Bényi László festőművész kiállítása (Erkel Ferenc Múzeum, Gyula, 1962)
szabadiskolájában, majd pedig a Képzőművészeti Főiskolán tanult festészetet. Jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, ismert nevű művészettörténész, műkritikus és kiállításrendező. 1933 óta állít ki. Hat önálló kiállítása mellett számtalan közös tárlaton szerepelt Pesten, vidéken és külföldön. A kritika mindig elismerőleg nyilatkozott róla, jóllehet a bírálók esetenként mást és mást láttak benne. Ez helyénvaló is, mert müncheni, többszörös olaszországi, németországi, romániai, bulgáriai, lengyelországi, csehszlovákiai, szovjetunióbeli és ausztriai útjai után újabb és újabb formákban jelentkezett. Bényi László és kiállítása Múzeumunk falain érdekes és bizonyára nagy érdeklődést kiváltó képek sorakoznak újra. Messzi tájak szépségein kívül bemutatják rokonszenves alkotójukat, Bényi Lászlót is. Úgy érezzük, hogy ezúttal vagy legalább is előbb a festőről kell néhány szót mondanunk, hiszen a képek úgyis önmagukért hivatottak beszélni. Hivatottak az alkotóról is, de nincsen lehetőségük olyan apró mozzanatok közlésére, amik talán nagyon is fontosak egy-egy művész jobb megértése, értékelése szempontjából. Az alkotások például nem tudnak életrajzi adatokat közölni. Pedig azok nagyon fontosak, különösen olyan művészegyéniség esetében, mint Bényi László, akire joggal mondhatjuk, hogy „utazó” festő. Az „utazó” jelzőhöz hasonló tartalommal ismeretes egy régebbi, közkeletű kifejezés: „kereső”. Csakhogy ez a „kereső” jelző elsőrenden technikai eljárásokra, új módszerbeli lehetőségekre vonatkozott és vonatkozik. Bényi László esetében azonban nemcsak új kifejezési módok kutatásáról, kereséséről van szó, hanem a szó legszorosabb értelmében vett utazásról, nagy utakról, amelyek mindegyike mély nyomot hagyott a művész eszmevilága mellett technikai téren is. Bényi László 1909-ben született Rákosligeten. Műtörténésznek készült. Kutatói figyelmét festészetünk legnagyobbjainak világa kötötte le. Nemcsak írt Kosztáról, Tornyairól, nemcsak újra felfedezte az Alföldet mint festői témát, hanem tanult is tőlük, belőlük. Fiatalkori próbálgatásai után előbb Aba Novák Ez az itt bemutatott kiállítás egy rövid időszakasz egységes termése. Leginkább az „Útiképek” vagy ahogy Pogány Ö. Gábor nevezte „Útijegyzetek” címet viselhetné. Kiállításunk majd azonos anyaggal két éve bemutatásra került a Kulturális Kapcsolatok Intézetében. Az akkori kiállításhoz Pogány Ö. Gábor az alábbi bevezetőt írta: Lyoldog az, ki mint Ulisszesz, szép utat tett, de még boldogabb az a festő, aki helyszíni vázlatai alapján be is tud számolni úti élményeiről. Legelevenebb impressziói nem maradnak egyéni emlékei csupán, de közvetíteni is képes közönségének azokat mindenki örömére, önmaga ismételt gyönyörűségére. Bényi László festői alkata különösen is alkalmas az ilyen közvetlen feljegyzések készítésére, a tájak, látványok jóétvágyú érzékelésére. Festészetét általában is a mozgalmasság, ötletesség, hevesség jellemzi, érthető tehát, hogy a röpke benyomások rögzítésekor még nagyon is elemében van. Ilyenkor ecsete még csapongóbb, nyugtalansága izzóbb, koloritja dinamikusabb. Pontosabban: hangvétele még érzékenyebb, formái Drényi László útijegyzetei nak modulációi rendkívül változatosak. Tévedés lenne ugyanis azt hinni, mintha színdús naplóját egyfajta motorikus izgalom járná át, az utazás láza remegtetné formáit. Mindössze arról skiccelésre, az ismeretlen és érdekes vidékek, városok mind van szó, hogy alakító lendülete újabb és újabb tápot kap a