Masznyik Iván kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítóhelyisége, 1966)

azonos a hasonlósággal. A mű igazságát az adja, hogy sikerül-e a külső és a belső termé­szetben oly mélyre hatolni, ahol a formák születnek. Így találtam rá magamban újra a ter­mészetre, a földre és az égre, a tűzre és a vízre, a hegyekre és a tenger mélyére. S azóta még nagyobb gyönyörűséggel tudom szemlélni a világot, mert többé nem idegen tőlem a tér­ miért álltam s néztem mereven sokáig egy-egy leomló vakolaté falat, a faágak bonyolult rajzát, a göröngyöket, vagy a kályhában pattogó tűz visszfényét a mennyezeten. Sokáig azt hittem, hogy ez a szépség nem tartozik a festészethez. „A festészet a szem művé­szete” — tanultam mesteremtől. De hiszen gyermekkori és mostani természetörömöm alapja csupa „látás!” Leírhatja-e a legkiválóbb tol­ is, hogyan kanyarog a csigaház erezete, mi­lyen selymesen bonyolult a kukoricabajusz s mennyire hasonlít a női hajhoz és a hínárhoz. Lehet-e a természetnek saját, külön szépsége, idegen a festészet szépségétől, melyet a szem észrevesz, de nem férhet hozzá a festő? Lehet-e szépség magányos és kifejezetten e­mészet, felismertem vele való egy­ lényegűségemet, hogy vérereim hálózatának elve megegye­zik a növény erezetével s gondolataimnak ritmusa a szálló füst kanyargásával. Felismerésem tartós örömmel tölt el, s új szemeket adott a látásra. Megértettem, hogy a mikro- és makrokozmosz vizuálisan is mennyire hasonló, hogy csak „ábrázoló” művészet lé­tezik, csupán arról van szó, hogy külső vagy belső modell után dolgozom. Viszont a külső modell is belsővé kell váljék, s nincs belső modell, melynek összetevői ne a valóságból szár­maznának. Hogy tárgy és alany ellentmondásában is egységet alkot s hogy a létezés minél harmonikusabb, annál zeneibb. Megértettem, hogy a műalkotás egy befejezett világ s hogy művet csak belső megrendüléssel lehet létrehozni.­­ Manapság a végromlástól félő világban tűnőfélben van az öröm és egyre növekszik a féle­lem. Az általános szorongás a művészetben is megjelenik, és sokan attól félnek, joggal, hogy az ijesztő ábrázolása elborítja a művészetet Meggyőződésem, hogy a borzalom állandó tu­­datbantartása nem alkalmas a borzalom elűzésére. Az iszonyat-művészet szándékainak tisz­taságához amúgy is sok esetben kétség fér. Azt tartom, hogy a művészetnek minél világo­sabbnak kell lennie és minél több fényt kell juttatni az embereknek, hogy visszatérjen szí­vükbe az öröm. Amikor oly sok képet láttam már, hogy a világot festmények emlékeként néztem, el­tűnt előlem a természet, mert eltakarták előlem a képek. Ekkor nem akartam többé fest­ményre gondolni s megpróbáltam újból, mintegy a laikus szemével nézni a világot, a szakma tehertétele nélkül. Újfajta szépségét láttam meg a természetnek s ez a szépség ismerős volt. Rájöttem, hogy gyermeki látásom mutatta ilyennek a világot, mikor még mit sem tudtam fes­tészetről. S visszatekintve megértettem sok mindent, ami annak idején nem volt világos. Hogy A természethez fordultam ismét s megkaptam a választ. Figyeltem és rajzoltam a fűszálak gyengéd vonalú rajzát, a fák törzsének görcsös bordázatát, a formalevél erezetét. Sok ta­nulmány után világossá vált előttem, hogy a formalevél rajzának megfigyelése és belső igé­nyem nem fedik egészen egymást. Bennem van valami, ami nincs meg a levélben s a forma­levélben van valami, amire nincs szükségem. Goethe mondja: „A tárgyban megvan mindaz, ami az alanyban és még valamivel több. Az alanyban megvan mindaz, ami a tárgyban és még valamivel több”. Ezért egyre kevesebbet néztem a levélre s egyre többet a rajzomra, hogy elhagyjam a levélben levő „valamit” a bennem élő kedvéért. Csupa ritmust akartam s vonalaimnak minél nagyobb feszültségét, így jutottam el az absztrakt rajzhoz. S amikor az ábrázolás igénye nélkül húztam vonalaimat, meglepetésre azt találtam, hogy rajzaim hason­lítanak valami organikus vagy szervetlen valósághoz. Bár el akartam hagyni, a természet visz­­szatért hozzám. Világossá vált előttem, hogy az ember nem találhat ki olyan formarendszert, ami a természetben meg ne volna, hiszen maga is a természethez tartozik Ez rajzaimnak szememben hitelt adott s rájöttem, hogy van valami kritériuma a hitelességnek, ami nem Masznyik Iván született 1928-ban Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél, il­letőleg Berény Róbert tanítványé volt. A Műszaki Egyetem Rajzi tanszékén tanít, mint ad­junktus. Kiállításokon 1954. óta szerepel. 1960. óta foglalkozik murális feladatokkal. 1963- ban kéthónapos ösztöndíjjal Olaszországban tartózkodott. Kiállított munkái olaszországi útja alatt és után készültek

Next