Dobos Lajos festőművész kiállítása (Budapest, 1965)
A kiállítás csak egy állomást jelent annak a művésznek, aki soha nem szűnő munkakedvvel alkotni akar, mégis a művészi pálya izgalmas, nagy eseményei közé tartozik. A féltve őrzött művek a műterem zárt levegőjéből kikerülnek a közönség elé, ezerféle tekintetnek, véleménynek kitéve, hogy helytálljanak saját magukért. Alkotójukat pedig arra késztetik, hogy önmagával számot vessen, végigtekintse az eddig megjárt utat, lemérje megvalósított eredményeit és új célokat tűzzön maga elé. Dobos Lajos 1921-ben született. A szakmabeliek jól ismerik: több kiállításon szerepelt, a nagyközönségnek azonban önállóan most mutatkozik be először. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnai Gyula növendéke volt. Anyagi gondjai hamarosan a főiskola elhagyására késztették. Kenyérkereső munkát kellett vállalnia, hogy megélhetését biztosítsa. Élete egyetlen célja változatlan maradt: festő akart lenni. Ezért Szőnyi István szabadiskolájában képezte magát tovább. Később másokat is örömmel fogadott mesteréül. Novotny Emil és Szentiványi Lajos szívesen foglalkoztak vele, szeretettel irányították. Dobos Lajos számára küzdelmes volt a művészi kibontakozás útja, sohasem szentelhette magát teljes energiával a festésnek. Mégsem lett soha hűtlen hozzá. Az élet ezerarcú világából a természet megnyilvánulásai érdeklik, azt akarja tolmácsolni mestereinek nyomában, de mindig a maga egyéni megformálásában, a saját hangján. Kitűnő rajztudással, biztos kézzel, erős, de nem harsogó színekkel adja vissza a természet ritka pillanatait. Képei alapélményét mindenütt a táj adja és ő derűs, mindig kiegyensúlyozott lélekkel gátlástalanul tud örülni a szépségnek. Ecsettel, tollal, a monotypia esetlegességeit határozott kézzel és ízléssel irányítva megmarad a valóság biztos talaján. Képei jól megkonstruáltak és nagyvonalúságukkal sok esetben a kis méretek ellenére is monumentálissá nőnek. A technikák közül legjobban az akvarellt szereti. Ez kis méretre, jó átfogóképességre és gyors munkára kényszeríti. Áhítattal figyeli és örökíti meg a villogó napfényben fürdő balatoni partot, a tüzes sárgában égő napraforgókat, szalmakazlakat, lila színibe burkolódzó eget. „Mikor ezt a képemet festettem, tejfehér volt a víz. Ritka pillanat ez!” — meséli, — és én szégyenkezve állapítom meg, hogy még sohasem figyeltem fel ezekre a pillanatokra. Arra gondolok, milyen jó, hogy az érzékeny művész képein keresztül a műélvező is látni tanul. Ilyen fogékony szemmel, ilyen alázatos csodálattal, az egyszerű néző önmaga - a művész segítsége nélkül — ritkán fordul a természet felé, mert túlságosan magától értetődőnek tart minden szépséget, ami körülveszi. A közönség nyilván megértéssel és szeretettel fogadja majd ezeket a szerény, de mégis komoly művészetet jelentő alkotásokat. KERTAINÉ dr. FRIEDRICH KLÁRA