Művészet, 1985 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11-12. szám

olvashatja, aki arra jár, a Múzeum utca felé eső oldalon. Van valami vad és elkeseredett moz­zanat minden graffitiben, különösen a koraiakban. Valami olyasmi, mintha If várának kőfalrengetegén akarnánk át­kaparni magunkat kifelé, az öböl napo­sabb partjára, ahová valójában nem is kívánkozunk, de ahol mégiscsak várhat valami szabadító csónak, amiből búcsút lehetne inteni annak, amit éppen meg­élünk, valóságunknak, kilátástalansá­­gainknak és bezártságunknak, félelmeink­nek, amikről természetesen fennhéjázva illik szót ejteni. De ez a múlt graffitije. A máé - legalábbis így mutatja magát - más. A mai balhékereső és kemény! Gyerünk le a csőbe, ahol télen meleg van, nyáron jó nagy huzat, ahol egy pénzért akár egy hetet is utazhatunk. Dzsaljunk le és csináljunk valamit, mert itt fenn már minden bedugult. Lentről még azok is üzenhetnek, akiket nem szerződtetett le Mary Boone, Enzo Sperone, Michael Werner, Holly Solomon, Leo Castelli, Westwater vagy Helmut Blumm és a töb­biek. A cső nem akármi. Ott még lehet aratni. Annál is inkább, mert a birodalom száz és száz kilométerekre rúg, s vannak még vonalak, ahol soha nem tűnt fel egyetlen sztár sem, egyetlen mű sem fedi a vagonok oldalát, így aztán - lévén van bőven hely - némely aktívabb graf­­fitisok már tizenöt-tizenhat éves korukra szinte életműnyi anyagot tudhatnak ma­guk mögött, híresek lesznek, és kivívják a többi graffitis, a metrósok, a rendőrség és alkalmasint a sajtó figyelmét is. Megint New York? Miért pont a New York-iak hívják fel magukra a figyelmet? s nem a londoni, a párizsi, vagy éppen más aluljárósok? Nyilvánvaló. Egy-egy meg­nyilatkozásnak New Yorkban van a leg­nagyobb társadalmi bázisa. A tizennégy­­milliós városnak olyan nyomatéka van, olyan társadalmi oda-vissza hatása és olyan aktív művészeti jelen hagyatéka, amivel manapság más metropolisok nem rendelkeznek. A graffiti egyesek szerint színt visz a szürke és lepusztult New York-i metróba, mások szerint „lőszer". A legtöbbek szerint azonban nem több, mint a csőcse­lék piszkos és romboló szemétkedése, amiért büntetés, börtön kell hogy kijárjon. A város lakóinak vagy legalábbis nagy részüknek mi sem természetesebb, mint hogy rendőrkülönítmények üldözik a festőket, s hogy idomított vadászkutyákat eresztenek nyomukba. De hát a graffiti annyira divatba jött, és annyian csinálják, hogy pár száz rendőr és kutyáik semmit sem tudnak tenni a műfaj felszámolására, így aztán a városatyáknak kézenfekvő megoldásként jöhetett az ötlet, hogy a metrót alkotóműhellyé avassák. A meg­állókba és átjárókba nagy fekete táblákat helyeztek el, melléjük színes krétákat, abban a reményben, hogy aki haza- vagy munkába menet, netán éppen csak úgy séta közben közmuráliát akarna meg­alkotni, tehesse azt. Pár ornamentalista, akiket a sajtó és a galériák már szárnyra kaptak, olykor lejárnak ezekhez a táblák­hoz, és eliskolázgatnak egy kicsit, meg­mutatva, hogy milyen is az „igazi", a profi graffiti, hogy „másoknak kár is erőlködni, mivel ők az épp soros zsenik". Keith Haring egyike azoknak, akik rend­szeresen alászállnak. Fotóztatja magát, és publikáltává lem­ készített kréta­rajzait. Teszi mindezt természetesen alul­­járós szerelésben, széles, teátrális mozdu­latokkal és finom gőggel, mintha csak ezt üzenné: „Csórókáim, figyeljetek rám! Ezt így kell csinálni !" Mellesleg a cső erre is jó, hogy egy-két profi kimutassa a fogafehérjét. Persze a metrósok nem nagyon figyelnek oda. Az efféle officiális 2 3

Next