A parádi palód ház - A Heves megyei Múzeumi szervezet kiadványai 5. szám (Parád, 1965)

A HEVES MEGYEI MÚZEUMOK IGAZGATÓSÁGÁNAK Parád a Mátra vidékén élő magyarság, a palóc néprajzi csoport egyik jellegzetes községe. A hatalmas erdőségek között meghúzódó, nagybirtoktól körülvett kis falu lakói még a századfordulón is az országos fejlődéstől elmaradva, évszázadokkal korábbi állapotokra jellemző hagyományos paraszti környezetben éltek. Ennek, a ma már csak emlékként élő világnak kis, megmaradt darabja ez az udvar építményeivel. A lakóház és a csűr a középkorig visszavezethető fa építkezési módnak napjainkban már igen ritka és becses észak-magyar­A lakóház mögött kis méretű, fából készült disznóól, „hidas ól” húzódik meg, a telek végét pedig a ház tengelyére derékszögben a régi palóc udvar sajátos gazdasági épülete, a csűr zárja le. A Mátrától északra eső területen szokásos módon a csűr egyik ágába istállót telepítettek, a többi részét cséplőszerűnek használták. A csűr fala a lakóházzal azonos szerkezetű. Kürtös kemence a „ház”-ban A ház berendezési tárgyai a XIX. század végéről valók, de ez az együttes kétségtelenül jellemző jóval korábbi időkre is. A berendezés minden egyes darabja hosszú néprajzi gyűjtőmunka eredményeképpen Parádról és a szomszédos Bodony községből került elő. Legtöbbjük már használaton kívül, a padláson vagy kamrában hevert. Egy-egy telken, „portán” általában — a szegények, zsellérek kivételé­vel — nagy létszámú család lakott. Nem volt ritka a 25—30 tagot számláló nagycsalád sem, hol a legidősebb férfi, a „gazda” hatalma alatt éltek a férfiágon rokon emberek, feleségeikkel, gyermekeikkel, unokáikkal. A család vagyona elsősorban az állatállomány volt. A Mátra hatalmas erdőségeiben, füves völgyeiben legeltetett a család férfitag­jainak egy része: a legények, fiatalabb házasok. Az idősebb emberek művelték a földet, csak annyit, amennyi a család megélhetéséhez szükséges volt. Az asszonyok a házkörüli munkákban parancsoló legidősebb asszony, a „gazdasszony” vezetésével a mezőn dolgoztak, vagy otthoni munkájukat végezték: mostak, szőttek, fontak. A parádi palóc „porta” egy századforduló körüli nagycsalád életének színhelyét mutatja be. A telket az utcától elválasztó vesszőkerítést, a „gátat” a család férfitagjai fonták, de igen gyakran az utca felé nem is volt kerítése a portának. Virágos kiskert, veteményes kert nem volt a ház körül, csak a századforduló után kezdtek a kiskertbe virágot, leggyakrabban rózsát ültetni. A ház belseje három részre tagozódik: a „házra” (szoba), a „pitvarra" és a „kamrára”. A ház volt a család nappali tartózkodási helye. A szobának majd negyedrészét foglalta le a hatalmas kemence. Szája a házban volt, így aztán míg égett a tűz, mindent belepett a marós, csípős füst, mert a hatalmas vesszőből font és sárral tapasztott kürtő csak a füst egy részét tudta a padlásra vezetni. Az ablakokat sohasem nyitották ki, télen, a nagy hidegben még inkább berakták zsúpszalmá­val, „zsúffal" és mohával. A kemence száját a „tévé” zárta el. A kemenceszáj előtt a padkán sütöttek, főztek. Azokat az ételeket, melyeknek egyenletes, lassú főzés kellett, cserépfazekakban főzték bent a kemencében. A gyorsan főzhető, süthető ételeket nyílt tűzön, a padkán készítették el. A kemence oldalában volt a „szapka”, itt a kemence tetején húzódtak meg télen napközben a gyerekek és az öregek, az idősebb férfiak szűrükkel takarózva itt is aludtak. A fal mellett körbefutó lócák közül a „tűzlóca” egyik vége a kemencepad­kára támaszkodott, ezen álltak a főzőedények, s