X. Pest Megyei Képzőművészeti Kiállítás katalógusa (Vak Bottyán Múzeum, Vác, 1964)

tottak. Mivel a jelen kiállítás anyagában is a stílusok, szándékok, mondanivalók igen sokféle és egymásnak Ez az a pont, amely miatt a mai művész és a kö­zönség még mindig nehezen talál egymásra, holott A közönség és a kritikus feladata is csak az lehet, hogy rokonszenvvel, de azért nem mindenbe belenyug­­vón nézze ezeket a kísérleteket. Ne ítéljünk tehát az elmúlt korokból vett örökértékű klasszikus mintaké­pekkel való összehasonlítás alapján, de ne is fogadjunk el mindent csak azért, mert újszerű, holott nem indít meg bennünket és nem gazdagítja emberségünket. Eh­hez a műtárgyszemlélethez tehát magának a kö­zönségnek is­­alkotó módon kell hozzájárulnia, mert ko­runk művészetét nem csak a művész, hanem az ő alko­tását elfogadó vagy elutasító közönség határozza meg. Ennek a nehéz és felelősségteljes magatartásnak az óhajtásához — úgy hiszem — az itt szereplő képzőmű­vészeknek minden joguk meg­van, mert az immár klasszikus értékű Bornemisza Géza még ma is friss természetelvű szemléletétől a fiatalok egyik legtehet­ségesebb képviselőéig, a zárt és méltóságteljes képi ha­tásra törekvő Kocsis Lászlóig mindenféle jellegzetes és tanulságos művészi magatartás megtalálható. Dr. Végvári Lajos, a művészettörténeti tudományok kandidátusa, a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető tanára KIÁLLÍTOTT MŰVEK JEGYZÉKE BALOGH LÁSZLÓ Lángfej Szentendrei ház Hazatérők Szentendrei utca Szentendrei piac BELÁNSZKY FERENC Szőllős BORNEMISZA GÉZA Gombási művésztelep Tihanyi, táj Vác Akttanulmány Tihanyi szálláson Udvar Vácon Tájkép a pokolcsárdától Balatoni üdülő BÁNYÁSZ BÉLA CHEMEZ ÁRPÁD Szentendre CHEMEZ ISTVÁN Nagyanyó CS. NAGY ANDRÁS Reggel a Dunánál Váci rév Hajóépítők Duna-part Táncolok Dunai hegyoldal Napfelkelte B­ejkendős asszony Halascsendélet Csendélet ablaknál (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) M­inden művészettörténeti és kritikai tevékenység­nek, így az előszó­ írásnak is kettős arculata van. A mű­vészeti írónak elsősorban hozzá kell szólnia a művé­szek munkáihoz, olyan módon, hogy hasznot, bátorítást, tanulságot nyerjenek belőle, hogy érezzék, nem egé­szen szubjektív véleményt olvasnak, hanem egy bizo­nyos, kisebb-nagyobb közösség nevében szól hozzájuk a kritika írója. A művészettörténész másik funkciója pedig az, hogy — mintegy a művészek megbízásából — megmagyarázza, megértesse a társadalommal a törek­véseket, s azokat elfogadtassa, sőt további kiteljesedé­sükhöz társadalmi támogatást harcoljon ki. Különösképpen nehéz feladat ez napjainkban, mi­dőn a művészek legtöbbjét áthatja a művészet hagyo­mányos felfogásával szemben egyre erősebben meg­nyilvánuló kételkedés. Ennek következtében megbom­lott a művészet egysége, ellentmondás keletkezett a forma és a tartalom között, és a különböző irányzatok­nak, stílusoknak megfelelően a művész érdeklődése kizárólagosan vagy csak a forma, vagy csak a tartalom keresésére irányul. A művészet mai közönségének többsége értetlenül áll e jelenséggel szemben. Hiszen a művészet sok évezredes története azt példázza, hogy egy adott történelmi korszaknak nem csupán meghatá­rozott társadalmi és eszmei rendszer a jellemzője, ha­nem a művészet területén is bizonyos zárt felfogás, — amelyet stílusnak nevezünk — uralkodik, s megha­tározza a művészek