Németh József kiállítása (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1961)
NÉMETH JÓZSEF FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOK KAMARATERMÉBEN 1961 FEBRUÁRJÁBAN Fiatal ember, csupán harminckét éves. Mint festő, még fiatalabbnak mondható, hiszen alig három évvel ezelőtt kapta kézhez a festőművészi diplomát. Ennek a késői kezdésnek az a magyarázata, hogy Németh Józsefnek eredetileg eszébe sem jutott, hogy festő legyen. Kaposszerdahelyi parasztgyerek volt, akinek legfeljebb rajzolgatni szerető természetében mutatkozott meg a remekszép borotvatakókat, tükrösöket, lőporszarukat faragó pásztor ősök öröksége. Később szobafestőtanonc lett, a rajzolást még mindig csak mellékes kedvtelésként űzte. Véletlen ötletként iratkozott be egy kaposvári szabadiskolába is, 1950-ben. Itt történt az az esemény, amelyik egész további életét más útra terelte. A városban járó Hincz Gyula felkereste ezt a szabadiskolát, és alig egy-két rajzát látva, mindjárt azt kérdezte tőle, volna-e kedve beiratkozni a Képzőművészeti Főiskolára. A fiatal szobafestőlegény örömmel mondott igent, és júliusban a Főiskola felvételi bizottsága is meggyőződhetett arról, hogy Hincz mester igazi, sokat ígérő tehetséget fedezett fel. A komoly munka évei következtek, Pap Gyula majd Szőnyi István osztályában. Itt jegyezte el magát a freskó-festészettel — milyen érdekes folytatása a szobafestő-szakmának —, diplomamunkája is freskó volt. Sajnálatos, hogy azóta sem tudott ilyen megbízáshoz jutni, pedig nem egy vásznon ilyesféle vágyakozásokat érzünk. Főiskolás korában, nyári művésztelepen ismerkedett meg Hódmezővásárhellyel, az Alföldnek ezzel a különös hangulatú, messzi kisvárosával, értékes festészeti hagyomány örökösével, eleven pezsgésű művészélet kialakítójával. Utolsó vizsgáit követően itt telepedett le, itt nősült meg, és ma már a Dunántúl szülöttje színes-lélekkel idetartozónak érzi magát. Ideköti elsősorban a táj. Az enyhe hajlatú, lankás somogyi dombok helyett végtelenbe vesző síkokat, egyenes, kissé néha merev vonalakat, egészen más élményt nyújtó alföldi táj. De ideköti az ember is, az a furcsa »homo vasarhelyiensis«, amelyikről Tornyaitól Németh Lászlóig olyan sokan elmondták, hogy sehol az országban nem található párja, anélkül, hogy különös voltának pontos magyarázatával szolgálni tudtak volna. És ideköti végül az itteni festői hagyomány is, nem felszínesen, Tornyai, Endre Béla, Rudnay stílusának követésével, hanem a mélyebb, lényegesebb kapcsolatok keresése terén, ő is olyan emberközpontú festészetet akar maga számára kialakítani, mint az első vásárhelyi nemzedék tagjai. Képein valóban minden az ember által és az emberért van, igyekszik minél hívebb társa lenni a vásárhelyi földművesnek, együtt lenni vele munkájában, pihenésekor, jószágja mellett, egyaránt megörökíteni a régi és az új paraszti élet jegyeit. Az itt látható anyag hű tükre kíván lenni a festő fejlődésének, önálló művészi tevékenysége első három esztendejében. Elénk tárja hibáit, amelyekre talán elég mentségül szolgál fiatal volta — hány fiatal van, aki a Főiskola elvégzése után jóval több, mint három évvel is csak tétova tapogatózásoknál tart — de bemutatja erényeit is, melyek biztosítékul szolgálnak arra, hogy az előbb említett hibák mellett is igazi tehetségről van itt szó. Elsősorban lírája, ennek is leginkább érzékletes, de ugyanakkor komoly, férfias alaphangjára kell felhívni a figyelmet. Nem anynyira kolorista, mint inkább tónusfestő készsége járul hozzá szerencsésen ennek kibontakozásához. Megemlítendő még, hogy a kiállítás nem tudta az elmúlt három évet olyan teljességben bemutatni, amely eredeti célja volt. Az általános felfogás szerint legjobb képei, több nemzetközi kiállítás szereplői (Fácános, Töltés mellett, Ekekapázók), sajnos hiányoznak a falakról. Végh János