Művészet, 1982 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám
Helyszíni tudósítás Somogyi József Bartók-szobráról A Szabadság-hídon átértünk Budára. Az első villamosmegállóban, a Gellért téren obeliszk, egy szovjet hősi emlékmű kényszerít tisztelgésre. A második megállóban Gárdonyi Géza köszön ránk szegényesen lógó bronzzakójában, s a térre kitárulkozó harmadik állomásnál, a Szent Imreszoborcsoportozat előtt-mögött folytathatjuk bús magyar kalandozásainkat. A szobrokkal, emlékművekkel szegélyezett Bartók Béla úton jobbra, fentről, a háztetők mögött láthatatlanul (mint egy jótékony kis felhő) úszik utánunk a gellérthegyi felszabadulási emlékmű - a Kosztolányi Dezső térre érkezve már-már fellélegeznénk, megpihennénk: a budai bérházrengeteg közepén üde kis sziget, a Feneketlen-tó, s a parányi víztükröt övező kies, vegetációtól duzzadó park is hívogató. A nádasban vadkacsák. Ám a parkban bóklászva, ha körbejárunk, ijesztő, fojtogató érzések ébredeznek bensőnkben, hiszen még a park mélyébe vezető ösvényre sem léphettünk, és szemközt máris ott mereng valaki, valaki mesterséges, valaki művészi. Kosztolányi Dezső alakja az, éppen a semmibe néz a Nyugat című folyóirat egyik véletlenül ottfelejtett fémpéldánya fölött. Ha ijedtünkben meggyorsítjuk lépteinket, felocsúdni sincs időnk, mert egy munkáslány szobra tárja szét előttünk karjait. Mit tegyünk? - továbbmegyünk. Először egy bájos kis kőmackó igéz meg, majd egy kőbe dermedt, fekvő fiú állvafekszi el utunkat. Lábunk megremeg, a villamossíneken túlról valaki mintha tarkónkra szegezné pillantását. Ki lehet az? Kíváncsiságunkat leplezve megfordulunk. József Attila mellszobra figyeli felhőtlennek már korántsem ítélhető sétánkat a róla elnevezett gimnázium bejárata mellől. S nicsak, mintha kopácsolást hallanánk. A fák között tán harkály munkálkodik? Nem madár az, szorgalmas kivitelezők faragják ott a rézsű oldalában a kerület antifasiszta emlékművét. És ha már elérkeztünk ide, és ha már feladtuk a reményt, hogy valahol a közelben egy kis szabad területet találunk, akkor botlunk bele Somogyi Józsefnek az elmúlt év tavaszán felavatott Bartók-portréemlékművébe. Homlokunkra csapunk. Hogyan lehettünk olyan ostobák, hogy feltételeztük, épp a Bartók-évfordulón, épp a Bartók Béla úton nincs Bartók Béla-szobor? (Itt még van egy talpalatnyi üres hely - kiálthatott fel diadalittasan tavaly ilyenkor az egyik ügybuzgó tanácsi tisztviselő, karját lektorátusi kollégája karjába fűzve, s mint akik jól végezték dolgukat, megittak egy korsó sört a köztéri bisztróban, és ott nyomban megírták feljegyzésüket a Bartók Emlékbizottságnak.) Fogalmazgatni nem sokat kellett, a recept végül is adott volt: végy egy — lehetőleg - nagy magyart, végy egy évfordulót, végy egy reprezentatív külsőségeknek is megfelelő szobrászt (lehetőleg neve legyen), keress valami helyet- lehetőleg a nagy magyarról elnevezett út vagy intézmény környékén -, és ha minden összejött, máris kész az emlékmű. (Mellékrecept: az emlékművet csináltasd minél nagyobbra és divatosabbra.) Így lesz, így van új Bartók Béla-szobor, és játszi mozdulattal kipipálható egy társadalminak kinevezett, immár teljesített (teljesítettnek vélt) igény (elvárás). Bokros-pázsitos, kisebb-nagyobb fákkal tarkított, parkosított, ápolt, időnként a városi civilizáció szemetével terhelt természeti környezetben, a benzingőzös, zajló forgalmú körúttól pár lépésre, a teniszpályák bejárata mellett áll Bartók Béla és bronz „fakerete". Az emlékmű kora reggeltől késő estig szigorú méltósággal köszöntgeti az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő teniszórákra igyekvőket, a gimnáziumi tornafoglalkozások gyanánt a tó körül futkározó tornadresszes diákcsapatokat, a parkba húzódó munkakerülőket és nyugdíjasokat, valamint a gyermekeiket levegőztető és a kutyáikat sétáltató, ráérő állampolgárokat. A fentebb felsorolt ténye 12 Mű és közönsége 3 4 5 18