Művészet, 1985 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám

ről. A kemény követelés kifejezés olyan kívánságokat tartalmaz, mint ez az első is. „ ...A József nádor Műegyetem Építész Osztálya tudományos vonatkozásokban a minisztérium tudományos, művészeti vo­natkozásokban ... művészeti osztályához tartozzék." Akkor ugyanis csak az előbbi­hez tartozott. „Ennek következtében az építészeti osztály ügyeit"­­ a Miniszté­rium — „csupán tudományos és nevelési kérdésnek tekinti, és az építészetnek mint művészetnek problémái a minisztériumban fel sem merülnek, így történhetett meg az, hogy például tervezési vagy városrende­zési tanszékek betöltésénél a miniszter nem kéri ki a Magyar Művészeti Tanács véleményét - holott a Tanács statuma ezt kötelességévé teszi -, éspedig azért nem, mivel a jelenleg illetékes tudományos ügyosztály szerint, a tanszékek betöltése nem művészeti, hanem oktatási kérdés." Ez a fajta tudathasadás az építészet vo­natkozásában ma is eleven, az építészet mint oktatási probléma, a művelődési mint szakmai probléma, beleértve a művé­szetet is, az építésügyi és városfejlesztési, lényegében tehát egy ipari minisztérium hatáskörébe tartozik, holott az építészet elsőrendűen kulturális kérdés is. Igaz, hogy 1983-ban a Művelődési Miniszté­rium keretében létrehívtak egy új Művé­szeti Tanácsot, harminc-egynéhány tag­gal, és nagyjából a régiéhez hasonló cél­lal, de már nem mint permanensen és ön­állóan működő szervet, hanem olyat, mely művészeti kérdésekben tanáccsal, véleménnyel és javaslatokkal segíti a Mi­nisztérium munkáját, ha ilyesmiről meg­kérdezik. A tagok között három építész is van, de ez az említett tudathasadáson nem sokat segíthet. A „követelések" második pontja az épí­tésznevelés reformjára vonatkozott, me­lyet 1948-tól máig, sok nekirugaszkodás­sal sem tudtak helyesen megcsinálni. A harmadik és negyedik pont „követe­lése" az anyagiakra irányult, arra, hogy a Minisztérium költségvetésében megfelelő összeg biztosíttassák „az érdemes építő­művészek támogatására és a f­iatal tehetsé­gek munkájának... elősegítésére", és arra, hogy az építőművészeti kultúra fej­lesztésére és terjesztésére is megfelelő összeg álljon a szakterület intézményeinek rendelkezésére. Mondanom sem kell, hogy e „követelésekből" semmi sem teljesí­tetett. A (első) Magyar Művészeti Tanács működése során, minden kudarc ellenére, mégis bizonyságot szolgáltatott arra, hogy a létrehívó rendelet mennyire helyes elképzelésekből indult ki, hogy mennyire okos volt a művészet különböző ágait kép­viselő művészek szoros együttműködé­sén és azoknak a művészetpolitikai elvek­nek kialakításán munkálkodni, melyek ké­pesek lehetnek szellemi - nem formai — egységet, harmóniát teremteni a művé­szet egész világában. Nem sikerült. A „fordulat éve" után, 1949-ben a Tanácsot is megszüntették. És a művészet egyes ágai kezdték a maguk külön útját járni. Érdemes lenne ezeket az utakat egy térképre felhordani, a hajtóerők feltárásával és összehasonlí­tásával. Az építészet­­ például­­ teljesen az építésügy zsákmánya lett, annak minden következményével, vagyis az ipari érde­kek egyoldalú érvényesítésével. Igaz, előbb még egy különös karriert futott be, mielőtt lebukott volna. Az úgynevezett „nagy építészeti vita" (1951)k­trtárt, a „szocreál" építészet eluralkodásának kez­detével, az építészet egyszeriben magas művészeti rangra emeltetett. Megrendez­ték a Magyar Építőművészek Első (és utolsó) Országos Kongresszusát, mely életet adott a Magyar Építőművészek Szövetségének, létrehívták az Építészeti Tanácsot, mely nagy építészeti (tervezési) kérdésekben még a Minisztérium felett is hivatott volt dönteni, megalapították az Ybl-díjat, melyet egyéb művészeti díjak­tól azzal különböztettek meg, hogy nem az Építésügyi Minisztérium, hanem a Mi­nisztertanács adományozta. Szóval az építészet valóban „nagy" művészet lett. Persze nem sokáig. Addig, amíg bebizo­nyosodott, hogy a (mai posztmodern tö­rekvésekhez nagyon hasonló) „szocreál" építészet nemcsak drága, hanem akadá­lyozza is a tömeges építkezést lehetővé tevő új technikák kibontakozását. (Más kérdés, hogy ennek ürügyén a nagypa­neles lakóházépítést vezették be, ami - kiderült - drágább a hagyományos tech­nikákkal épülteknél, és általában méltat­lan életmódot kényszerít az emberek több­ségére.­ így aztán az építészet mint művé­szet, visszacsúszott korábbi állapotába. Művelői keresik ugyan a kiutat, de amit csinálnak „elméletben" és „gyakorlatban", az nem kiút, hanem zsákutca. Major Máté 8­9 to Dokumentum 11

Next