tárgyválasztását, eszmei és eszté­tikai álláspontját, kifejezési eszközeiket. A közönség e nagyobbik fele nem éppen jogtalanul idegenkedik a XX. századi művészettől, sőt sokaknak kimondottan gondot okoz az a jelenség, hogy az ember fejlődésének e roppant látványos és újdonságokkal teli korszakában, a XX. században, a művészet nem éri el azt a teljes­séget és közérthetőséget, amely más , társadalmilag és gondolkodásbelileg fejlettebb korszakok megvalós,­ellentmondó megvalósulásaival találkozunk, nem cél­szerűtlen, ha megpróbáljuk ennek a jelenségnek rövid magyarázatát adni. A XIX. század küszöbén diadalmaskodó burzsoázia a sajátos történelmi körülmények miatt, — melyek közül talán legfontosabb a kapitalizmus lényegére jel­lemző ellentmondásosság — nem volt képes többé arra, hogy létrehozza az értékrendnek és a szemléletnek azt az egységét, mely­­ más korszakokban szinte maradék­talanul megvalósult. A sajátos körülmények között az egyes társadalmi egyed egyre nagyobb önállóságra és függetlenségre törekedett. Különösképp áll ez a mű­vészekre, akiknek munkája egyre inkább csecsebecsévé, a megszokott dekoratív sallanggá degradálódott a bur­zsoázia szemében. A kapitalizmus ún. farkastörvényei nem kívánnak művészi igazolást, sőt inkább ha lehet, elkendőzést. Ennek eredményeképpen a művész nem szólhat a kor lényegéről, sőt azt kívánják­ tőle, hogy maradjon meg a felszínen, gyönyörködjék abban a szépségben, amely az élet kérlelhetetlenségei miatt már csak imitt-amott találhatók meg. Vagy játszék a művé­szettel, mint valami drága, de haszontalan ékszerrel. A művészet tehát elvesztette az értelmét, s akármeny­­nyire törekszenek is a XX. század különféle művészeti irányzatai ennek az értelemnek az újra megtalálására, ez nem sikerülhet, mert nagy művészet, vagyis közért­hető és társadalmi hatékonyságú művészet csak akkor keletkezhet, ha a művész és a közösség szilárd érték­rendben és közös célkitűzésben találkozik. A magá­nyosságra ítélt, a műtermében individuálisan kutató és nem egyszer abszurd megoldáshoz elérkező modern művészet mégis sok új kifejezési eszközzel gazdagította a képzőművészetet. Ezek olyan új értékek, amelyek kö­zül sok már bizonyossá vált, mások további megvizsgá­lásra szorulnak. Alkalmazásukról tehát a szocialista társadalomban élő művész sem mondhat le, többé-kevésbé egyet­értenek nemzeti fejlődésünk céljai és eszmei értékei dolgában. Ezekhez az új tartalmak­hoz még meg kell találni az új, bonyolultabb formát. Mert a művészet sohasem filozófiai tételeket illusztrált, hanem — a maga módján — egy érzelemtől áthatott tudati képet alkot a világról. Ezt önmagából, saját esz­közeivel kell létrehoznia. Bármennyire is csábító a múlt század realista hagyományainak a továbbfolyta­tására vonatkozó óhaj, a történelmi helyzet, a világról való ismeretünk jóval bonyolultabb és sokkal erőtelje­sebb dialektikájú. Ezért helyes, ha művészeink nem mondanak le az újszerű formák kereséséről és alkal­mazásáról. De egyet sohasem szabad­­ elfelejtenünk, hogy bármely forma csak akkor válik esztétikai érté­kűvé, ha jelentése, értelme van, vagyis ha egy konkrét tartalomnak megfelelő, tőle elválaszthatatlan, egyen­értékű formává nemesedik. (kréta) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) (akvarell) (akvarell) (akvarell) (akvarell) (kréta) (tus) (pasztel) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj)

Next