Járitz Józsa festőművész kiállítása (MOM Művelődési Ház, Budapest, 1965)
Újabb — nagyobbára kis formátumú — olajfestményeiből válogattuk ki a kiállítás anyagát. Már első pillantásra feltűnik ezeknek a vastagon festett, világos, tarka képeknek a dekorativítása. Járitz Józsa nem a puszta látványt festi. Érzelmileg telített alkotásainak gondolati tartalma van, habár ez a tartalom nála nem programszerű, hanem ösztönösen, festés közben érzi meg, hogy miképpen fejtse ki mondanivalóját. Pályafutásának kezdetén nagyméretű képeket festett, rusztikus ecsetkezeléssel, s az érzékeny lélekrajz mellett a modell külső jegyeinek hű visszaadása is a törekvései közé tartozott. Ezután simább felületű, hangsúlyozott plaszticitású művek korszaka következett, Párizsban töltött évei alatt pedig a vonalak és a színek redukálásával, tehát minél kevesebb eszközzel kívánt többet mondani, kifejezni. Az új képek témái: táj, kertek, állatok — kedves kutyák, szökellő lovak, madarak — és emberek. A figurát a művész mindig mozgás közben, szinte táncos lendülettel ábrázolja. Érdekli az emberi alkotás. Megfestette az első építményeket, a kőkorszak durva sziklákból összerótt dolmenjeit, de napjaink gépesített építkezéseit is. Járitz Józsa festészetének magjában mindig ott érezzük a növények, állatok, az ember — minden élőnek — szeretetét. Festményein olykor keverednek a valóság, a mesevilág és az ember vágyai: láthatunk alföldi tájképet, máskor valamilyen paradicsomkertet, dús vegetációval, pompás virágokkal. Fantáziáját néha szabadon ereszti és már síkba terített, tobzódóan ornamentális hatású képeket alkot, hallgatva a népművészet inspirációjára. Ilyenkor teljesedik ki a — különben egész művészetére jellemző — játékossága. Dekoratívitásának bírálataként szokták mondani: „Ez szőnyegre való, ez gobelinszerű”. A bírálóknak igazuk van, csak a lekicsinylő hangsúly téves. Mert amit mondtak dicséret: Járitz Józsa művészetének a korszerűségét mutatja. A grandart és az iparművészet egy tőről fakadtak, gondoljunk csak — egy példa a sok közül a reneszánsz korábbi szakaszára a quattrocentúra. A XX. század művészete pedig kezdettől fogja — igaz, akadályokkal, zökkenőkkel — a művészet két testvér ágának szintézise felé halad. FRANK JÁNOS