Erdős Géza festőművész kiállítása (Dorottya utcai kiállítóterme, 1959)
ERDŐS GÉZA Ez a kiállítás gazdag munkássági, jelentős művészi eredményeket elért festőnknek, Erdős Gézának kéthónapos szovjetunióbeli tartózkodása alatt és után készült műveit mutatja be. A ritkán utazó, az új benyomásokra fogékony ember — különösen, ha született művész talán a külföldi út, az ismeretlen ország nyújtotta élményeket is sokszoros erővel éli át, reagálása, meghatódása őszintébb, emlékezése magával ragadóbb, mint a világjártaké. Erdős Gézának — aki a keveset utazók közé tartozik — most kiállított képeit szemlélve, ezt érzi a néző. Színesség, keresetlen közvetlenség árad művészileg kiérlelt, határozottan megkomponált, a vázlatosnak tűnő megjelenítés ellenére sokszor véglegesnek, befejezettnek mondható munkáiból. Erdős Géza főleg figurális kompozíciók festője. Eddigi oeuvre-jének főszereplője a társadalomban élő, cselekvő, szenvedő, harcoló, örvendező ember és az őt körülvevő, formáló, alakító világ. Külföldi útján is az emberrel kapcsolatos élmények inspirálták leginkább. Egy-egy kompozíciója — a Bolondos éjszaka, a Baráti beszélgetés, vagy az Ének a vízen című munkája mögött kedves történetek húzódnak meg, de művei ezzel nem válnak illusztrációkká, nem igénylik feltétlenül a hozzáfűzendő mesét, az elmondható epizódot: a festő mindent kifejez a vonalakkal, formákkal, színekkel, megmarad a műfaj nyújtotta kereteken belül. Képeinek alakjai a nem portrészerű jelleg ellenére, szűkszavú megformálásuk mellett is visszaidézik a művész számára a gurzusi alkotóház különböző nemzetiségű lakóit, az új barátokat, a néző számára pedig határozott jellemekké, beszédes karakterekké formálódnak, akiknek külön-külön helyük van az egyes kompozíciókon. Az ember után döntő élménye a táj, az először látott igazi tenger nagysága, végtelenje. Úgy közeledik hozzá, mint aki fél a víztől és csak lassan, fokozatosan merészkedik odáig, hogy megmerüljön benne. Biztos festői érzékkel örökíti meg a partmente párás fénybe burkolódzó, délies motívumait, a fürdőzőket, napozókat. Ezeken a munkákon itt-ott megcsillan a tenger kéksége is, hogy aztán más képeken ez váljon uralkodóvá, mindent betöltő szerepűvé. A Méltóságteljes tenger, a Végtelen tenger, a Csendes tenger és a többi festmény a hatalmas víztükör ezerféle arculatából úgy igyekszik megörökíteni egy-egy pillanatot, hogy visszaadja az egész örökre változatlannak tűnő nagyságát is. Sikerrel próbálkozik meg a víz, a sziklahegy és a föléjük boruló égbolt egyszerűnek látszó, de izgalmas festői problémákat rejtő ábrázolásával s érdekes motívumot jelentett számára a modern tengeri szörnyként elterpeszkedő cölöpverő gépnek és a víznek forma- és színellentéte is. Erdős Géza a mai ember szemével nézi a világot, de egyben mindent a festő szemével lát, aki érzékeny a fényekre, színekre, formákra. Leningrádi képein fontos szerep jut az atmoszférikus tüneményeknek, a napfénynek, melynek érzékeltetésével oldottá, könnyed hatásúvá teszi képeit. Nem impresszionizmus ez, de magában foglalja annak eredményeit is. Erről az útról, mint ember és mint művész, egyaránt gyarapodva, megizmosodva jött haza. Tavalyi kiállítása után, amikor úgy érezte, hogy kissé bizonytalanná vált, a „hogyan tovább“ kérdésére éppen ez az utazás adott