Ridovics László festőművész kiállíltása (Fényes Adolf Terem, 1961)
1946 őszén egy Deák téri romlakás ázottfalú műtermében találkoztam először Ridovics Ferenccel. Itt dolgozott öccsével, Ridovics Lászlóval és Mészáros Endrével. A két utóbbi művész rajzait, festményeit nézegettük, beszélgettünk az éppen felmerülő művészeti kérdésekről s mivel akkor még pályánk legelején álltunk, sokat tervezgettünk. Ridovics Ferenc volt köztünk a legszerényebb, ő nyilvánította legmeggondoltabban minden véleményét, képeit pedig barátainak is csak a legritkább esetben mutatta. Nem is annyira képzőművészeti, inkább irodalmi érdeklődésünk kapcsolódott. Amikor megtudtuk, hogy mindketten dunántúliak, sőt egyenesen szom, hogy örömmel vállaljam az előszó megírását, a bathelyi születésűek vagyunk, újra átnéztük azokat a költőketBerzsenyitől s a két Kisfaludytól Berda Józsefig,akik szűkebb hazánknak, a Somlónak, Kemenesaljának, Badacsonynak és a Bakonynak szép vidékeit annyiszor megénekelték. Kazinczy „Pannonhalmi út” című művét is elővettük, s irodalmi munkássága mellett a képzőművészetek iránti érdeklődését és ragaszkodását is igen tiszteltük. Őrajta keresztül fordult figyelmünk Zola, Apollinaire és a többiek esztétikai, pontosabban műtörténeti munkássága felé. Az azóta eltelt időben csak ritkán találkoztunk, legtöbbet a Szépművészeti Múzeumban a régi mesterek képei között. Néha Szentiványi Lajosék vendégszerető házában. Az utóbbi években pedig a Magyar Nemzeti Galériában is, mikor ott Berény Róbertről, illetve a „NYOLCAK” művészetéről volt előadás. A kezdetben megismert szerény hang és meggondolt véleményalkotás jellemezte Ridovics Ferencet ezeken a találkozásokon is. Festményeit, rajzait szintén csak ritkán láttam. Először életrajzot kértem tőle, s mondtam, hogy pár sorban írja meg — legfontosabb adatain kívül — művészeti törekvéseinek saját meggyőződése szerinti jellemzését is. A küldött válasz szövege a következő: ,,1923-ban születtem Szombathelyen. Iskoláim elvégzése után apám szakmáját folytattam: kőműves lettem, majd díszítő festő. 1944-ben Koffán Károly szabadiskolájában kezdtem művészi képzésemet. 1946-ban beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskolára. Berény Róbert, Bernáth Aurél, Domanovszky Endre növendéke voltam, s közben gyakran megfordultam Szentiványi Lajos műtermében is. 1953 és 58 között mint tanársegéd az Iparművészeti Főiskolán dolgoztam, jelenleg a Képzőművészeti Gimnáziumban tanítok. Képeim szerepeltek a Műcsarnok nagy kiállításain, a Nemzeti Szalonban, Ernst Múzeumban s egyszer már a Fényes Adolf teremben. Hogy milyenek saját művészeti törekvéseimről szóló nézeteim? Erre nehéz felelni, s talán nem is volna helyénvaló. Úgy érzem, nem szolgálnának egyebet, minthogy a nézőben befolyásolják azokat az érzéseket, melyeket a műtárgyaknak, s így az én képeimnek is, önmaguktól kell kiváltaniok. Ezt pedig nem akarom. Képeim olyanok, amilyenek jelenlegi mondanivalóim és kifejezőeszközeim mellett lehetnek. Még sok mindent szeretnék elmondani a festészet nyelvén s valószínű kifejezőeszközeim is több tekintetben gazdagodni fognak. A szellemi erőfeszítés és megvalósulás útja lassú, a realizálódás igen nehéz”, így szól a tömör és nemes egyszerűséggel megfogalmazott életrajzi nyilatkozat. Láthatjuk belőle, hogy művészünk fejlődésének kezdete szorosan egybeesett új állami és társadalmi rendünk indulásával. Olyan mesterek irányítása mellett szerezte meg szakmai ismereteit, akikre a konstruktív képszerkesztés, a tiszta és bársonyos kolorit finom szövevénye és a színek páratlanul, bővérű gazdagsága jellemző. Ezek az irányítások feltétlenül helyesek és ösztönzőerejűek voltak. A Főiskola elvégzése után szinte megszakítás nélkül tanít hazai képzőművészeti oktatásunk legfontosabb otthonaiban. Közben többször szerepel — ha csak kevés képpel is — a kiállításokon. Közülük legemlékezetesebb az az 1954 évi Fényes Adolf termi kiállítás, melyen öccsével, Ridovics László festőművésszel és Vigh Tamás szobrászművésszel közösen állított ki. Az idézett életrajz legérdekesebb része, ahol képeiről, illetve művészi törekvéseiről ad rövid és tartózkodó jellemzést. Ez világítja meg legjobban a művész csendes, szemlélődő egyéniségét is. Ahogy tizenöt évvel ezelőtt kitűnt társaságunkból azzal, hogy alig mutatta képeit, s hogy soha nem magyarázta azoknak igazát, vagy rejtett lényegét, úgy most sem teszi, s a műtörténésztől sem kívánja ezt. Pedig már olyan múlt áll mögötte művészileg is, etikailag is, mellyel érdemes foglalkozni. Hogy mennyi mondanivalója van még akárcsak a közeljövőt illetően is? — hadd említsem meg, hogy amikor a kiállítás rendezőjével felmentünk Ridovics Ferenc mostani, ugyancsak szerény műtermébe, több olyan olajvázlatot láttunk, melyet az elmúlt nyáron készített Dunántúlon, Fadd község kollektív termelő munkájáról. Az élmény közvetlensége, a motívumban kínálkozó formai és eszmei problémák felvázolása már jelzi, hogy több vonatkozásban bővülni fognak a mostani kiállításon megismerhető eddigi eredmények. Csakhogy „a szellemi erőfeszítés és megvalósulás lassú, a realizálódás útja igen nehéz” olvashattuk életrajzában.