Dobos Lajos festőművész kiállítása (Budapest, 1965)

A kiállítás csak egy állomást jelent annak a művész­nek, aki soha nem szűnő munkakedvvel alkotni akar, mégis a művészi pálya izgalmas, nagy eseményei közé tartozik. A féltve őrzött művek a műterem zárt levegő­jéből kikerülnek a közönség elé,­­ ezerféle tekintet­nek, véleménynek kitéve, hogy helytálljanak saját ma­gukért. Alkotójukat pedig arra késztetik, hogy önma­gával számot vessen, végigtekintse az eddig megjárt utat, lemérje megvalósított eredményeit és új célokat tűzzön maga elé. Dobos Lajos 1921-ben született. A szakmabeliek jól is­merik: több kiállításon szerepelt, a nagyközönségnek azonban önállóan most mutatkozik be először. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnai Gyula növendéke volt. Anyagi gondjai hamarosan a főiskola elhagyá­sára késztették. Kenyérkereső munkát kellett vállalnia, hogy megélhetését biztosítsa. Élete egyetlen célja változatlan maradt: festő akart lenni. Ezért Szőnyi István szabadiskolájában képezte magát tovább. Ké­sőbb másokat is örömmel fogadott mesteréül. Novotny Emil és Szentiványi Lajos szívesen foglalkoztak vele, szeretettel irányították. Dobos Lajos számára küzdelmes volt a művészi kibon­takozás útja, sohasem szentelhette magát teljes ener­giával a festésnek. Mégsem lett soha hűtlen hozzá. Az élet ezerarcú világából a természet megnyilvánulá­sai érdeklik, azt akarja tolmácsolni mestereinek nyo­mában, de mindig a maga egyéni megformálásában, a saját hangján. Kitűnő rajztudással, biztos kézzel, erős, de nem har­sogó színekkel adja vissza a természet ritka pillanatait. Képei alapélményét mindenütt a táj adja és ő derűs, mindig kiegyensúlyozott lélekkel gátlástalanul tud örülni a szépségnek. Ecsettel, tollal, a monotypia eset­legességeit határozott kézzel és ízléssel irányítva meg­marad a valóság biztos talaján. Képei jól megkons­truáltak és nagyvonalúságukkal sok esetben a kis mé­retek ellenére is monumentálissá nőnek. A technikák közül legjobban az akvarellt szereti. Ez kis méretre, jó átfogóképességre és gyors munkára kényszeríti. Áhítattal figyeli és örökíti meg a villogó napfényben fürdő balatoni partot, a tüzes sárgában égő napraforgókat, szalmakazlakat, lila színibe burko­­lódzó eget. „Mikor ezt a képemet festettem, tejfehér volt a víz. Ritka pillanat ez!” — meséli, — és én szé­gyenkezve állapítom meg, hogy még sohasem figyel­tem fel ezekre a pillanatokra. Arra gondolok, milyen jó, hogy az érzékeny művész képein keresztül a műél­vező is látni tanul. Ilyen fogékony szemmel, ilyen alá­zatos csodálattal, az egyszerű néző önmaga - a mű­vész segítsége nélkül — ritkán fordul a természet felé, mert túlságosan magától értetődőnek tart minden szép­séget, ami körülveszi. A közönség nyilván megértéssel és szeretettel fogadja majd ezeket a szerény, de mégis komoly művészetet jelentő alkotásokat. KERTAINÉ dr. FRIEDRICH KLÁRA

Next