Doór Ferenc festőművész kiállítása (Derkovits Gyula Terem, Budapest, 1965)

DOOR FERENC 1918-ban született Petrillán, Hunyad megyében. Gyermekkorát Kőbányán töltötte, s mindmáig pestkörnyéki lakó maradt, most Rákosligeten él. Művészetére is ez a körüllakó centrum - közelség, a valóságosabb terheket viselő helótaság jellemző. Ám mindez egyben a konzekvenciáknak mély tartalmait fel­ismerő, tudatos vállalása is. Kiállított képei e sajátos tartalmi értékekkel gazdagodva hordozzák festői jelentésüket. Doór Ferenc festményeinek különleges egyedisége és értéke ez a felismert, tudatos sorsvállalás. Festményeinek formai hangja az impresszionizmus dekorativi­­tás felé hajló ágához kapcsolható. A formai megjelenítés­mód logikai továbbvitele azonban nem kísérti és, bár adottságából, festői erejéből telne, a következtetések végigjárására, erre a pusztán formai eredményeket kínáló útra, mégsem vállalkozik. A Rákos-patak menti szűkebb közönsége rezonálását értéke­sebb eredménynek ítéli. Ebben a közösségben él elsősorban, e közösség képzőművészeti szemléletét alakítja, építi alkotásaival. Ami mégsem azt jelenti, hogy Doór piedesztálról hirdeti a szépség igéit, hanem azzal a figyelemmel való gazdálkodást is, amelyet a Rákos-falvak lakói, a kiskapuk mögül kilépve, a Dózsa Művelődési-házban, eleven kultúréletet élő közösség­ként adnak. Sajátos tartalmú a körüllakóknak ez a figyelme: ismerik a főváros minden kulturális és nem kulturális eseményét, ám a vidéki élet történéséig is tudják és a jelenségeket a természetet ismerő, de a városi életet is látó pozícióból értékelik. Doór Ferenc e sajátos figyelmet szemléletet értve és érezve nem elégedhet meg merő látványszépségek megragadásával, vagy pláne valamiféle logikai attrakció képzőművészeti produkálá­sával. A körötte levő, jogos létigényű tartalmi erőket kell a képzőművészeti kifejezési eszközök segítségével közvetítenie. „Az élet természetes rendjét élő, cselekvő, dolgozó embereknek festek” vallja, s ez a felismerés kizárja művészetéből az ön­­célúságot. Képei ezért mindig megélt, új, friss élményhíreket tartalmaznak és a közlés formai hangja azért érthető, mert akar­ja, hogy a szemlélő meg is értse a műben közölt új megéléseket. A Rákospatak vidéke ismerődik elénk a legtöbb képéből, a főváros körül lakó kis emberek házatája, e kis kertes házakban élő emberek és különösen a fiatalok, fiúk, lányok egymás társa­ságában, vagy portréban formálva személyiségük különösségé­vel jelennek meg. „Lányaim” című portré sorozatában nem csak saját tíz gyer­mekes családja lány tagjai kapnak helyet, hanem a barátnők az iskolatársak is. Narancshámozó, Margit, Kriszti, Ági, Fésül­­ködő a Meditáló emelkedik ki ebből a sorozatból az ábrázoltak kedves szépsége megjelenítésével, ígéretes emberi sorsuk vára­kozásában mint az eljövendő emberi életek ajándékozói. Ezek az emberi tartalmak mint elsősorban kínálkozó közléslehetősé­gek fogva tartják festőnk érdeklődését. „Húsz évesek” című képén fiúk társasága, az ifjúság öntudatlan ereje sugárzik elénk jellegzetes maiságával. Úgy tűnik, hogy mindez az életanyag annyira Studium számára és művészetében mint amennyire vallomás önmaga, a természet, a körötte élők változásairól. Nem az akart, a vágyott vagy álmodott, hanem a bölcsen megélt és látott életet fejezi ki e műveiben — a festői impresz­­szionizmus, a dekorativitás valójában ezeket a realitásokat old­ja fel az élet oly csodálatos szépségeiként. Derűs és bölcs látó ő. Festményein az ábrázolt motívumok, a tájak, az emberek festői megjelenítésében önmagukat jelentik és egyáltalán nem az önkényes festői alakítás tárgyai, hanem a bennünket környe­ző kimeríthetetlen szépségű világ tárgyvalóságai, amiket a birtokló művészi szándék csupán módosított a maga emberi ideái szerint. Doór képein a pestkörnyéki vidék táji motívumai egy kedves víg suhanc érzékeléseiből kerülnek ilyen emberi viszonylatba. „Télutó” című képén a természeti változást a rongyolt festés­mód érzékelteti és a vad vizekkel duzzadó patak zöldes kék vizének színe az ott kapott élménynek és rácsod­álkozásnak festői rögzítésében találó jelentésű kép. Kiállított többi táj­képeiből is a szívünkhöz szól egy-egy ilyen megélésnek a vissza­­érzékeltetése. Bizonyítván, hogy festőnk csak a megélt élmé­nyek közlésére vállalkozik festészetében. Ezt bizonyítja a kiállí­tás egésze. Doór Ferenc a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István növen­déke volt. Mestere életszemléletét, póztalanságát és őszinteségét máig is példaként őrzi. Első önálló gyűjteményes kiállítása a Fényes Adolf teremben volt 1959-ben. Országos kiállításokon többször szerepeltek festményei. Most lép másodszor gyűjte­ményes anyaggal önálló kiállításon a budapesti közönség­es- Kovács Gyula

Next