Laki Ida festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1962)

pj­a­i­n­k­b­an különös élességgel merül fel annak a szük­ségessége, hogy tisztázzuk a képzőművészeteknek és a termelő mun­kának, mint művészi témának egymáshoz való viszonyát. Ez a ten­dencia magában foglalja azt az egyre erősbödő igényt, hogy megkí­séreljük felszámolni a művészet és a nagyközönség között a XX. századi képzőművészetben minden megelőző művészettörténeti kor gyakorlatához képest példátlan méretű szakadást. A próbálkozások •— amelyek közvetlenül érintik a képzőművészet továbbfejlődésé­nek problémáját •— több irányban folynak napjainkban, váltakozó sikerrel. Azok között a művészek között, akik felismerték ezt a művészet iránt támasztott új igényt, Laki Ida az egyik úttörő. A fiatal mű­vésznő vállalta a missziót, hogy a művészetet a szó szoros értelmé­ben „közel hozza” a fizikai munkát végző dolgozókhoz. 1953-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Egy évet kivéve, amikor Kmetty János vezetése alatt tanult, végig Pór Bertalan volt a mestere. A főiskola elvégzése után egy évig ösztöndíjasként dol­gozott, közben megbízásokat kapott a minisztériumtól meghatározott témákra. 1956-tól 1959-ig főleg csendéleteket festett. Ennek az idő­szaknak a terméséhez tartozik a kiállított képek közül a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában levő Csendélet, valamint az „önarc­kép csendélettel”. A nagyjából három évig tartó csendélet-korszak vége felé úgy érezte, hogy a továbbfejlődés érdekében művészetének szüksége van a felfrissülésre. Új témák után nézett hát. Először a Pannónia utcai Gyapjúmosó és Finomposztógyárba láto­gatott el. Nem volt nehéz megszoknia az új környezetet, hiszen maga is munkáscsalád sarja, fiatal kora óta együtt él — amint mondja —, „egy levegőt szív” a fizikai munkát végző dolgozókkal. Számára tehát igazán nem jelentett „egzotikumot” a gyári tema­tika. Már jó ideje foglalkozott a gondolattal, hogy működési helyét átteszi szűk Élmunkás­ téri lakásából, illetve a Lehel­ utcai kollek­tív műteremből valamelyik gyár munkatermébe, hogy közvetlen közelségből tanulmányozhassa a munkásemberek mindennapi életét. Éppen azért, mert nem kívülről, nem a beavatatlan elfogódottságá­val szemléli a termelő munkát, el tudta kerülni azt a veszélyt, amely nem egy művésznél problémát jelentett, hogy hamisan, indokolat­lan pátosszal, valamiféle álmonumentalitással próbálták kifejezni a fizikai munka nagyszerűsége iránt érzett kissé félénk csodála­tukat. Laki Ida gyári képein nyoma sincs ilyenfajta elfogódottságnak. Mint mondja, első pillantásra felmérte, hogy a textilgyári „terepviszo­nyok” nem kedveznek a monumentális felfogásnak. A munka jel­lege, a munkahely „levegője” nem tűri a patetikus ábrázolásmódot. Ebben a miliőben a harmonikus rend, az érzéki szépség és a színek kavargó pompája ragadta meg a figyelmét. Úgy döntött, hogy a gyári életét kisebb színes zsánerképek sorozatában fogja megörö­kíteni. „Egy gyár élete” címmel 1960 márciusában rendezett kiállítást a Pannónia utcai Gyapjúmosó és Finomposztógyár művelődési ter­mében. Mintegy 20—25 képét mutatta be itt, amelyeken a munkás­nők mindennapi tevékenységét és a munka utáni pihenés, szórako­zás jeleneteit festette meg. A kiállítás lelkes fogadtatása azt mu­tatta, hogy sikerült olyan hangot megütnie, amely közérthetőségé­nél fogva azonnal utat talált a gyár képzőművészeti kérdésekben járatlanabb dolgozóihoz is. Hasonló eredményeket emelt ki a kri­tika a következő kiállításával kapcsolatban is. Ezt a kiállítást a cse­peli Magyar Posztógyárban rendezte, még ugyanez év novemberében, „­Képek a Posztógyárból” címmel, az itt készített munkákból. Laki Ida képein a felfogás tárgyilagos­iga tűnik első pillantásra szemünkbe. Óvakodik attól, hogy a téma természetétől idegen, ke­resett, önkényes beállításokat alkalmazzon. A jelenetek felfogásá­ban, az alakok elrendezésében, forma- és színkezelésben egyaránt az adott motívum sajátos természetéből indul ki. Feladatát abban látja, hogy a művészet eszközeivel, józanul, pózok nélkül adja elő mindazt a problémát, amelyet a termelő munka szemlélése során összegyűjtött, és amelyet maguk a munkások — a képek közönsége — is saját problémájuknak éreznek. Nem könnyű az az út, amelyen Laki Ida elindult. De ő már ismeri a veszélyeket, és meri vállalni őket, hiszen tudatában van munkája j­elentőségének.

Next