Tóth B. László festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1963)
gykori művésztelepi szomszédja, a magyar művészet feledhetetlen mestere, Medgyessy Ferenc mindig nagy szeretettel méltatta Tóth B. László szép tájképeit. Ő, a természetszerető ember, őszintén nagyrabecsülte a másik természetszerető művész vallomásait, a látvány gyöngéd szépségeiről. Úgy érezzük, hogy egy művészember szántóira az jelent igazi elismerést, ha olyantól kapja méltánylását, aki nemcsakgyönyörködik az eléje táruló látványban, hanem alkotóként tudja, hogy milyen göröngyös a mű kibontakozásának útja. Tóth B. László képei valóban közvetlen természeti élményükkel hatnak meg minket. Ám ez a közvetlenség egyúttal rangjelző, mert a festészet mívesei tudják, hogy a közvetlenség nem olyan magától értetődő, mint ahogyan a kívülálló szemlélő elképzeli. Tóth B. Lászlónak mindegyik képe más és más színhangulat finom fátylán keresztül vetíti elénk a természet hangulatait, azt, ami a táj színeváltozásai között megilletődésre késztette, boldog csodálkozással töltötte el. Nézzük meg kissé munka közben. Az utóbbi évtizedekben tojástemperával dolgozott. Szerette ezt az anyagot, mert megőrizte a képfelület hamvasságát, szemben az olaj fényes, zsíros hatásával. Színeit fehér alapról indítja el és lehetőleg átfestés nélkül rakja fel, hogy tisztaságukat, mélységüket megőrizhesse. A hangulat „egy ülésre” való lírai rögzítésének híve. Nem drámai ember, kerüli a fény és árnyék tragikus összecsapását, inkább középértékekben fogalmaz. A színek egymásba sugárzásának megőrzése miatt kerüli a körvonalak lezáró erejét, díszítőjellegű használatát. A paletta végtelen lehetőségei közül minden egyes kénén más változatok villannak elénk. „Az alkonyatok és délibábok” éppen úgy szíven ragadják, mint a havas, zúzmarás fák megkínzott törzsei, egy kék vizen égő föld közt lengén ringó vitorlás éppen úgy festésre izgatja, mint a szórt fény párájában parton heverő csónakok, vagy a sétányok őszi rozsdabarnája, avagy a természet más káprázata. Valójában csak kisméretű guache képei készülnek kint a látvány előtt, igényesebb méretű képeit mind odahaza festi jegyzetei és emlékképei alapján. Izgalmas és szép dolog megfigyelni, hogy külföldi barangolásain készített érzékeny jegyzetei miként mélyülnek el szeretetté a hazai légkör, a hazai táj, az itthoni színek finom remegésének költészetében. Kétségkívül a nagy impresszionista nemzedék utóda. Mesterei Csók István és Szőnyi István voltak. Számára a látvány káprázatában felderengő szépségek jelentenek művészi indítékot, ezek serkentik festésre. A szó formai értelmében tehát nem komponál, de nagyon is megszervezi képei színakkordját, a színek zsongásának új s újabb változatai után kutatván. Manapság már kevesen képviselik ezt a nemes örökséget: korunk festőinél a külső látványtól ismét a látomás vette át a szót. Éppen azért kell megbecsülnünk Tóth B. László piktúráját, mert benne egy veszni induló festői látásmódnak, a természet nemes előadásmóddal való átlelkesítésének élményével gazdagszunk. Valóban ilyenfajta érzések kelnek képei előtt: a természet megalkotta, élénktárta gazdagságát, csak nagy előadóművész kell, aki ezt az emberek számára megszólaltassa. Tóth B. László megilletődött alázattal vállalta, hogy minél tisztábban, zavartalanabbá szólaltassa meg ezt a tavaszi, nyári, őszi, téli szonátát, akárcsak a nagy zenei előadóművészek is újjáalkotják a kottát. Művészeti életünknek értékelt mestere Tóth B. László. Ez a kiállítása az 50-es évek derekán járó művésznek immáron nyolcadik önálló jelentkezése. Barátai nemcsak művészetének szívből jövő költészetét becsülik, hanem csendes, nemes egyéniségét, becsülettől sugárzó tekintetét. Ezek a jellemvonások tükröződnek képeiben is s a vásznakról festőjük őszinte tekintete néz reánk. Szemébe nézve gadagabbak leszünk egy ember, egy művész csendes-szavú vallomásával. Budapest 1963. január 28-án. LÁSZLÓ GYULA