Lyka Károly szerk.: Művészet 9. évfolyam (Budapest, 1910)
8. szám - D.: Greguss Imre
Greguss Imre az idő. Mégis, nem valószínű, hogy ebben keresendő az, hogy Greguss Imrét ma fel kell fedezni Az ok másban van. Voltunk az immár elhalt művész műtermében, lakásán, láttuk hátrahagyott vázlatait, elkezdett képeit. Azokat is, amelyeket alig néhány nappal csinált halála előtt s azokat is, amelyek régebbi időkre, a húsz és harminc éves Greguss Imréhez visznek vissza. Ezeket a vázlatokat, nagy, sok százra menő képanyagot, amelyekből a művész hozzátartozói legközelebb posthumus kiállítást fognak rendezni a Műcsarnokban, Fodor Ferenc úr, a művész sógora volt szíves nekünk megmutatni, chronologikus, fejlődést követő időrendben. Nagy massza, amely a legkülönfélébb sujet-eket öleli fel. Van köztük tájkép, stádium, figurális tanulmány, sok akt, ceruzarajz, tuss, színes vázlat, gyors, pillanatnyi mozgásokat lejegyző s elmélyedő, fikszírozóbb stádiumot jelentő grafikus lap. Nagyobb kompozíciók első ötletei, köztük egy soha meg nem festett figurális sujet színvázlata (címe a világosi fegyverletétel lett volna), amely igen meleg, tüzes színekkel festett interieurban ábrázolja Görgeyt, vezérkarával. Sok temperamentummal csinált kis vázlat, amelyből, ha elkészül, igen egyszerűen felfogott jó kép lesz. Itt vannak aztán a budapesti Lyka Döme-féle ház freskóinak kis kartonjai, amelyek magyar genre-ből vannak merítve. A kartonokon éppen nem látni az olajfestmények szerzőjét. Megvan bennük a freskó stilizált előadása, derült, világos színezés, nyugodt, széles vonalvezetés, úgy hogy Greguss, ha ezen a téren tovább dolgozhat, nem jelentéktelen sikereket hagy maga után. E freskók azonban szerencsétlen véget értek. A háziúr, Lyka Döme nemsokára elkészülésük után, levezette őket, állítólag oly kifogással,hogy a folyosó, amelynek falára kerültek szűk, az alakok pedig igen nagyok hozzá. Tehát elveszik a folyosó amúgy sem bő levegőjét. Mást talán nem érint túlságos súlyosan ez az eset. Greguss Imrét azonban oly mélyen érintette, annyira érzékeny volt, hogy többé hallani se akart freskóról. Ahelyett, hogy megacélosodott volna további küzdelemre, elkeseredett s ekkor érlelődött meg benne az, amiben mi a kulcsát keressük annak, hogy nem lett belőle az, amit érzett és aminek indult. A rajztanári pálya. Aki nézi, vizsgálja ugyanis ezeket a hátrahagyott munkákat, egyre szembetűnőbben fogja meglátni e két korszak közti különbséget, amelynek határán a rajztanárság áll. Bizonyos, van rá példa nem egy, hogy valakit a rajztanárság is előre vihet. De sok esetben a művész a művészetének frisseségével, duzzadó erejével fizet érte. Greguss Imre ezek közé tartozott. Az intézet, ahol tanított — legutóbb a VIII. ker. tavaszmező utcai főgimnáziumban — lelkiismeretes, kitűnő, hivatását komolyan végző embert vesztett benne. Mint az intézet ez évi értesítőjében olvastuk, soha nem terhelte kötelességmulasztás, példája volt a fáradhatlanul dolgozó pedagógusnak. De azt már persze nem említi s nem is említheti az értesítő, hogy a pedagógus mögött ott volt a magasba, felfelé igyekvő művész, a maga titkolt lelkivilágával. A csalódásával és nem sikerült álmaival. Pedig hogy ott volt, az abból világlik ki, hogy későbbi éveiben, a rajztanárkodás alatt sem dolgozott kevesebbet, ha csak tehette, a legkisebb szabad idejében is szaladt vissza a piktúrához. Ez a piktúra azonban már nem volt az, ami a megelőző. Szomorú, hogy konstatálni kell a Greguss Imre biográfusának, de tény, hogy Greguss Imre életének első, rajztanárságtól szabad felében oly dolgokat csinált, amelyek mintha nem is a mai, a későbbi művész keze nyomát viselnék. Ezekben szinte lüktető, erőszakos a festői temperamentum. Megvan bennük a művész igazi jele: a kutató ember. Szolid és biztos tudás, sok odaadás, nehézségektől meg nem ijedő kéz, intenzív színérzés. Valóban oly dolgok, amelyek közt nem egy muzeális értékű s amelyekre nem ok nélkül mondhatták annak idején, hogy igen tehetséges. Greguss Imre 1856 márc. 30-án született Zay-Ugrócon. Gyermekéveit Budapesten töltötte, ahol az ág. ev. gimnázium, majd a belvárosi főreáliskola növendéke lett. Igen korán lép festői pályára. Tizenhét éves, amikor Münchenbe megy, hogy festővé képezze magát Beiratkozik az akadémiára, s mindjárt elsőéves akadémista korában, egy arcképtanulmánnyal dicséretet nyer. E tanulmányát később Budapesten is kiállítja, a Műcsarnok-