Lyka Károly szerk.: Művészet 13. évfolyam (Budapest, 1914)
5. szám - L. K.: Juhász Árpád
JUHÁSZ ÁRPÁD Eredeti, sajátos művészegyéniséget vesztettünk Juhász Árpádban. Merőn más volt, mint a megszokott festő típus, nem is tudott sohasem beleilleszkedni a nagyvárosi világba, a hajlékát is csak éppen úgy mellette ütötte fel, mintha félne tőle, mintha nem szívlelhetné, de mégis itt kell, a közelében maradni, mert a küzdelem a létért, ez a szörnyűséges viadal, amely sírba is vitte szegény Juhász Árpádot, így kívánta. Nem pesti ember volt Juhász Árpád. Zomborban született 1863 június 29-én. Ott szörnyen szürke miliőben indult pályára, díjnokoskodott nem kisebb kolléga társaságában, mint Schmitt Jenőében. A két lakó díjnok aztán nem is maradt sokáig díjnok. Schmitt Jenő is, Juhász Árpád is, országos nevű ember lett, miután nekieredtek az apostolkodásnak. Kiki más téren. Juhász Árpád, az igénytelen egyszerűség netovábbja, hivatalnokoskodása ellenére is módot tudott találni, hogy diplomát szerezzen: rajztanár lett 1890-ben. Csak úgy, in partibus infidelium. Rajzolni kezdett, sokat, rengeteget, szinte számba se lehet venni. Végigrajzolta a múltat és jelent: százszámra készített illusztrációkat Kőrösynek az egyiptomi művészetet tárgyaló könyvébe, ezerszámra készített felvételeket, részletrajzokat Malonyay nagy népművészeti kötetsorába. A magyar kabátos, nagyszakállú művész felette rokonszenves, szikár alakja az országnak hol ebben, hol abban a zugában tűnt fel, mindenütt fanatikus szeretettel kémlelte a magyarság művészetét, életét. Mert nemcsak művész volt, hanem a szíve zugáig lelkes magyar. Rajzolataiban rengeteg formát, motívumot mentett meg az enyészettől. És áldott jólelkű ember volt: megérezte az istenadta nép baját, baját, bánatát, hozta hozzánk, átültette a művészet nyelvére. Rajzolt róluk ceruzával, tollal, ecsettel, aztán meg, hogy mi városiak közelebbről megismerjük, fából is megfaragta, színesen ki is pingálta a hökömnyi magyarkákat, akkorákat, mint amekkorák a gyerekek ólomkatonái, de hát ezek nem ólomból sajtolt, hanem művészi érzékkel fába stilizált magyarkák, helyes, töves-gyökeres magyarkák voltak s oly virulón festöttek két évvel ezelőtt, mikor kiállította őket a Nemzeti Szalonban, hogy mindenki gratulált a mesternek. De aztán, persze, more patria, a gratulációnál tovább nem jutottak az emberek.. . Legutóbb hónapokat töltött a matyók közt, Mezőkövesden. Nagyon megszerette őket, úgy hogy amidőn a székesfőváros egyik iskolájának falaira a gyermek értelméhez mért képeket kellett festenie, onnan vette hozzá a motívumokat. E két falképet a hozzá való tanulmányokkal együtt közöljük itt, egy ceruzarajzzal egyetemben, amely technikának igazán mesteri kezeléséhez nálunk senki se értett annyira, mint ő. Semmi sem világítja meg jobban Juhász Árpád művészi eszejárását, mint az a néhány sor, amelyet — már kissé betegségtől gyötörve, ágyból — küldött nekünk, a két iskolakép magyarázatául. Azt mondja : «Érzem, hogy valahogy igazolni is kellene magam a képek témái miatt. A mostani viszonyok között különösnek tűnhet az föl, hogy miért választ festő ilyen népies és annyira speciális jellegű népviseletet témául. Tudom, sokan lesznek, akik mosolyognak az ilyen nemzetiszínű művészi irányon, viseleten, parasztosnak találják, s nem tartják méltónak művészi témára. A hollandusok azonban máskép gondolkoznak, amikor elküldik nekünk az ő nehézkes facipős alakjaikat, fán, porcellánon, üvegen, szöveten, levelezőlapon stb, szóval mindenen, ami alkalmas, vagy nem alkalmas a díszítésre. JUHÁSZ ÁRPÁD