Művészet, 1982 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám

Helyszíni tudósítás Somogyi József Bartók-szobráról A Szabadság-hídon átértünk Budára. Az első villamosmegállóban, a Gellért téren obeliszk, egy szovjet hősi emlékmű kényszerít tisztelgésre. A második megállóban Gárdonyi Géza köszön ránk szegényesen lógó bronzzakójában, s a térre ki­tárulkozó harmadik állomásnál, a Szent Imre­­szoborcsoportozat előtt-mögött folytathatjuk bús magyar kalandozásainkat. A szobrokkal, emlék­művekkel szegélyezett Bartók Béla úton­­ jobbra, fentről, a háztetők mögött láthatatlanul (mint egy jótékony kis felhő) úszik utánunk a gellérthegyi felszabadulási emlékmű - a Kosztolányi Dezső térre érkezve már-már fellélegeznénk, megpihen­nénk: a budai bérházrengeteg közepén üde kis sziget, a Feneketlen-tó, s a parányi víztükröt övező kies, vegetációtól duzzadó park is hívo­gató. A nádasban vadkacsák. Ám a parkban bók­lászva, ha körbejárunk, ijesztő, fojtogató érzések ébredeznek bensőnkben, hiszen még a park mé­lyébe vezető ösvényre sem léphettünk, és szem­közt máris ott mereng valaki, valaki mesterséges, valaki művészi. Kosztolányi Dezső alakja az, éppen a semmibe néz a Nyugat című folyóirat egyik véletlenül ottfelejtett fémpéldánya fölött. Ha ijedtünkben meggyorsítjuk lépteinket, fel­ocsúdni sincs időnk, mert egy munkáslány szobra tárja szét előttünk karjait. Mit tegyünk? - tovább­­megyünk. Először egy bájos kis kőmackó igéz meg, majd egy kőbe dermedt, fekvő fiú állva­­fekszi el utunkat. Lábunk megremeg, a villamos­síneken túlról valaki mintha tarkónkra szegezné pillantását. Ki lehet az? Kíváncsiságunkat leplez­ve megfordulunk. József Attila mellszobra figyeli felhőtlennek már korántsem ítélhető sétánkat a róla elnevezett gimnázium bejárata mellől. S ni­­csak, mintha kopácsolást hallanánk. A fák között tán harkály munkálkodik? Nem madár az, szor­galmas kivitelezők faragják ott a rézsű oldalában a kerület antifasiszta emlékművét. És ha már elér­keztünk ide, és ha már feladtuk a reményt, hogy valahol a közelben egy kis szabad területet talá­lunk, akkor botlunk bele Somogyi Józsefnek az elmúlt év tavaszán felavatott Bartók-portré­­emlékművébe. Homlokunkra csapunk. Hogyan lehettünk olyan ostobák, hogy feltételeztük, épp a Bartók-évfordulón, épp a Bartók Béla úton nincs Bartók Béla-szobor? (Itt még van egy talpalatnyi üres hely - kiálthatott fel diadalittasan tavaly ilyenkor az egyik ügybuzgó tanácsi tisztviselő, karját lektorátusi kollégája karjába fűzve, s mint akik jól végezték dolgukat, megittak egy korsó sört a köztéri bisztróban, és ott nyomban megírták feljegyzésüket a Bartók Emlékbizottságnak.) Fogalmazgatni nem sokat kellett, a recept végül is adott volt: végy egy — lehetőleg - nagy magyart, végy egy évfordulót, végy egy reprezen­tatív külsőségeknek is megfelelő szobrászt (lehe­tőleg neve legyen), keress valami helyet- lehető­leg a nagy magyarról elnevezett út vagy intéz­mény környékén -, és ha minden összejött, máris kész az emlékmű. (Mellékrecept: az emlékművet csináltasd minél nagyobbra és divatosabbra.) Így lesz, így van új Bartók Béla-szobor, és játszi mozdulattal kipipálható egy társadalminak ki­nevezett, immár teljesített (teljesítettnek vélt) igény (elvárás). Bokros-pázsitos, kisebb-nagyobb fákkal tarkí­tott, parkosított, ápolt, időnként a városi civili­záció szemetével terhelt természeti környezetben, a benzingőzös, zajló forgalmú körúttól pár lé­pésre, a teniszpályák bejárata mellett áll Bartók Béla és bronz „fakerete". Az emlékmű kora reg­geltől késő estig szigorú méltósággal köszöntgeti az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő te­niszórákra igyekvőket, a gimnáziumi tornafog­lalkozások gyanánt a tó körül futkározó torna­­dresszes diákcsapatokat, a parkba húzódó mun­kakerülőket és nyugdíjasokat, valamint a gyer­mekeiket levegőztető és a kutyáikat sétáltató, ráérő állampolgárokat. A fentebb felsorolt ténye­ 1­2 Mű és közönsége 3 4 5 18

Next