Lyka Károly szerk.: Művészet 13. évfolyam (Budapest, 1914)
8. szám - Lázár Béla: Sámuel Kornél
vadnak a fényárny tónusértékeibe, s nem kontúrok uralkodnak többé, megadva a tárgyak részeinek izolált határait, de minden forma egymásba olvad a szabaddá lett fénybe, mely a határok nélküli síkokon végigkígyózik, mint a lángnyelv és belevegyül az árnyékokba, mint az eltűnő villanyfény, hogy elnyelje a formát, ők, ellenkezőleg a positív, a kontúr által körülfogott, szemmel-kézzel letapintható formát követelték, mely adva van az anyagban, márványban, kőben, csak ki kell belőle hámozni. Nem a pillanatnyi látszatot, hanem a lappangó és kifejtendő formát keresték, miközben a fényhatások megfigyelését üres játéknak nézték és hivatkoztak az antik és renaissance-művészetre, ahol a pillanathatások helyett a test konstrukcióját megadó, a mozdulat jellemét megteremtő formák minél egyszerűbb visszaadását figyelhetni meg. De az antikra és a renaissancera a festői szobrászat is hivatkozhatott, persze más műalkotásokra, de azért azok is találtak ott törekvéseiket igazoló példákat, mert hiszen az igazság az, hogy minden kor művészetében élt és hatott egymás mellett mindkét művészeti irány. ÉVA SÁMUEL KORNÉL SZOBORMŰVE