Nuridsány Zoltán festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1962)

A művész pályafutásának mindig döntő eseménye a kiállítás. Ez magától értetődő, pedig képzőművésznél az alkotás kezdete, de be­fejezése a kiállítótermen kívül történik. A festő, szobrász alkotó­munkája nem áll olyan szoros kapcsolatban a bemutatással, mint a színpad időbeli művészete az előadással. Elképzelhető ugyan egy egész életmű kiállítás nélkül, példa is volt rá, de a művész valójában csak ott ismeri meg munkáit a kiállítóterem falán, a nyilvános bemutató alkalmával tud igazán számot vetni saját magával. A kö­zönség és a szakmabeliek véleménye, kritikája, az okos, de a kevésbé szerencsés megjegyzések is hasznára válhatnak a művésznek, és a dicséret — még akkor is, ha nem őszinte — a későbbi munka serken­tőjévé tud válni. A tárlat előkészületének izgalmai, a siker, a ki­állítás légköre mind olyan vektor, amely erőt ad a további alkotás bonyolult folyamatához és önbizalmat ott is, ahol hiányzott. Nuridsány Zoltán újabb festményeinek sorozatával állt elő, melyet kiegészített néhány régebbi grafikájával, jelentést téve művészeté­nek jelenlegi állásáról, pillanatnyi törekvéseiről. E kiállítási anyagát távolról sem tartja végeredménynek, még csak egy festői szakasz lezáró summázásának sem, vagy akár egy kísérletsorozat befejező közlésének. Inkább csak útközben megállva, kis pihenőt tartva, számba veszi, mit kell megtartania képalkotásának vonásaiból, mit kell elvetnie. Mégis, mi késztette arra, hogy ezt a kollekciót, melyre nem mondja, hogy teljesen egyetért vele , kiállítja ? Úgy érezte, hogy itt van a kiállítás szükségének pillanata, most kell kiállítania. Nuridsány egy évtized külső és belső nehézségei, művészi vívódásai, eredménytelensége, önmagával való — talán túl szigorú — elégedet­lenség után újra magára talált. Belső művészi felszabadulásával most ez az anyag az első állomás, ahol nyugodt lelkiismerettel állhat a közönség elé, és mondhatja — itt tartok, még nem elégít ki, de talán nem kevés,amit nyújtani tudok. A kiállítástól pedig olyasmit vár, amit a bevezető sorokban vázoltunk, persze nem a miénkkel azonos gondolatokkal, nem is tudatosan. Maga a művész csak érzi, s nem láthatja az elemzésnek olyan módját, mint a művészeti életet figyelő művészettörténész. De a külső szemlélő is azt mondhatja, hogy a bemutatásra való törekvés helyes volt, mert munkái mondani­valójukkal, új formanyelvű előadásukkal, egyéni stílusukkal kiállí­tásra valók, színvonalas együttes került a közönség elé. Nuridsány Zoltán ma ennyit ad s úgy véljük, e képek fogadtatása is szíves lesz. Melyek új festményeinek jellemzői? Elsősorban az erős konstruktivi­­tás. Mély színek mellett sok piros, sárgák és zöldek foltjai, nagy síkok, olykor kontúrozva. Témái a mindennapi élet alakjai és tájképek. Portrék, nőalakok, köztük kettős (Beszélgetők) vagy hármas (Asz­­szonyok kapával) kompozíciók. A festők által kedvelt tájakat Ti­hanyt, Szentendrét és Visegrádot másoktól különböző módon látja, előadásának hangja egyéni. Alkotó módszere nem gyors. Vázlatok után, hosszabb szünetekkel fejleszti tovább a képet alapos munkával. Képeinek nehéz születését csak elbeszéléséből tudjuk, magán a fest­ményen nem látszik, sehol sem lesz „elkínzottá”. E képekről az építés biztonságát, s művészének — rajzban és a megfestésben — szakmai tudását olvashatja le a néző. Mindezekkel már magában is megelégedhetne a művész. Mi kell még — mondhatná valaki —, hiszen kész munkák, érett alkotások. Itt látszólag ellentmondás van Nuridsány önmagával való elégedetlenségével, mellyel ráadásul e sorok is egyetértettek. A művésznek az az igénye, hogy tovább­haladjon, nem egy-két lépéssel, már csak csiszolgatva eddigi vívmá­nyait, hanem nagyobb távolibb célt kívánva, esetleg egészen más eszközökkel elérni — elismerést és nem elmarasztalást érdemel. Nuridsány Zoltán 1925-ben született Marosvásárhelyen. 1944-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára. Kmetty János és Főnyi Géza tanítványa volt. Főnyi mellett a mozaik tanszakot végezte. Még főiskolás korában, 1947-ben részt vett (az akkori Mérnök Szak­­szervezetben rendezett) „Közösségi művészet felé” című vitasoro­zatban, melyen — többekkel együtt — a murális művészet problé­máit fejtegették, ennek elsőbbséget adva a táblaképfestészettel szemben. Nem tekinthetjük sem véletlennek, sem a saját művésze­tén kívüli elméleti kérdésnek ezt a tényt, hogy Nuridsányt ilyen problémák érdekelték, már akkor pályájának kezdetén. Ma is vallja, hogy a mozaikművészetet feladatának tartja, vonzalma a monumen­tális síkművészet iránt nem csökkent. Mégis Nuridsány Zoltán, mozaik szakot végzett festőművész mindmáig nem kapott mozaik megbízást, tanult mesterségét nem hasznosíthatta. Ha voltak is sikerei, azokat mindig mint táblaképfestő érte el. E kis kitérő után folytatjuk a rövid életrajzot. Még főiskolai hallgató volt, amikor fel­tűntek sikerült gouache-ai, melyek közül többet mai szemmel is értékállónak tarthatunk. 1948-ban itáliai ösztöndíjat kapott, megjárta

Next