Orosz János festőművész kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1963)

A FIATAL MŰVÉSZ első kiállítása nemcsak bemutatkozást jelent, hanem sokkal inkább első beszámolót egy küzdelemről az elbúvó, majd előbukkanó ellenféllel szemben, melyet túl egyszerű lenne formálásnak ellenálló anyagnak nevezni, s amelynek legyőzésével lehet csak igazat mondani a környező világról és az emberről. Orosz János a legjobb fegyverekkel indult ebbe a küzdelembe, már a Képzőművészeti Főiskolán kitűnt színérzékével, biztos rajztudásával. Képességei könnyen csábíthatták volna izgató színkalandokra, érdekes látomásokra, az ízlés és az érzékenység határain belül, könnyen elérhette volna a „divatos”, a „modern” festő kétes értékű rangját. Vannak festők — a Tintorettók, Halsok, Manet-ek — akiknek alkotásai lenyűgöznek bennünket, kivívják elismerésünket, de nem felejtjük el, hogy képek előtt állunk, s e képek inkább csak egy kort, egy életérzést, egy hangulatot tolmácsolnak a festőegyéniség, a stílus nyelvén átszűrve. Ám a Giottók, Leonardók, Rembrandtok, míg műveikben újra teremtik az univerzumot, ablakot nyitnak egy sose látott világra, amely mégis nagyon ismerős: a képpé fagyott mozdulatok, a tekintetek, a kezeken átderengő világosság törvényekről beszélnek és titkokat sugallnak, s a festő felidézője és szolgája a megszólaltatott világnak. Orosz János nem önmagát, nem a stílust, az egyéniségével egybevágó kifejezésmódot keresi — a célt az eszközökkel, és a szándékot a rátalálással összetévesztő kritika hajlik csak ilyen megállapításokra — hanem a titkot ostromolja, hogy birtokába vegye és megrögzítse, hogy előhívja az arc mögül a sorsot és a figurák együtteséből felvillantsa a szóval kifejezhetetlent. Nem „modern” festő, de nem is konzervatív, stílustörekvések, irányzatok, szándékait feltétlenül, de többnyire eredményeit is érintetlenül hagyták. A Főiskola ellenőrző fegyelme után keletkezett képekben — az első teljesen önálló művekben — még némi visszafojtottságot érzünk. A puha, olvadékony színeket mintha álmodozás hívná életre. A bútorszállítókat, csatornatisztítókat, az ezüstlakodalmukat ülő szülőket, mintha a kép keretein is átcsapó csend hömpölyögne körül, valami együttérzéstől meleg elem, melyben lebegni látszik az ünnepi ezüstkoszorú. De a későbbiekben, az érzékeny szövet alól egyre inkább átderengenek a szerkezet idomai: új világ szerveződik, levetkőzve az esetlegességeket. A művész saját eredményeit semmisíti meg, búcsút mond a lágyabb, süppedékenyebb világnak, hogy megtanuljon tömören, szinte a kövek nyelvén beszélni. Új tolmácsot keres, hogy kifaggathassa a titkot. A „Galambok ünnepe”, összefoglalva a régebbi eredményeket is, az első jel ezen az úton. S az út, az alkotó passiója, egy arcképsorozat táblái között vezet tovább. A merengő pásztor, a vöröskatona, az öreg munkás, parasztasszonyok, a csókát dédelgető fiú portréjának mélyéből színek parázslanak, a képeket fedő lakkréteg, mintha cserépkorsó máza lenne, amelyet a festő saját színeinek tűzével égetett ki és szilárdított meg. A képfelület érzékenyebb, vibrálóbb, az előző fogalmazás eredményei más úton térnek vissza. De káprázatról, öncélú varázslatról szó sincs; az arc árnyaltabbá válik, a pásztor, a foglalkozás külsőségei mögött emberré, aki sorsáról vall, a parasztlányka az ikonok szűzmáriájának trónusára lép, átszellemül és felmagasztosodik: a művész, a világunkban végbement változást a lélek nyelvére fordította le. Különösen a többfigurás kompozíciók igényelték a tömörebb, sallangmentesebb fogalmazást, a régi eszközökkel való leszámolást. Nehezebbek voltak a problémák, nagyobb volt a harc is. Erről a néma tusakodásról árulkodnának a hallgatás kútjába süllyesztett képek, az át-, meg átfestett komponált művek, egy-egy befejezettnek hitt vászon, amelyre végül is újabb kép került. A küzdelem alászállásaiban a művész a reneszánsz mestereit fogadta el vezetőül, elsősorban Giottot, Masaccio-t, Piero della Francesca-t, Leonardo-t, és az ikonokat, amelyekkel szovjetúnióbeli útja során ismerkedett meg. S a tömör fogalmazás, a példaképek megválasztása, a titok burkának feltörésén túl, abból a vágyból fakadt, hogy az alkotó ne csupán kifejezze a valóságot, hanem a pusztítás kusza arcvonásait letörölve a rendet ünnepelje és a reményt. Az Orosz János 1932. június 16-án született Újpesten, szülei munkások. Iskolái elvégzése után esztergályos szakmát tanult, majd 1951-ben felveszik a Képzőművészeti Főiskolára. Fényi Géza növendékeként végez 1957-ben. Diplomája megszerzése után 1959-ben Derkovits-ösztöndíjat nyert. Képeivel hazai és külföldi kiállításokon (Bécs, VIT kiállítás, Párisi Nemzetközi Biennálé, Moszkvai Biennálé, Varsó, Újdelhi, Nemzetközi kiállítás, — ahol oklevéllel tüntették ki, — NDK és bulgáriai kiállítások) azóta is rendszeresen szerepel. „Építőmunkások”, a „Magtisztítók”, a „Teremtés”, a „Kertész” — már e képek címe is egyfajta bizonyságtétel — és az egyéb nagyméretű kompozíciók a reneszánsz mestereinek szigorú ökonómiáját, szerkezeti törvényeit idézik, mintegy a mából nyújtva kezet a kornak, melynek festészetében az ember úrrá lett a világon. A harc még nem dőlt el, ezt tanúsítja a kiállítás, a parázsló színeket gyakran váltják fel rajzosabb, plasztikusabb formák, de mennél merészebben hódít, megőriz és föláldoz, annál inkább kiderül e művészet komolysága: az áhítat és a megrendültség. Az alkotó a lazurok derengéséből, a puha tónusok mögül elővillámló színekből építi emberségünk világát. MARSALL LÁSZLÓ „Pár pontos műszerem van: egy tükör, egy alkony . Nincs több, ez minden itt. S üvegszilánkokból kell lassan összeraknom Festményeim lángjait.” (Jean Cocteau)