyugvást kereső művész útja azon­ban nem valami idilli birodalomba vezet. Inkább magával hurcolja nézőjét emlékei színültig töltött raktáraiba, ahol fokozatosan elcsen­desedik a zaklatott érzelem. A csabai parasztvalóság puritán közlé­sekre szorítja. Narratív, magát kellető érzelgősségnek nincs helye képein. Nem tölti idejét azzal, hogy elhullajtott formaalamizsnát szedegessen össze a kortárs európai festészet dúsan terített asztalá­nál. Szecessziós fűtöttsége sem az századeleji megbillent társadal­mat egyensúlyozó festészet izgatott dekorativitásából táplálkozik, hanem az emberi-festői tapasztalások egymásra hordott rétegeiből. Talán egy pszichológus értelmezhetné a most készült képeken az emlékezésben tisztává csiszolt motívumok jelentkezését, a körös­parti eperfák, a betonvályúba kényszerített, zsilippel zabolázott folyók hangsúlyos szerepét. A néző inkább a roppant erőt veszi észre, amely bonyolult látványokat rendszerez, intenzív szí­neket, érzékeny foltokat szorít zöld kontúrok közé, vibráló ecset­nyomokba. Különös formájú házak, a térbe sikoltva belevágó oszlo­pok, a végtelen felé húzó lépcsők törik meg a régi bukolikus hangu­lat varázsát. Sűrű tartalmat rejtenek el az alakok, melyeknek el­helyezése is kompozíciót feszítő hatású. Az áldott béke a földe­ken és a házak körül sejtelmes történésekkel terhes atmoszférává alakult át. Új poézis ez, súlyosabb, elgondolkodtatóbb, mint a régi. A finoman egymásba tűnő foltok, alig észrevehetően simuló reflexek eltűntek, az egész képet elöntő harmónia nem kiindulópont mint azelőtt, hanem a részletek egyenkénti megbékítésének eredménye. Formaépítkezése mégsem a téglafaléhoz, vagy a gobelinéhez ha­sonlít. A térben elhelyezett tárgyak sem a klasszikus díszítményes­ség szerint szegeződnek a síkra. Gyakran éppen a távolabb levő dol­gok csattantanak fel erősebb színeket. Az egymásba vágott rajzi for­mák, a tájba helyezett figurák, a belső és külső erők megnyugvásá­nak támaszpontjai lettek. Hallatlan komolyság lényegíti át a leg­prózaibb műveletet is. Borotválkozó férfi, talicskára támaszkodó, üldögélő, horgászó és beszélgető alakok régről ismerős mozdulatai az egyszerű dolgok állandóságának ismétlődő és mechanikus bizo­nyosságát hordozzák. Azt, hogy az élet és benne az ember naponta megújul, figyelemre sem méltatott gesztusai hordozzák megható folyamatosságát. Ez a felismerés azonban egzakt módon, minden illusztrativitástól mentesen kapja meg hitelét. Az új képek szenve­délyes festőtechnikája, tömör színei, izgatott rajzi körvonalai az indu­lati tartalmat egyre expresszívebben meghökkentőbb módon közve­títik. A szemlélődő festő átadta helyét a vívódó, az ellentéteket feltáró festőnek, a látvány ráérős finom összefoglalása a Van Gogh-i erejű dinamizmusnak. A lelki és fizikai megpróbáltatás érlelte teljessé művészetét. Az életéért folytatott harcban minden eddiginél nagyobb erő szorította el a festői lélegzetet. Legszívesebben harsogva, követelve kiáltaná világgá felfedezését az életről, az emberről. Szenvedélyét azonban visszairányítja a képbe, ettől lesz még sűrűbb, még zengőbb, még szuggesztívebb kompozícióinak tartalmi-formai kifejezése. D. Fehér Zsuzsa Présnél Prés de la presse a vin y euHodeJibHozo npecca 16

Next