Bényi László festőművész kiállítása (Erkel Ferenc Múzeum, Gyula, 1962)

szabadiskolájában, majd pedig a Képzőművészeti Főiskolán ta­nult festészetet. Jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria munka­társa, ismert nevű művészettörténész, műkritikus és kiállítás­rendező. 1933 óta állít ki. Hat önálló kiállítása mellett számta­lan közös tárlaton szerepelt Pesten, vidéken és külföldön. A kritika mindig elismerőleg nyilatkozott róla, jóllehet a bírálók esetenként mást és mást láttak benne. Ez helyénvaló is, mert müncheni, többszörös olaszországi, németországi, romániai, bul­gáriai, lengyelországi, csehszlovákiai, szovjetunióbeli és auszt­riai útjai után újabb és újabb formákban jelentkezett. Bényi László és kiállítása Múzeumunk falain érdekes és bizonyára nagy érdeklődést ki­váltó képek sorakoznak újra. Messzi tájak szépségein kívül be­mutatják rokonszenves alkotójukat, Bényi Lászlót is. Úgy érezzük, hogy ezúttal vagy legalább is előbb a festőről kell néhány szót mondanunk, hiszen a képek úgyis önmagukért hivatottak beszélni. Hivatottak az alkotóról is, de nincsen lehe­tőségük olyan apró mozzanatok közlésére, amik talán nagyon is fontosak egy-egy művész jobb megértése, értékelése szem­pontjából. Az alkotások például nem tudnak életrajzi adatokat közölni. Pedig azok nagyon fontosak, különösen olyan művészegyéniség esetében, mint Bényi László, akire joggal mondhatjuk, hogy „utazó” festő. Az „utazó” jelzőhöz hasonló tartalommal isme­retes egy régebbi, közkeletű kifejezés: „kereső”. Csakhogy ez a „kereső” jelző elsőrenden technikai eljárásokra, új módszer­beli lehetőségekre vonatkozott és vonatkozik. Bényi László ese­tében azonban nemcsak új kifejezési módok kutatásáról, kere­séséről van szó, hanem a szó legszorosabb értelmében vett uta­zásról, nagy utakról, amelyek mindegyike mély nyomot hagyott a művész eszmevilága mellett technikai téren is. Bényi László 1909-ben született Rákosligeten. Műtörténész­nek készült. Kutatói figyelmét festészetünk legnagyobbjainak világa kötötte le. Nemcsak írt Kosztáról, Tornyairól, nemcsak újra felfedezte az Alföldet mint festői témát, hanem tanult is tőlük, belőlük. Fiatalkori próbálgatásai után előbb Aba Novák Ez az itt bemutatott kiállítás egy rövid időszakasz egységes termése. Leginkább az „Útiképek” vagy ahogy Pogány Ö. Gá­bor nevezte „Útijegyzetek” címet viselhetné. Kiállításunk majd azonos anyaggal két éve bemutatásra ke­rült a Kulturális Kapcsolatok Intézetében. Az akkori kiállítás­hoz Pogány Ö. Gábor az alábbi bevezetőt írta: Ly­oldog az, ki mint Ulisszesz, szép utat tett, de még boldogabb az a festő, aki helyszíni vázlatai alapján be is tud számolni úti élményeiről. Legelevenebb impressziói nem ma­radnak egyéni emlékei csupán, de közvetíteni is képes közön­ségének azokat mindenki örömére, önmaga ismételt gyönyö­rűségére. Bényi László festői alkata különösen is alkalmas az ilyen közvetlen feljegyzések készítésére, a tájak, látványok jóétvágyú érzékelésére. Festészetét általában is a mozgalmasság, ötletesség, hevesség jellemzi, érthető tehát, hogy a röpke be­nyomások rögzítésekor még nagyon is elemében van. Ilyenkor ecsete még csapongóbb, nyugtalansága izzóbb, koloritja dina­mikusabb. Pontosabban: hangvétele még érzékenyebb, formái­ D­rényi László útijegyzetei­ nak modulációi rendkívül változatosak. Tévedés lenne ugyanis azt hinni, mintha színdús naplóját egyfajta motorikus izgalom járná át, az utazás láza remegtetné formáit. Mindössze arról skiccelésre, az ismeretlen és érdekes vidékek, városok mind­ van szó, hogy alakító lendülete újabb és újabb tápot kap a

Next