Vecsési Sándor kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1964)

akkor férfierőnek való igazi feladata, az együttes tevékenység kemény ritmusa — egy új szakasz kezdetét Vecsési művészi arculatának sajátos vonásait ígéri. Pesszimistának és lehangolónak tartják munkáját. Az akkori tárlat legtöbbet emlegetett képe volt, ez bizonyította a mű jelentőségét, de a meg nem értésből fa­kadó bírálat, az alkotóra cseppet sem hatott serkentőleg. Hosszabb ideig figurális kompozícióval nem is kísérletezik, hanem energiáját kisebb méretű falusi tárgyú vásznaira és portrékra koncentrálja. Még ez évben készül a „Beszélgetők”, „Deres udvar”, egy évvel később az „Udvar vége”, melyek már a revelláció erejével hatnak. 1952-ben felteszi a koronát erre a sorra a „Parasztszoba” és az „ünnep”. Ezekben a mű­vekben adekvát formát nyer Vecsési világlátása, konkrétan: tudati és érzelmi álláspontja a falusi-pa­raszti világgal tiszta vizualitásban jelenik meg. Tárgya, témája az egyiken a dunántúli parasztház tiszta­szobája, a másikon gangon üldögélő emberek. Kompozíciója egyszerű, áttekinthető, olyan szigorú rend­szerű, akár Mondriáné. Színei nemesen tiszták, áhítatot sugárzók. Motívuma kevés, szűkszavúságban lé­nyeget megragadó. És mindez együtt művészi vallomás egyfelől, a falusi ember életének megértéséről, a feléjük irányuló szeretetről, másrészt az alkotó megnyilatkozása, hogy az életben rend legyen, tiszta erkölcs és szeretetteljes megértés, ugyanúgy, mint képeinek világában. E munkáiban a tárgyak monda­nak el mindent emberi viszonyokról, ugyanakkor portrékban Vecsési az embert úgy vizsgálja, hogy mi ben­nük a vizuálisan megfogható, jellemző és lényegük belső embersége hogyan fejezhető ki. (Pl. Arany­portrék.) 1962-ben nagyméretű freskót fest Orosházára a házasságkötő terembe. E feladat művészetének je­lentős állomása. A freskóról e helyen most külön nem tudunk szólni, de azt említeni kell, hogy a művészt felvillanyozta és arra késztette, hogy eddigi munkásságát, alkotómódszerét, tematikáját megújítsa. Olasz­­országi tanulmányútja is erre ösztönzi. E változás jellemzői, hogy intim, halk hangját csengőbbre szí­nezi, erőteljesebben fogalmaz, munkáinak hatásfokát expresszívebb intonációval fokozza. E törekvésben fogant a „Fekvő asszony”, „Ablakok”,„Tehenészek”, „Tanya”, „Hajtott ház” stb. az eddigi tárgykörből. A falu mellett egyre inkább érdeklődési körébe vonja a városi-ipari tematikát. („Gyárak, vonatok”, „Szén­rakodók” stb.) A portrék, arcképjellegű munkák remek sora tovább bővül „Könyöklő”, „ülő fiú”, „Férfi­fej” és barátainak arcképével. Külön kell szólnunk legutolsó munkái közül néhányról: „Lábatlani tízház”, „Borotválkozó” és a „Munkásfiú”-ról. Ugyanis eddigi erényei és jellemzői mellett feltűnik a tiszta derű, e munkákban ott bujkál egy cseppnyi humor és némi groteszkség. Bővül, egyre gazdagodik Vecsési Sándor művészete és sokunk előtt nem kétséges, hogy a jövőben is magas csúcsokon fog járni. Lehet, hogy a művészettörténet más dátumokhoz fogja kötni a magyar festészet megújhodását a XX. szá­zad II. felében, de mi kortársak fordulópontnak tarthatjuk az 1960-as éveket, mert első egyéni kiállításukat most rendezik azok a fiatal művészek, akik a háború után indultak, hogy elfoglalják helyüket a képzőművészetben. E nemzedék legjobbjai, köztük a most kiállító Vecsési Sándor túl vannak azon, amikor még csak tehetségesnek tar­tunk egy művészt. E tárlat láttán egy jelentős alkotót ismerünk meg. Legjava munkáiban eggyé olvadt a közelmúlt magyar festészet vezérága az alkotó népi szemléletével; össze­ötvöződtek az egyetemes európai festészet képi törvényei és a művész sajátos egyénisége. Ennek eredménye nem kevesebb, minthogy természetes előrehaladással folyamatossá teszi képzőművészetünk fejlődését s feltárja ko­runk valóságát, mikor sajátos hangján megjelenít egy-egy életformát. Mindezek alapján jogunk lenne a további­akban a lelkesedés hangján méltatni a műveket, de varázsukat, szépségüket szóban-írásban utól nem érhetjük. E helyen röviden szóljunk Vecsési Sándor eddigi pályájáról. 