Luzsicza Lajos festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1963)
KORATAVASZ, olaj Luzsicza Lajos nevét jól ismeri a magyar művészvilág és a képzőművészet iránt érdeklődő közönség. Alkotásaival 1950-től a nemzeti kiállításokon, kisebb gyűjteményes bemutatókon is találkozhattunk. Ettől az időtől kezdve külföldön rendezett nemzeti seregszemléinken is ott találjuk képeit. Bratislava, Moszkva, Berlin, Antwerpen, Szófia a jelentősebb állomások ebben a sorban. Munkában gazdag életpálya áll már mögötte. 1920. II. 13-án Érsekújváron született. A Képzőművészeti Főiskolán Aba Novák Vilmosnál, Kontuly Bélánál, Kmetty Jánosnál végzett tanulmányaitól hosszú út vezetett mai felkészültségéhez. Művészeti tevékenysége mellett részt vállalt a képzőművészeti kultúra terjesztésében, népszerűsítésében. 1947—50 között a tatabányai Bányász Képzőművészeti Szabadiskola vezetőjeként, majd 1955—58 között a Kiállítási Intézmények igazgatójaként kifejtett munkássága emelkedik ki ezen a téren. Néhány éve csak művészetének él, s tehetsége kibontakozhatott. A Kárpátok vadregényes hegyei között szerzett gyermekkori élményei, bányavidéki tartózkodása, vidéki bolyongásai, külföldi tanulmányútjai csak erősítették, elszakíthatatlanná tették kapcsolatát a természettel, mely örök ihletője maradt. A táj szépségei iránt fogékony művész, a látvány dekoratív megjelenítésénél igyekezett a legjellemzőbb részletet megtalálni, kiemelni. Szlovákia tájain — ahova évenként visszatért — nyugodt méltósággal ábrázolta Körmöcbánya, Liptószentmiklós környékét, a Tátra szelídebb vonulatait, a Vág kies völgyét. Ezen a mostani kiállításán sem tagadta meg önmagát, hű maradt régi témájához. Legutóbb a magyar hegyvidéket járta végig, friss képeken örökítve meg a látottakat. Nem teljes életmű tehát a kiállítás anyaga, de lemérhető benne a művész sokirányú élettapasztalata, szeretete a magyar vidék iránt. Az utolsó két év portyázásai során születtek az itt látható hangulatos gouache vázlatok, s a belőlük fejlesztett, átgondolt, kiérlelt kompozíciók. A szabadban festett olajképeket és a műteremben, vázlatok alapján készült munkákat nehéz különválasztani, őszinte hangjuk, következetes megoldásuk egységessé teszi őket. Mindegyiken érezni, hogy a művész a látványból indult ki, s az élmény lenyűgöző ereje teszi a képeket a nézők számára is érdekessé, élvezetessé. Céltudatos, hivatásának élő, az élettől el nem szakadó művészt ismerhetünk meg általuk. Nem mások által előre felállított tézisek szerint dolgozott, mert szerinte olyan átmeneti korszaknak, mint a miénk, nem lehet mindenkire érvényes, általános művészi normája. Saját szavaival élve, nem valőr festő, hanem a két dimenzió világa felé mozog, mely számára a modern festészetet jelenti. A gáncsoskodó bírálók talán feleslegesnek mondhatnak egy-egy élénkebb színfoltot, szükségtelennek tarthatnak némely apróbb részletet, a képek összhatását ezek azonban nem zavarják. Még a természetjárók is elfogódottá válnak, ha felidézik szép emlékeiket; hát a festő hogyne válna elfogódottá. Az elmúlt századok során sokszor festettek már Luzsiczához hasonló motívumokat, kopár fák között megbúvó házakat, rálátásos kanyargó utcákat, komoran felmagasló hegycsúcsot, a távoli hegyvonulat tövében szunnyadó falut, és mégis, ez a kiállítás is bizonyítja, lehet újat mondani. Hiszen minden változik, él, alakul. Ezt a változást kifejezően ragadta meg a művész újabb képein. A Bakony, Vértes, Pilis, Börzsöny környéke bőséges élményanyagot szolgáltatott, és ezt sikeresen foglalta össze, jelenítette meg a művészet eszközeivel. Tapasztalatai során leszűrt tanulságok elmélyültebbé tették alkotómódszerét. Mesélő kedvvel vezeti ecsetjét az előtér házai, vízpartjai, szelíd rétjei között, a háttérben zölden pompázó, vagy kékbevesző hegyek felé. Színei igen változatosak, még hasonló hangulatú képeinek is különböző a színvilága. Korábbi útibeszámolóihoz képest különösen szembetűnő színbeli gazdagodása. Kereste az új, teljesebb kifejezési formát. Színei indokoltak, jól érzékelteti a természet változó arculatát, az időjárás, az atmoszféra alakulását. Szép átmeneteket biztosított a dombhajlatok, hegyvonulatok között. Felvidéki tájain használt zöld-okker színeken kívül erőteljesebb szerepet kaptak a sötétbarna-sárga, fekete-fehér-lila együttesek. Helyenként merészen alkalmazott sárga foltokat és piros körvonalakat, aszerint ahogy az összhang, vagy a kiemelés kívánta. Szereti az éles színellentéteket, az erős megvilágításokat. Érzékenyen figyel fel a mészkősziklák lehántott fehérségére, a hóborította hegyhátak fekete lejtőire, határozottan húzza meg egy-egy hegygerinc vonalát. Nem téri el az ábrázolt táj jellegétől, nem épített fel képzeletszülte látomásokat. Ecsetjárása is a vizuális látványt követte, de nem aprólékos, részletező, leíró módon. Erősödött képeinek szerkezeti felépítése, nem akart mindent elmondani rajtuk. Érdekesek kivágásai, helyes arányérzékkel csak annyit emelt ki az egészből, amennyi a képsík egyensúlyához szükséges. Gouache vázlatai, melyek többnyire önálló képigényűek, külön is megérdemelnek néhány szót. Zsírkrétával meghúzott, konstruktív, a szerkezetet hangsúlyozó körvonalaival emeli ki, választja el a színfoltokat. Ritmust visz általuk a kompozícióba, mélységet éreztet vele. Piros háztetők, zöld lombkoronák, sárga szalmakazlak, sötétlő hegyhátak emelkednek ki ily módon a megszokott aquarellszínek körül. Úgy véljük, témakeresés közben a művész rátalált saját hangjára. Biztosabban, határozottabban valósítja meg célkitűzéseit. Reméljük, hogy legközelebbi bemutatkozásánál emberábrázoló alkotásaival is megismerteti a művészete iránt érdeklődőket.