Hegyi György festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1962)
HEGYI GYÖRGY A felszabadulás utáni nevelés első nemzedékéből való fiatal művész, bár lehet, hogy a huszonegynéhány évesek szemében már nem számít fiatalnak a negyven küszöbön álló. De a képzőművészet nem költészet, vagy zene, amely művészeti ágakban lehetséges „csodagyereknek” lenni. A mi művészetünk a világ tárgyi megismerésének, az ábrázolás komplex mikéntjének művészete. Emberré érettség és naponkénti művi gyakorlat szükséges hozzá s a vizuális élmény szilárd képi fogalmazásának képessége. Gyakran elbájol bennünket egy-egy gyermekrajz, festmény spontaneitása, a tömegek és színfoltok ösztönös harmóniája, az arányok önkénye, a kifejezés ereje. De vajon negatív érték-e a tudás és tudat, ami a felnőtt művész sajátja? Semmi esetre, inkább feltétel, ami nélkül nincs jó művészet. Hegyi György keményen megdolgozott azokért az eredményekért, amelyeket most bemutat. A második világháború éveket lopott el életéből, pedig gyermekkora óta tudta, merre kell indulnia. Berény Róberttől kapta első, alapos ismereteit Zebegényben, ám ez csak annyi volt, mint ha a vándor megtalálja az útjelző táblát, de az út eltorlaszolt s csak nagy kerülőkkel jut a célhoz vezető, bár sok rejtett buktatóval változatos útra. A cél még nagyon messze volt, mikor 1944 őszén „lelépett” a visszavonulás során és Észak-Erdélyben, majd Kolozsváron kezdte az új életet. Ahol csak megfordult, teljes erővel segítette a fasizmus üszkének-karmának eltakarítását, s 1946-ig a Román KP lapjainál dolgozott. Hazatérve beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol természetesen Berény, majd Barcsay Jenő és Fónyi Géza voltak mesterei. Vonzotta a mozaik, a nagy, dekoratív felületek építése, mert, mint később beigazolódott, ez felelt meg alkotó-alakító szándékának. Első nagyméretű mozaikja — diploma munkája —, a Táncolok, egy szakszervezeti kultúrterem dísze. Ahhoz, hogy valaki jó mozaikos legyen, természetesen sokat kell rajzolni, festeni, hiszen a mozaikon a kompozíciónak és színnek — s, hogy nehezebb legyen: redukált színnek — talán még nagyobb a szerepe, mint a festményen. Hegyi György rajzainak és képeinek legnagyobb erénye a tiszta kompozíció, a szilárd szerkezet s ebben a mozaikrend érvényesül. Évek óta Szentendrén és Nagymaroson tölti a nyarakat s bár van festő, aki impresszionisztikus, atmoszférikus lágysággal festi a tájat, ez szinte szuggerálja a tektonikus és architektonikus formaalakítást. A hegyek hullámai s a házak véletlenszerűnek tűnő, de mégis konstruktív egymásmellettisége mintegy kényszerítik a művészt a színek bőre alatt rejtekező, vagy általuk megjelenő dolgok csontvázát kitapintani. Művészünkben megvan a képesség, hogy az efemer jelenséget képi törvénnyé írja át. Tájképeiben különösen érvényesül ez a szerkesztő, rendező elv (Viadukt, Szentendre, Piros táj), de alig kevésbé csendéletem, ahol már-már a tárgyválasztás eldönti a megoldás milyenségét (Üvegek, Kávédaráló, Piros lábos). Feltűnően kevés emberábrázolást látunk ebben az anyagában — az utóbbi három-négy év termése — s ami van, máris a mozaikra utal. Tény, hogy a minden témában fellelhető szigorú formarend a mozaik megszabta kötelmekből, a színes kőábrázolás anyagdiktálta szigorából fakad. Mégis, festményei a maguk anyagában — olaj, tempera, stb. — élnek, a mozaikok pedig, az utolsó három évben a festő egyre természetesebb közegeként, a saját törvényeik szerint. Az 1959-ben készült hajdúnánási iskola mozaikjától a Madách Színház intimebb méretű és hangvételű kompozícióján át a pécsi Legényszálló motívum gazdag, figurális faláig: a művész letette a garast új monumentális művészetünk asztalára. S ha az új mozaikművészet sajátossága, hogy a dekoratív szép mellett, vagy inkább benne, a szocialista életérzésből fakadó, emocionális tartalommal bír és hat, Hegyi György megvalósította ezt a művi egységet. Valóságszeretete megóvta attól, hogy — a dekoratív szerepére való hivatkozással — túllépje a világ ismert, látható elemeinek ábrázolását, illetve ennek amúgy is igen tág határait. Egy óriásdarut ha meg is villogtat ékes kékségében, szerszám marad, mely csak funkciójában változott: nem emel, hanem a kép síkjában terülve érzelmet és gondolatot ébreszt, asszociációt támaszt. Soha, egy pillanatra sem veti el a valóság varázsát s nem jut el az absztrakciónak arra a fokára, amelyre lehet magyarázat, de nincs mentség. Nem mond le az érzékelés öröméről s arról sem, hogy bármiféle transzponálása közlésképes legyen. Művészetét közügynek érzi, hozzájárulásnak világunk formásabb és tartalmasabb kialakításához s ezáltal szocialista művészet az, amit elénk állít. Igaz, művészetében nyoma sincs drámai konfliktusoknak, dehát az utóbbi évek törekvése minden területen a békés életre irányult s a művész is megkereste a kis dolgok összhangját egy nagyobb, átfogóbb harmónia részeként. Szerény ember, igényes művész, ennyit az alkotóról, hiszen a képek őszinték, tehát beszédesek s el is mondanak mindent. Megmutatnak egy miniatűr mindenséget, amelybe érdemes volt bepillantani. OELMACHER ANNA