Lyka Károly szerk.: Művészet 10. évfolyam (Budapest, 1911)

3. szám - Szmrecsányi Miklós: Visszapillantás az Orsz. Magy. Képzőművészeti Társulat 50 éves múltjára

Szm­recsányi Mik­lós dicső múltjából merített festmények érkeztek, melyek a hazai közönség akkori érzelmeinek annyira elevenére találtak. De el kell ismerni viszont azt, hogy a Pesti Műegylet néhány igen becses magyar képet szerzett műlapjai számára és sokszorosítás után az eredeti festményeket a Nemzeti Mú­zeum képcsarnokának ajándékozta. Ez az elismerés még inkább megilleti a Nemzeti Képcsarnokot alakító egyesületet, mely szintén régebbi, mint a mi társulatunk. József nádornak ez állásában betöltött ötvenedik év­fordulójára s az ő védnöksége mellett 1846-ban jött létre. Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum érde­mes igazgatója szervezte s nem lehet eléggé méltányolni, hogy az akkori művészietlen vi­szonyok között több száz olyan tagot lehe­tett megnyerni és összetartani, kik éveken át legalább 5 frtot fizettek anélkül, hogy maguk­nak azért legcsekélyebb előnyük lett volna, tiszta hazafiságból azért, hogy az első nem­zeti képtárat létesíteni és gyarapítani lehessen. A Műegylet és a Képcsarnok-egylet nélkül a mai szépművészeti múzeumban a múlt szá­zad közepéről a legjellemzőbb, a legértéke­sebb magyar festmények — művészetünk első dúsabb fejlődésének fényes lapjai — pótol­hatlanul hiányoznának. 1859 ben a Műegylet kiállításából vette meg a Képcsarnok-egylet Madarász Viktornak „Hu­nyadi László siratása" című megragadó fest­ményét is. Az egykorú hírlapok a művészeti mozgalmakról nagyon szűkszavúak. Erről a képről s az egész kiállításról Jókai Mór („Kakas 102 Márton a műtárlaton") hosszabb ismertetést írt a Vasárnapi Újság május hó 29-ei számában. Mint nagy eseményt említi fel azt, hogy ma­gyar művészektől nem kevesebb mint huszon­három festmény (!) van a kiállításon s köztük néhány kétségtelen remekmű. Ligeti két táj­képéről azt mondja, hogy az egyik a „Naza­reth", a kiállítás gyöngye, de a másik a „Sza­hara", a gyémántja. Felsorolja Than, Lotz, Orlai, Brodszky, Molnár, Klimkovics s mások műveit. S végül a legmelegebb m­agasztalással szól Madarász Viktornak három történeti ké­péről, kivált a „Hunyadi László siratásá"-ról. Megrázóan írja le a kép tárgyát. Aztán hozzá­fűzi : „ ... Ily egyszerű, nemes és megragadó jelenetet csak nagyihlettségű művész alkotha­tott ... E fiatal művész neve Madarász Vik­tor, jelenleg Párisban. Az Isten nevelje hírét nagyra !" Ez az egykorú lelkes cikk élénken tolmá­csolja a magyar művészek iránti hangulatot. Az önkényuralom nyomása alól felszabadulni törekvő nemzeti szellem rajongással fogadta a dicső múltnak művészi ábrázolásait. Ez az erős nemzeti áramlat buzdította hazai művészeinket, hogy az alantas idegen mű­vészet pártolásában elposvány­osodott Műegy­lettel szakítsanak. Az új szervezkedés szá­mára a társadalom rokonszenvét a magyar művészet első fényes sikerei hódították meg. Sarkalatos a különbség a Műegylet és a mi társulatunk keletkezése között. A Műegyletet kiváló műveltségű laikusok hozták létre. A művészeket ők vonták bele a társadalmi szervezkedésbe. Ellenben azok, kik a Műegylettől a külön­válást megindították, egytől egyig művészek voltak. Tisztán művészek körében érlelődött meg a mi társulatunk eszméje és a művészek látták helyesnek és üdvösnek, hogy a maguk szűkebb körén túl a társadalomnak vezető férfiaival szövetkezzenek. Egyikük még ma is életben van, Ujházy Ferenc, a köztiszteletben álló csendéletképfestő (abban az időben ő is festett történeti képe­ket). Jól emlékszik, hogy az ötvenes évek végén gyakran jöttek össze többen Van der Venne németalföldi származású, de akkor Pesten tartózkodó festőnek haltéri lakásán. LIGETI ANTAL: VISEGRÁD DELROL TÁRSULATI MŰLAP 1861.

Next