Lyka Károly szerk.: Művészet 10. évfolyam (Budapest, 1911)
3. szám - Szmrecsányi Miklós: Visszapillantás az Orsz. Magy. Képzőművészeti Társulat 50 éves múltjára
Szmrecsányi Miklós dicső múltjából merített festmények érkeztek, melyek a hazai közönség akkori érzelmeinek annyira elevenére találtak. De el kell ismerni viszont azt, hogy a Pesti Műegylet néhány igen becses magyar képet szerzett műlapjai számára és sokszorosítás után az eredeti festményeket a Nemzeti Múzeum képcsarnokának ajándékozta. Ez az elismerés még inkább megilleti a Nemzeti Képcsarnokot alakító egyesületet, mely szintén régebbi, mint a mi társulatunk. József nádornak ez állásában betöltött ötvenedik évfordulójára s az ő védnöksége mellett 1846-ban jött létre. Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum érdemes igazgatója szervezte s nem lehet eléggé méltányolni, hogy az akkori művészietlen viszonyok között több száz olyan tagot lehetett megnyerni és összetartani, kik éveken át legalább 5 frtot fizettek anélkül, hogy maguknak azért legcsekélyebb előnyük lett volna, tiszta hazafiságból azért, hogy az első nemzeti képtárat létesíteni és gyarapítani lehessen. A Műegylet és a Képcsarnok-egylet nélkül a mai szépművészeti múzeumban a múlt század közepéről a legjellemzőbb, a legértékesebb magyar festmények — művészetünk első dúsabb fejlődésének fényes lapjai — pótolhatlanul hiányoznának. 1859 ben a Műegylet kiállításából vette meg a Képcsarnok-egylet Madarász Viktornak „Hunyadi László siratása" című megragadó festményét is. Az egykorú hírlapok a művészeti mozgalmakról nagyon szűkszavúak. Erről a képről s az egész kiállításról Jókai Mór („Kakas 102 Márton a műtárlaton") hosszabb ismertetést írt a Vasárnapi Újság május hó 29-ei számában. Mint nagy eseményt említi fel azt, hogy magyar művészektől nem kevesebb mint huszonhárom festmény (!) van a kiállításon s köztük néhány kétségtelen remekmű. Ligeti két tájképéről azt mondja, hogy az egyik a „Nazareth", a kiállítás gyöngye, de a másik a „Szahara", a gyémántja. Felsorolja Than, Lotz, Orlai, Brodszky, Molnár, Klimkovics s mások műveit. S végül a legmelegebb magasztalással szól Madarász Viktornak három történeti képéről, kivált a „Hunyadi László siratásá"-ról. Megrázóan írja le a kép tárgyát. Aztán hozzáfűzi : „ ... Ily egyszerű, nemes és megragadó jelenetet csak nagyihlettségű művész alkothatott ... E fiatal művész neve Madarász Viktor, jelenleg Párisban. Az Isten nevelje hírét nagyra !" Ez az egykorú lelkes cikk élénken tolmácsolja a magyar művészek iránti hangulatot. Az önkényuralom nyomása alól felszabadulni törekvő nemzeti szellem rajongással fogadta a dicső múltnak művészi ábrázolásait. Ez az erős nemzeti áramlat buzdította hazai művészeinket, hogy az alantas idegen művészet pártolásában elposványosodott Műegylettel szakítsanak. Az új szervezkedés számára a társadalom rokonszenvét a magyar művészet első fényes sikerei hódították meg. Sarkalatos a különbség a Műegylet és a mi társulatunk keletkezése között. A Műegyletet kiváló műveltségű laikusok hozták létre. A művészeket ők vonták bele a társadalmi szervezkedésbe. Ellenben azok, kik a Műegylettől a különválást megindították, egytől egyig művészek voltak. Tisztán művészek körében érlelődött meg a mi társulatunk eszméje és a művészek látták helyesnek és üdvösnek, hogy a maguk szűkebb körén túl a társadalomnak vezető férfiaival szövetkezzenek. Egyikük még ma is életben van, Ujházy Ferenc, a köztiszteletben álló csendéletképfestő (abban az időben ő is festett történeti képeket). Jól emlékszik, hogy az ötvenes évek végén gyakran jöttek össze többen Van der Venne németalföldi származású, de akkor Pesten tartózkodó festőnek haltéri lakásán. LIGETI ANTAL: VISEGRÁD DELROL TÁRSULATI MŰLAP 1861.