Művészet, 1966 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966 / 9. szám
A régi események új összefüggései hirtelen világosodnak meg s frissen kerülnek vászonra. A megnyugvást kereső művész útja azonban nem valami idilli birodalomba vezet. Inkább magával hurcolja nézőjét emlékei színültig töltött raktáraiba, ahol fokozatosan elcsendesedik a zaklatott érzelem. A csabai parasztvalóság puritán közlésekre szorítja. Narratív, magát kellető érzelgősségnek nincs helye képein. Nem tölti idejét azzal, hogy elhullajtott formaalamizsnát szedegessen össze a kortárs európai festészet dúsan terített asztalánál. Szecessziós fűtöttsége sem az századeleji megbillent társadalmat egyensúlyozó festészet izgatott dekorativitásából táplálkozik, hanem az emberi-festői tapasztalások egymásra hordott rétegeiből. Talán egy pszichológus értelmezhetné a most készült képeken az emlékezésben tisztává csiszolt motívumok jelentkezését, a körösparti eperfák, a betonvályúba kényszerített, zsilippel zabolázott folyók hangsúlyos szerepét. A néző inkább a roppant erőt veszi észre, amely bonyolult látványokat rendszerez, intenzív színeket, érzékeny foltokat szorít zöld kontúrok közé, vibráló ecsetnyomokba. Különös formájú házak, a térbe sikoltva belevágó oszlopok, a végtelen felé húzó lépcsők törik meg a régi bukolikus hangulat varázsát. Sűrű tartalmat rejtenek el az alakok, melyeknek elhelyezése is kompozíciót feszítő hatású. Az áldott béke a földeken és a házak körül sejtelmes történésekkel terhes atmoszférává alakult át. Új poézis ez, súlyosabb, elgondolkodtatóbb, mint a régi. A finoman egymásba tűnő foltok, alig észrevehetően simuló reflexek eltűntek, az egész képet elöntő harmónia nem kiindulópont mint azelőtt, hanem a részletek egyenkénti megbékítésének eredménye. Formaépítkezése mégsem a téglafaléhoz, vagy a gobelinéhez hasonlít. A térben elhelyezett tárgyak sem a klasszikus díszítményesség szerint szegeződnek a síkra. Gyakran éppen a távolabb levő dolgok csattantanak fel erősebb színeket. Az egymásba vágott rajzi formák, a tájba helyezett figurák, a belső és külső erők megnyugvásának támaszpontjai lettek. Hallatlan komolyság lényegíti át a legprózaibb műveletet is. Borotválkozó férfi, talicskára támaszkodó, üldögélő, horgászó és beszélgető alakok régről ismerős mozdulatai az egyszerű dolgok állandóságának ismétlődő és mechanikus bizonyosságát hordozzák. Azt, hogy az élet és benne az ember naponta megújul, figyelemre sem méltatott gesztusai hordozzák megható folyamatosságát. Ez a felismerés azonban egzakt módon, minden illusztrativitástól mentesen kapja meg hitelét. Az új képek szenvedélyes festőtechnikája, tömör színei, izgatott rajzi körvonalai az indulati tartalmat egyre expresszívebben meghökkentőbb módon közvetítik. A szemlélődő festő átadta helyét a vívódó, az ellentéteket feltáró festőnek, a látvány ráérős finom összefoglalása a Van Gogh-i erejű dinamizmusnak. A lelki és fizikai megpróbáltatás érlelte teljessé művészetét. Az életéért folytatott harcban minden eddiginél nagyobb erő szorította el a festői lélegzetet. Legszívesebben harsogva, követelve kiáltaná világgá felfedezését az életről, az emberről. Szenvedélyét azonban visszairányítja a képbe, ettől lesz még sűrűbb, még zengőbb, még szuggesztívebb kompozícióinak tartalmi-formai kifejezése. D. Fehér Zsuzsa Présnél Prés de la presse a vin y euHodeJibHozo npecca 16