1930-ban született Nyergesújfalun. Apja, anyja munkás, szegény kétkezi dolgozó. Három polgári kitanulá­­sához még nagy keservesen összejött a pénz, de aztán a fiúnak is keresni kell. Volt kertész, hajórakó, végze­t mindenféle paraszti munkát, azután munkás lett az Eternit gyárban, 5 évig villanyszerelő. Nem a forradalmak és szervezkedések munkáskörnyezetében nő fel, hanem abban a nincstelenségben, ahol a paraszt és munkás élet­forma nem sok különbséget mutat. Máig őrzi az alapállást, benne van a munkásság bíráló, ítélő, átformáló ener­giája, de az azonosuló szeretet is a falu minden szegényembere iránt. Már ekkor rajzol, de mikor az új társada­lom további tanulásra serkenti, a gyár mérnökséget tűz elé. Ő nagy merészen s még nagyobb bizonytalansággal kopogtat 1949-ben az Iparművészeti Főiskolán. Felveszik grafikusnak, de rövidesen átkerül a „képzőre”, melyet egy évvel előbb még hírből sem ismert. Festő lesz, kezdetben Fényi Géza, később Bernáth Aurél keze alatt. Útja cseppet sem könnyű, végzéskor nem kap diplomát. Az alkotni vágyás, még görcs benne, az akadémikus normákhoz mérten hibákat vét. A szakmai felkészítés mellett a Főiskolán világnézetet, is kapott. Addig valami kamaszöntu­dattal élt, amelyben az igaz elvek, a jó vezetők alig különböztek a falusi virtushősöktől. Ekkor telítődik igazságér­zete elvi tartalommal és fejlődik ki intellektusa. Azután a munka következik Pusztahencsén és Dunabogdányban. Két éves festés lassan meghozza az eredményeket és az elismerést is. Utólag diplomát kap, 1958-ban Derkovits ösztöndíjat. A bemutatott ké­pek sora ez évtől kezdődik. Ezeknek a műveknek komor színvilága drámai intonációt biztosít. A ké­pek kompozíciója a tudatos szerkesztést bizonyítja, de a formálás még labilis, amely egyaránt ma­gyarázható szakmai és életérzésbeli okokkal. Váratlanul éri a közönséget is, s különösen a kritikát 1960- ban a „Sínvivők”. A mondanivaló világos kifejtése — a munka hősies nehézsége, fáradsága, de ugyan­i 2. ünnep, 1962 TEMETÉS I. 1958. olaj, 70-90 DÉLBEN, 1962. olaj, 65x30 SZŰK UTCA, 1958. tempera, 30x40 TÉLI UDVAR, 1962. olaj, 60x80 Csohány Kálmán tulajdona UTCAI ÁRUS, 1962. olaj, 70x100 ALFÖLDI UTCA, 1958. pasztell, 50x65 DÖNGÖLÖK, 1962-63. olaj, 110x140 ÉPÍTKEZÉSNÉL, 1959. olaj, 110x140 FEKVŐ ASSZONY, 1962-63. olaj, 90x110 ARANY, 1959. olaj, 70x90 FÉRFI PORTRÉ, 1963. olaj, 50x60 BEFOGÓ, 1959. olaj, 70x90, Művelődésügyi LEÁNYKA, 1953. olaj, 70x100 Minisztérium tulajdona KISLEÁNY FEJ, 1963. tempera, 40x55 ESTE A HÁZ ELŐTT, 1959. olaj, 60x80 FIATAL LEÁNY, 1963. olaj, 70x140 SÍNVIVŐK, 1960. olaj, 120x130 PARASZTASSZONY FEJ, 1963. olaj, 40x60 TEMETÉS II, 1960. olaj, 70x90 MUNKÁSFIÚ, 1963. olaj, 50x65 BESZÉLGETŐK, 1960. olaj, 70x90 MENYECSKE, 1963. tempera, 60x90 DERES UDVAR, 1960. olaj, 70x100 KÖNYÖKLŐ, 1963. olaj, 40x65 VÁLYOGVETŐK, 1960, 90x110 FÉRFI FEJ, 1953. olaj, 55x68 ÖNARCKÉP, 1961. pasztell, 48x66 BOROTVÁLKOZÓ, 1963. olaj, 65x80 PATAY L. 1961. tempera, 90x120 VERES P. 1963. olaj, 70x90 GIZI HÚGOM, 1961. olaj, 70x90 ÖREGEMBER, 1963. olaj, 40x60 KAJÁRI GY. 1961. olaj, 70x90 ÜLDÖGÉLŐ, 1963. olaj, 60x90 KÉKRUHÁS NŐ, 1961. pasztell, 65x80 ÜLŐ FIÚ, 1963. olaj, 70x90 TÉLI FALU, 1961. olaj, 80x100 GYÁRAK ÉS VONATOK, 1963. olaj, 85x125, KISZ Központi Bizottság tulajdona Kiscelli Múzeum tulajdona ESTI FÉNYEK, 1951. olaj, 70x90 SZÉNRAKODÓ, 1963. tempera, 92x112 PITVARBAN, 1961. olaj, 70x100 LÁBATLANI TÍZHÁZ, 1963. olaj, 55x110 UDVAR, 1961. olaj, 60x80 ABLAKOK, 1963. olaj, 65x80 SZÜLEINK, 1962. tempera, 160x200 BOGDÁNYI UTCA, 1963. olaj, 60x90, TESTVÉREK, 1962. tempera, 90x110 Dr. Kőváry László tulajdona ARANY BARNA RUHÁBAN, 1962. olaj, TEHENÉSZEK, 1963. olaj, 50x100 70x100, Művelődésügyi Minisztérium VIRÁGZÓ FA, 1963. olaj, 60x80 tulajdona HAJTOTT HÁZ, 1963. tempera, 60x80 PARASZTSZOBA, 1962. olaj, 65x80 TANYA, 1963. olaj, 60x90 ÜNNEP, 1962. olaj, 60x80 DÉLUTÁN A PITVARBAN, 1963. olaj, 55x63 JÁTSZÓ GYEREKEK, 1962. olaj, 70x90 SÁRGA HÁZ, 1963. olaj, 70x100

Next