Berhidi Mária (Budapest Galéria Kiállítóháza, 1966)

MENEDÉKTÉR Messzire vezetne, ha arról akarnék elmélkedni, hogy miért oly rettenetesen fontos nekünk a tér. Ezért arra korlátozom magam, hogy egészen röviden próbáljam meghatározni, mit jelenthet számunkra itt és most Berhidi Mária szobrászi tere. Elő­ször azonban lássuk a tényeket. Berhidi egy boltíves pincét néhány plasztikával népesített be. Ezek a plasztikák többnyire kőből készültek, mégpedig gépi beavatkozás nyomait viselő kövekből, de a felhasznált anyagok között van fagerenda és a berendezés része egy szőnyegnyi nagyszemű folyami kavics. Ha leereszkedünk ebbe a kiállítóterem-pincébe, mely mint minden pince egyszerre zárt és védelmet nyújtó, de egyúttal váratlan zugokkal, sehova nem vezető­ nyílásokkal áttört meglepetéskamra is, leereszkedve ebbe az óvóhelybe, egy XX. század­ végi szobrász menedékében is találjuk magunkat. Mintha azt mondaná: adjatok nekem egy zugot a világ bármely elhagyott sarkában, és én szóra bírom, kőpengésű hangon megszólaltatom a teret! De mikor csendül meg a tér? Akkor, ha a plasztikai forma tökéletes egyensúlyban van az ő­t körülölelő levegővel és a körüllevő egyéb formákkal. Ez az egyensúly nem feltétlenül fizikai természetű, hanem inkább szellemi. Több köze van az arányokhoz és a ritmushoz, mint mondjuk a nehézkedési erőhöz. Közismert példákra hivatkozva: Henry Moore szobrai belülről feszülnek szét a térben, Giacometti szobraira a körülvevő tér feszül rá, s e birkózásból, egymásba válásból születik meg a végleges forma. Berhidi Mária kiállítása a figyelmes nézőt azzal az élménnyel ajándékozza meg, ahogy szobrait a külvilág teréhez kapcsolja. Ez a mozdulat, nevezhetjük plasztikai mozdulatnak is, a tér birtokbavétele, de legalábbis felfokozott térérzékelés, egyfajta éberség, amely szinte atavisztikus élményt ad a térben ellustult ember számára. Noteszámba néhány szót jegyeztem föl a kiállítás bejárásakor, melyek Berhidi szobrászi terére vonatkoznak. Ezeket: fenyegetett tér, összekapcsolt tér, átszelt tér, kijelölt tér, védett tér, térakadály. Talán e szavak is sejtetik, hogy Berhidi Mária terében van valami nyugtalanító, elbizonytalanító mozzanat; ő persze nem a házi­tűzhely mellé készített ildomosra lekerekített műveket... Esetlegesek már talált kövei is, a gépekkel fölsértett szikladarabok, kő­cafatok - ipar és őstermészet határán. Különös rokonságot mutatnak most a pince falának köveivel, amelyeket egykoron megmunkáltak ugyan, de az idő úgy lekoptatta őket, hogy szinte természetes kőzetrétegeknek látszanak. Valamiféle szimbiózisba kerültek tehát a művek a pincével, és egymással is, de úgy, hogy mégis megőrizték különállásukat. Magányos például a sötét mennyezetüregből lelógó késpenge-kő, de közös látvánnyá komponálódik össze a folyosóba oldalról beszúró fahegyesszöggel... Nem egyetlen, a téren erőszakot tevő formai akarat termékei, hanem inkább stációk, térszeglet-emlék­művek, melyek, ha mondanának valamit, már nem Rilke Apolló­­torzójának „Változtasd meg érted!" - fojtott­ heroikus parancsát ismételnék, hanem talán megelégednének azzal a szelíd intelemmel, hogy éljünk egyáltalán a ránk szabott térben és időben. Lajta Gábor

Next