Berhidi Mária (Budapest Galéria Kiállítóháza, 1966)
MENEDÉKTÉR Messzire vezetne, ha arról akarnék elmélkedni, hogy miért oly rettenetesen fontos nekünk a tér. Ezért arra korlátozom magam, hogy egészen röviden próbáljam meghatározni, mit jelenthet számunkra itt és most Berhidi Mária szobrászi tere. Először azonban lássuk a tényeket. Berhidi egy boltíves pincét néhány plasztikával népesített be. Ezek a plasztikák többnyire kőből készültek, mégpedig gépi beavatkozás nyomait viselő kövekből, de a felhasznált anyagok között van fagerenda és a berendezés része egy szőnyegnyi nagyszemű folyami kavics. Ha leereszkedünk ebbe a kiállítóterem-pincébe, mely mint minden pince egyszerre zárt és védelmet nyújtó, de egyúttal váratlan zugokkal, sehova nem vezető nyílásokkal áttört meglepetéskamra is, leereszkedve ebbe az óvóhelybe, egy XX. század végi szobrász menedékében is találjuk magunkat. Mintha azt mondaná: adjatok nekem egy zugot a világ bármely elhagyott sarkában, és én szóra bírom, kőpengésű hangon megszólaltatom a teret! De mikor csendül meg a tér? Akkor, ha a plasztikai forma tökéletes egyensúlyban van az őt körülölelő levegővel és a körüllevő egyéb formákkal. Ez az egyensúly nem feltétlenül fizikai természetű, hanem inkább szellemi. Több köze van az arányokhoz és a ritmushoz, mint mondjuk a nehézkedési erőhöz. Közismert példákra hivatkozva: Henry Moore szobrai belülről feszülnek szét a térben, Giacometti szobraira a körülvevő tér feszül rá, s e birkózásból, egymásba válásból születik meg a végleges forma. Berhidi Mária kiállítása a figyelmes nézőt azzal az élménnyel ajándékozza meg, ahogy szobrait a külvilág teréhez kapcsolja. Ez a mozdulat, nevezhetjük plasztikai mozdulatnak is, a tér birtokbavétele, de legalábbis felfokozott térérzékelés, egyfajta éberség, amely szinte atavisztikus élményt ad a térben ellustult ember számára. Noteszámba néhány szót jegyeztem föl a kiállítás bejárásakor, melyek Berhidi szobrászi terére vonatkoznak. Ezeket: fenyegetett tér, összekapcsolt tér, átszelt tér, kijelölt tér, védett tér, térakadály. Talán e szavak is sejtetik, hogy Berhidi Mária terében van valami nyugtalanító, elbizonytalanító mozzanat; ő persze nem a házitűzhely mellé készített ildomosra lekerekített műveket... Esetlegesek már talált kövei is, a gépekkel fölsértett szikladarabok, kőcafatok - ipar és őstermészet határán. Különös rokonságot mutatnak most a pince falának köveivel, amelyeket egykoron megmunkáltak ugyan, de az idő úgy lekoptatta őket, hogy szinte természetes kőzetrétegeknek látszanak. Valamiféle szimbiózisba kerültek tehát a művek a pincével, és egymással is, de úgy, hogy mégis megőrizték különállásukat. Magányos például a sötét mennyezetüregből lelógó késpenge-kő, de közös látvánnyá komponálódik össze a folyosóba oldalról beszúró fahegyesszöggel... Nem egyetlen, a téren erőszakot tevő formai akarat termékei, hanem inkább stációk, térszeglet-emlékművek, melyek, ha mondanának valamit, már nem Rilke Apollótorzójának „Változtasd meg érted!" - fojtott heroikus parancsát ismételnék, hanem talán megelégednének azzal a szelíd intelemmel, hogy éljünk egyáltalán a ránk szabott térben és időben. Lajta Gábor