Járitz Józsa festőművész kiállítása (MOM Művelődési Ház, Budapest, 1965)

Újabb — nagyobbára kis­ formátumú — olajfestményeiből válogattuk ki a kiállítás anyagát. Már első pillantásra feltűnik ezeknek a vastagon festett, világos, tarka képeknek a dekorativítása. Járitz Józsa nem a puszta látványt festi. Érzelmileg telített alkotásainak gondolati tartalma van, habár ez a tartalom nála nem prog­ramszerű, hanem ösztönösen, festés közben érzi meg, hogy miképpen fejtse ki mondanivalóját. Pályafutásának kezdetén nagyméretű képeket festett, rusztikus ecsetkezeléssel, s az érzékeny lélekrajz mellett a modell külső jegyeinek hű visszaadása is a törek­vései közé tartozott. Ezután simább felületű, hangsúlyozott plaszticitású művek korszaka következett, Párizsban töltött évei alatt pedig a vonalak és a színek re­dukálásával, tehát minél kevesebb eszközzel kívánt többet mondani, kifejezni. Az új képek témái: táj, kertek, állatok — kedves kutyák, szökellő lovak, madarak — és emberek. A figurát a művész mindig mozgás közben, szinte táncos lendülettel ábrázolja. Érdekli az emberi alkotás. Megfestette az első építményeket, a kőkor­szak durva sziklákból összerótt dolmenjeit, de napjaink gépesített építkezé­seit is. Járitz Józsa festészetének magjában mindig ott érezzük a növények, álla­tok, az ember — minden élőnek — szeretetét. Festményein olykor kevered­nek a valóság, a mesevilág és az ember vágyai: láthatunk alföldi tájképet, más­kor valamilyen paradicsomkertet, dús vegetációval, pompás virágokkal. Fantáziáját néha szabadon ereszti és már síkba terített, tobzódóan ornamentális hatású ké­peket alkot, hallgatva a népművészet inspirációjára. Ilyenkor teljesedik ki a — kü­lönben egész művészetére jellemző — játékossága. Dekoratívitásának bírálataként szokták mondani: „Ez szőnyegre való, ez gobelin­szerű”. A bírálóknak igazuk van, csak a lekicsinylő hangsúly téves. Mert amit mondtak dicséret: Járitz Józsa művészetének a korszerűségét mutatja. A grand­­art és az iparművészet egy tőről fakadtak, gondoljunk csak — egy példa a sok közül­­ a reneszánsz korábbi szakaszára a quattrocentúra. A XX. szá­zad művészete pedig kezdettől fogja — igaz, akadályokkal, zökkenőkkel — a művé­szet két testvér­ ágának szintézise felé halad. FRANK JÁNOS

Next