Művészet, 1974 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 8. szám
Kiállítások kicsiben és nagyban Pap Gábor Kezdjük egy negatív példával - az ilyenről könnyebb írni. (Azonfelül, ha világossá válik, mitől rossz egy kiállítás, talán könnyeb lesz érzékeltetni, mitől lehet jó!) Egry József Emlékmúzeum, Badacsony. A vállalkozás jelentőségéről, a kiállított anyag szépségeiről számos méltatás látott napvilágot a nyitás körüli időszakban. Ha most újból napirendre tűzzük a témát, annak az idegenforgalmi szezonnal megélénkült látogatottsága mellett csakis különös témaválasztásunk adhat igazolást, ugyanis ritkán látni ilyen frappánsan szerencsétlen megoldást ebben a műfajban. A múzeum ház sorrendben utolsó kiállítótermében - nos, a legkevesebb amit elmondhatunk: nem Egry a főszereplő. Vannak nézetek - képeinken ellenőrizhető! - ahonnan egyetlen festmény sem látható teljes terjedelmében! Sovány vigasz, hogy a minden irányból egyöntetűen kellemetlenül ható, agresszív korlát-átmetsződések amúgy is lehetetlenné tennének mindenfajta elmélyült műélvezetet. Ahogy azután a felső sarokból elinduló csigalépcső egyik pillanatról a másikra, minden látható indok nélkül megszakad, hogy a galéria túlsó végéből egyszercsak nekiinduljon egy másik, szerepéhez képest messze túlméretezett, monstruózus lépcső zuhatag ... - De talán ennyit már nem is ér meg a példa. A badacsonyi Egry emlékmúzeum egyik kiállítóterme (fotó: Roboz) VILLÁNY. Ahhoz, hogy az ember a villányi elhagyott kőfejtőben felfedezze a grandiózus kiállítótermet (e nemben bizonyára a legtágasabbat az országban!) -felül kell emelkednie a mindennapok terepszintjén. (A szónak mindenfajta értelmében!) - így, madártávlatból azután egyszerre világossá válik, miért született az évek során, nemes indulatból, dicséretes erőfeszítések árán is annyi fűben guggoló kerti törpe ebben a csalóka távlatú, alattomos katlanban. Ha az alkotó csak a szoborra - és önmagára - figyel, s elmulasztja számbavenni a „kiállítási környezetet”, könnyen érheti kellemetlen meglepetés munkája végeztével. A kőfejtő óriási karéja a benne dolgozó számára intimnek hat. Ha a szobor arányait ehhez a „belső” léptékrendhez igazítja a művész, elkerülhetetlenül és jóvátehetetlenül célt téveszt. A teljes terepet átfogó felülnézeti kép egyértelműen elárulja, hol támadnak gyújtópontok (összesen sem sok ilyen van!) a művészileg hasznosítható térben. Ha a szobrász ezekre a pontokra helyezi el művét, a csipkés kő-körfüggöny engedelmesen - és rendkívül hatásosan! - köréje záródik díszletnek. Ilyen díszletek előtt-között pedig, amilyeneket a villányi kőfejtő kínál, igazán lehet és érdemes „nagyot alakítani”! Érzésünk szerint eddig (1974 tavaszáig) mindössze két műnek sikerült maradéktalanul összhangba kerülnie a természettől felkínált környezettel Villányban. Az egyik, Gulyás Gyula „külön sarka” (reprodukcióját lásd 1973. szeptemberi számunkban - Szerk.), a katlan természetes adottságait megtagadva, abból kivonulva teremtette meg imponálóan érett, „csakazért issaját léptékű” világát. A másik egy vendégművész, a japán Goichi Kitagawa alkotása. Bár egyes részletmegoldásait maga a művész nem érezte minden tekintetben befejezettnek, a koncepció érzésünk szerint így is teljes értékűen megnyilatkozik a műben. A legalkalmasabb - mondhatni, az egyetlen igazán alkalmas! - pontot sikerült megtalálnia a fiatal szobrásznak, ahonnan műve úgy uralkodhat a környezetén, hogy annak mindennemű hatásfokozó adottságát maximálisan hasznosítani tudja. Felül a levegőég folytatja az alkotást (a felpolírozott felületek jóvoltából), alul a földi környezet válik egyetlen gigantikus talapzattá, mely nem csupán emeli, de egyszersmind kiemeli a rája állított (reá testált, gondjaira bízott) alkotást. S mindehhez még egy különleges, kigondolájára oly jellemző hatástényező: a felkelő nap reggelente mintha innen, a számára gondosan előkészített (tájolt!) kőrészekből röppenne föl az égre, hogy alkonyatkor ugyanide - a gerezd túlsó, ugyancsak simára csiszolt tükörfelületére -térjen vissza megpihenni. És hogy mennyire emberszabású is egyszersmind ez a képlet, arra legyen elég egyetlen -remélhetőleg önmagában is meggyőző -bizonyíték: a távol-keleti orvoslásnak képünkön látható szokványos embersémája, amelynek felső harmada (kelyhe) az ég erői felé nyitott, középrétege az emberi - társadalmi kapcsolatok szférája felé, míg alsó, koporsó-szerű része a föld erőivel tartja a kapcsolatot. Magától értetődő emberközpontúság; szoros és harmonikus kölcsönviszony a szűkebb-tágabb környezettel; póztalan monumentalitás - ritkán tapasztalható ennyi erény együtt egyetlen köztéri szoborban. A villányi vállalkozásnak egyik kezdettől hangoztatott - célja: lehetőséget adni a kortárs szobrásznemzedéknek, hazaiaknak és külföldieknek, hogy a korszerű monumentális plasztika nyelvezetével kísérletezzenek. Úgy tűnik, a kísérletek már nem eredménytelenek. A távol-keleti orvoslás embermodellje (J.—A. Lavier nyomán) Goichi Kitagawa műve Villányban A villányi kőfejtő felülnézeti képe (fotók: Nádor) 35