alatta a tüzelőfa. Mivel itt volt a legmelegebb, a tűzlóca alatt költött tavasszal a kotlós­­tyúk. A vele szemben levő „vízlócán” a vizesedények álltak, s mellettük a hatalmas sütőteknő. A „középső lóca” volt a vendég helye, s ha ettek, ide ült le a gazda is. Ha a család nagy volt, a növendék gyerekek a szobában, a lócán aludtak. A lócák alatt álló „láb alávaló kisszékeket” a családbeli férfiak készítették az asszonyok számára, hogy lábukat fonás, varrás közben rátegyék, de nyáron az udvarra is kivitték, s rajta ülve végezték házimunkájukat. A kisszékek alsó lapján a férfiak dohányukat vágták fel, disznóöléskor húst szeleteltek rajta. A kecskelábú tölgyfa asztalhoz, ha ettek, csak a férfiak ültek le, az asszonyok férjük mögött állva kanalazták az ételt. A leveses ételeket nagy cseréptálban tálalták, s ebbe nyúltak fakanalaikkal sorban egymás után a családtagok. A sült krumplit az asztal lapjára borították, a főtt­tésztát fateknőből ették, „ötágú villával markolászták”. A gyermekek közös tálját vagy lyukasszékre, vagy a földre állították, úgy ülték körül a földön. A nagyon öregek is külön ettek az asztaltól, küszöbre, pad­kára leülve. Az „asztalfiában” volt a megkezdett kenyér, szalonna és a nagy kenyérvágó kés. Az asztalt különösen becsben tartották, nem volt szabad lapjára rátenni semmit, mert ha bármit rátettek, akkor hitük szerint üszkös lett a búza a következő évben. A falakon csak szentképek voltak, ezeket felvidéki vándorkereskedőktől vásárolták. A falba tapasztott tükröt elsősorban a férfiak használták borotválkozáshoz. Az apró használati tárgyak a mestergerendán kaptak helyet: itt tartották az élesztőszárító, „porszárító” kerek kosarat, késeket, pipát, dohányzacskót, imakönyvet, berotvatokat, s egyebeket. A házban a legrégibb időben nyírfából hasított faszilánkkal, „fáklyával” világítottak, de használtak különböző faggyú- és olajmécseseket is. Ha parázslott még a kemence szája előtt a tűz, akkor annak világánál fontak az asszonyok. Gyertyát csak ünnepélyes alkalmakkor gyújtottak. A pitvar hideg és sötét volt. Itt tartották a háztartási eszközök egy részét, a „kenyérhányólapátot”, szénvonót, mezei munkához, faragáshoz szükséges eszközöket, ezenkívül a moslékos dézsa is itt állt. A csikorgó téli hidegben itt beszélgetett a leány a hozzá járó legénnyel, szeretőjével. A kamra az asszonyok világa volt. A nagy téli hidegben is a nyirkos, fűtetlen kamrában feküdtek az asszonyok, kisgyermekek, a kicsiket csak fürdetni vihették be az aránylag melegebb házba. Itt haltak meg I. SZ. SZABADTÉRI MÚZEUMA­ ­ : '­­N Lakóház a gazdasági udvarral, csűrrel országi példája. A lakóház két részletben épült. Az első rész valószínűleg a XVIII. században fából, a hátsó rész pedig későbbi időkben föld­fallal. Az első építési korszak háza még két helyiségből állott, pitvarból és „ház’’-ból, belül fűtős kemencével. Falait fából építették az ún. zsilipérz módszerrel: a fal vázát mintegy keretként függőleges és vízszintes gerendákból szerkesztették, közeit pedig a gerendák függőleges irányú vájatába csúsztatott pallókkal töltötték ki. Később megnagyobbí­tották a pitvart és az épületet még egy helyiséggel, a kamrával toldották meg. Az első helyiségben levő tűzhelyet, az ún. kürtös kemencét rajzok és hitelt érdemlő leírások nyomán rekonstruálták. A helyreállítás kezdetén még állt a kemence padláson elhelyezett szikrafogó része, amely a füstöt a padlástérbe vezette, ahonnan a vesszőből font orom­zaton keresztül távozott. Ez a tüzelőszerkezet tehát még kémény nélkül működik.

Next